A kisfiú nyolc hónapos volt, amikor a Mackó megérkezett. Külföldön élő nagyszülők küldték Karácsonyra és egy szépen becsomagolt papírdoboz rejtegette egészen a Szentestéig. Akkor aztán a kisfiú négykézláb az óriásként föléje magasodó, egyébként inkább közepes méretű, finoman illatozó fenyőfa alá mászott, és párnás kis kezeivel hozzálátott kibontogatni. A ragasztószalaggal nem túlzottan rokonszenvező nagyiknak és a segítőkész egyben rettenetesen kíváncsi nővérkének hála, a csomag viszonylag könnyen adta meg magát és néhány perc múltán rejtekhelyéről végre előbújhatott a Mackó. Huncútul csillogó gombszemeit nyomban szabadítója szürkészöld tekintetébe mélyesztette és elővette a lehető legbájosabb mosolyát. Ki is húzta magát, hogy még fessebbnek tessen a vérvörös és pihe-puha plüss kezeslábasában, amihez a nyakánál hófehér gallér csatlakozott, imígyen kölcsönözve hetyke eleganciát medvésen bumfordi egyéniségének. Pár pillanatig csak csendben nézegették, mustrálták egymást. Aztán a kisfiú felkacagott és teljes erőből a szívéhez szorította vadonatúj cimboráját. A Mackó alig kapott levegőt az öleