jjjj

2009. november 3., kedd

Ajándék


Csillától, akit itt ismertem meg a blogolók világában és akiről kiderült, hogy a flamand szomszédvárban, Hoeilaart-ban él a családjával. Párjával közösen írják színes és magávalragadó virtuális naplójukat belgiumi mindennapjaikról, itteni tapasztalataikról. Remélem, hogy egyszer majd lesz alkalmunk személyesen is találkozni. Nagyon örülök ennek a kedves ajándéknak, mert megtisztelő és nagyon jólesik. Köszönöm szépen.

Szeretném mindjárt tovább is adni Áginak (Van egy perced?)Boncának (Boncaság) Csillának (Csilla böködéje) Évinek (Gyöngyfák),  Gabynak (tothgaby), Magdinak (Gondolathullámok és Nyelvelések),  mert türelmetlenül várom az új bejegyzéseiket és ha náluk járok, mindig úgy érzem magamat, mintha ajándékot kaptam volna.

2009. november 2., hétfő

Lógalába séta

A Lac de Genval kb. 15 km-re fekszik tőlünk. Waterloo-ból negyedórányi utazás autóval. Akár az ország jelképe is lehetne ez a kis tó, mert Vallónia és Flandria földjét is tapodja az, aki körbejárja. Háborítatlan sétaút veszi körül. Hétvégeken sokan jönnek ide kocogni, partnert, csimotát vagy kedvencet sétáltatni, vagy egyszerűen csak fejet szellőztetni és elmerülni a várossal találkozó természet szépségében. Ahol a víz, a fák, a vadludak, a vadkacsák és a járókelők mellett az épületek is a díszlet elemei. Vannak köztük puritánok, elegánsan polgáriak és persze akadnak néhol egészen monumentálisak is. Hol a tóra hasalnak, hol pampafüvek takarásában bújócskáznak, hol büszkén emelkednek ki, de az összképet mégsem zavarják meg. Életem párjával tegnap délelőtt jártunk itt. Őszidőben most először. Lógott az eső lába és barátságtalan szél fújt. Dávid még az influenzájából lábadozott, Noéminak pedig egyszerűen nem volt kedve kidugni az orrát sem a házból. Így kettesben kerekedtünk fel. Az autóból kiszállva fázósan húztuk össze magunkon a kabátot. Elindultunk. Először beszélgetve sétálgattunk egymás mellett, aztán elcsendesedtünk, mintha ezzel hangolódtunk volna rá a hosszú álmára készülő természet finom rezignáltságára. Csak figyeltük a tóban magukat nézegető és a színes lombkoronájuktól beletörődve búcsúzó fákat, a szél érintésétől fodrozódó vizet. Hallgattuk a vastagodó avarszőnyeg susogását, az elébük szórt kenyérmorzsákon összekapó vadkacsák hangos perlekedését. Volt ebben valami melankólikus, de szomorúnak semmiképpen nem nevezném. Ahogyan ezt az ezerarcú évszakot sem érzem annak, csupán átmenetinek. Mert kell az ősz, és bármennyire nem kedvelem, de kell a tél is (csak ne lenne sokszor annyira hosszú és hideg!), hogy aztán a tavasz és a nyár annál nagyobbat tudjon szólni, ha egyszer beköszönt. Kell nekünk ez az örök körforgásban lévő négy testvér, akik nemcsakhogy értelmet adnak egymásnak, de képesek akár a lelkünk húrjait is megzsondítani. És milyen jó, hogy vannak helyzetek és helyek, amelyek segítenek nekünk meghallani ezeket a hangokat!