Biztosan feltűnt neked, hogy az utóbbi időben valósággal elárasztottam a blogot őszi tájképekkel. Akkor most azt is elmesélem, hogy hol készültek ezek a fotók és, hogy mit jelent számomra ez a hely. De helyezkedj el kényelmesen, mert messziről indítom és hosszú lére fogom ereszteni a mondókámat.
Az úgy kezdődött, hogy tavaly szeptemberben megérkeztünk Waterloo-ba, hogy ha átmenetileg is, de idetelepedjünk. Manapság már egyáltalán nem számít nagy dolognak, ha egy família a kenyérkeresőt követve felcihelődik, és ezer kilométerrel meg néhány országgal arrább teszi a székhelyét. Nálunk ráadásul nem is ez volt az első alkalom, és minthogy kis családunk francia fiú és magyar lány egymásratalálásából nőtte ki magát, a mobilitás szükségszerűsége gyakorlatilag a kezdetektől fogva ott lógott a levegőben. Ha ezek után azt gondolod, hogy a lakhelyváltás egy fáklyásmenet volt, ki kell hogy ábrándítsalak.
Az első mélyütést saját véreink vitték be. A gyerekek már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a bejelentés pillanatában világos legyen számukra: egy új korszak kezdődik az életükben és a költözés nemcsak abból áll majd, hogy reggelenként máshol ébredünk fel, hanem ritkábban fogjuk látni mindazokat, akik eddig a legtöbbet jelentették számunkra. Ezekután úgy reagáltak, ahogyan az várható volt, vagyis kézzel-lábbal tiltakoztak. Mi szülők pedig, miután minden elképzelhető érvet eldurrogtattunk, (közelebb lesztek a nagyikhoz és az unokatesóhoz, végre megtanulhattok jól franciául, megismerkedhettek egy másik országgal, új barátokat szerezhettek, de persze az otthoniakkal sem szakad meg a kapcsolat végleg, mert minden nagyobb vakációkor hazamegyünk stb.) az arzenálból kifogyva szép lassan elkezdtünk kétségbeesni. Még én is, pedig azt hittem, hogy eddigi fennállásom alatt tökélyre fejlesztettem egyfajta " az oroszlán szájában is vígan danoló kanári " mentalitást. Mert hát mikor zuhanjon össze egy valamire való anya, ha nem akkor, amikor a gyerekeit szomorúnak látja? Álmatlan éjszakák sora következett, de a megkezdett útról nem léptünk vissza. Életem párjával hittünk abban, hogy van értelme belevágni és csak megerősödhetünk a próbatételtől.
A korábbi biztató szavak a gyerekek hihetetlen alkalmazkodóképességét illetően, akkor látszottak beigazolódni, amikor befutottak (hála az égnek viszonylag hamar) az első tanári dícséretek, az első szülinapi meghívók, sor került az első focimeccsekre és megszületett az első gól. A csemeték akkor már sejthették azt, ami nemsokára valósággá vált, vagyis hogy a nagy változás ellenére sem fordul fel fenekestül az életük, csak újabb szereplőkkel népesül be. A két biztos pont (úgymint mama és papa) pedig igyekezett minden eddiginél nagyobb összhangban és intezitással jelen lenni, hogy az átmenet minél zökkenőmentesebb legyen.
Ezekután naívan már-már azt gondoltuk, hogy a mi kis saját waterloo-i csatánkban nyerésre állunk, amikor váratlanul új frontok nyíltak. A tartózkodási engedélyeink intézése során végre megtapasztalhattuk, hogy a bürokrácia nem ismer határokat. Az ügyintéző univerzális lény és íróasztalának földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül tud bicskanyitogatóan undok lenni. Azt hiszem nem is hökkentünk volna meg ennyire mi, akik a Lajtától keletre, közös életünk majd másfél évtizede alatt már összeszedtünk némi edzettséget, ha az előjelek nem tűntek volna annyira biztatónak. A társas érintkezésben itt Brüsszel előszobájában, lehetetlen volt nem észrevenni egyfajta kultúráltságot, nyitottságot és toleranciát. Az utakon közlekedők előzékenységét, szabálytiszteletét. Az üzletekben dolgozók udvariasságát és segítőkészségét. Ezért ért bennünket felkészületlenül a hivatal enyhénszólva hidegháborús levegője. A papírokra viszont szükségünk volt, ezért lenyeltük a békát és ha morogva is, de úgy táncoltunk, ahogy ők fütyültek. Így majd félév alatt végre sikerült hivatalosan is waterloo-i lakossá válnunk.
A következő porszem (mit porszem, valóságos malomkő!) hites uram új munkájának köszönhetően került a gépezetbe: a Magyarországról nézve olyan csábosnak és ígéretesnek tűnő menyasszonyról a nászéjszaka során derült ki, hogy akár róla is írhatták volna az LGT Primadonna című dalát. Most mit csináljunk? Cuccoljunk haza sértődötten vagy próbáljunk kivárni? Krízishelyzetben nem tanácsos kapkodni, ezért mi az utóbbit választottuk és idővel kiderült, megérte. A cégnél hamarosan vezetőváltásra került sor és a dolgok, ha lassan is, de kezdtek jobbrafordulni.
Az első hónapok feszültsége után nyugodtabb idők következtek. Látszólag. Mert amikor már minden adva volt ahhoz, hogy nagyjából úgy mint azelőtt, egyszerűen csak éljem az életemet, azon kaptam magamat, hogy szívfájdítóan hazavágyom. Szinte hallom az értetlenkedők hangját: "Mit nyafog itt ez a nő, hiszen akkor sétálhat a Grand Place-on, amikor csak akar és annyi finom belga csokit tömhet magába, amennyit nem szégyell?!" Az eszemmel én is hasonlóan érveltem, de a szívem más húrokat pengetett. Ha behunytam a szememet, a szilasi dombokat láttam pontosan úgy, ahogyan az otthoni konyhánk ablakából palacsintasütés közben. Vadítóan kékcserepes házastul, HÉV-estül, akácostul, víztornyostul, mindenestül. A belső vihart tudatosan igyekeztem titkolni a családtagok elől, mert mint a maradás eddigi élharcosa, nem tartottam fair-nek elbizonytalanítani őket akkor, amikor már éppen kezdtek megbarátkozni a helyzetükkel.
Na ekkor rendezte úgy az élet, hogy Brüsszel zsúfoltságától eltelve, egy napsütötte (itt elég ritka, s ezért igen becses) novemberi vasárnap délután elinduljunk felfedezni egy közeli kisváros, La Hulpe kastélyát. Már a teljesen megtelt parkoló azt sugallta, hogy közkedvelt kirándulóhelyre érkeztünk. Gyalog indultunk tovább. A park belsejébe vezető széles, lejtős úton számosan közlekedtek. Beszélgetésbe merült családok, egymásba kapaszkodó idős emberek, babakocsit tologató vagy biciklis rosszcsontjaikat szelíden terelgető fiatal szülők, mindenféle korú és összetételű párok, gazdijaikat sétáltató kedvencek, ifivezetőikről leválni vágyó cserkészcsapatok és mi, a kíváncsi idegenek.
Az út baloldalán az ősz csodás színeibe öltözött fákkal körülvett tó terült el, a gyerekek örömére telistele etetnivaló vadkacsával, hattyúval. A parton többtagú fogadóbiztottság álldigált talpig fehér tollruhában: Nils Holgersson Márton gúnárjának belga rokonai. Csalogatóan hívogattak a közeli fehérre mázolt épületek, ezért arrafelé indultunk tovább és nem a magasabban fekvő kastély irányába.
Az udvarba belépve vettük észre, hogy egy látogatható múzeum is van ott. Rövid dilemma után kaptunk az alkalmon, hogy egy csöppnyi kultúrális programban is résztvegyünk, bár halvány fogalmunk sem volt, hogy kicsoda Folon, akiről az intézményt elnevezték. Az csak odabenn derült ki, hogy ez a különc és érzékeny festő, szobrász, grafikus és illusztrátor élete könyvét tárja ki előttünk és végigvezet művészi útkeresésének egyes állomásain. A szabadság madarának megálmodója úgy gondolta, hogy az alkotás folyamata is a mű részét képezi, hiszen a vízfestékkel való munka befejeztével, a száradás során valami végleg meghal, elvész belőle. Ezért filmre vette a festést, hogy a látogató a maga teljességében élhesse át, ahogyan elkészül egy kép.
A múzeumi kitérő után most már határozottan a kastély felé vettük utunkat. Mivel olyan szépen sütött a még enyhén melegítő nap, úgy döntöttünk, hogy nem az árnyat adó ősfák alatt, hanem az előtte elterülő pázsitos réten át közelítjük meg az épületet. Először kicsit óvakodva léptünk a gyepre, attól félve, hogy valamelyik bokor mögül majd harcias parkőr toppan elő. De nem ez történt, sőt egyre többen jöttek velünk együtt demonstrálni, hogy itt fűre lépni igenis szabad. A kastélyhoz érve akár csalódottak is lehettünk volna attól, hogy a nagyközönség elől zárva tartják, de inkább kihasználtuk, hogy a teraszra felmehetünk és egy padon megpihenve, élvezhetjük az őszi napsugarakat.Valahogy úgy fordultam a napfény felé, mint azok, akik megérzik a hátukon egy másik pillantását. Amint a látvány elémtárult rögtön tudtam, hogy nekem ezért kellett ma idejönnöm. Meg kellett, hogy lássam ezt az ismeretlenségében is oly ismerős tájat, ezeket a látóhatár szélén lágyan ölelkező dombokat. Ez volt az a pillanat, amit a franciák déclic-nek neveznek. Amikor hirtelen kitisztul a fejed, és odabenn összeáll a kép. És egyszercsak képes vagy meghallani azt is, amit a fűszálak és a falevelek próbálnak már egy ideje feléd súgni, hogy "Nyugodj meg, mert jó helyen vagy itt."
Azt már csak magadban teszed hozzá, hogy oké, legalábbis a következő Erzsébet-parki fagyizásig...
Esőáztatta, hideg napok után ma reggelre végre kisütött nap, hát mindjárt reggeli után elindultunk La Hulpe kastély parkjába.
Itt mindig éppen úgy ahogy vagyok, úgy vagyok része a nagy kerek egésznek. Itt nem várja el tőlem senki, hogy más, hogy ne önmagam legyek. Még én sem. :) 
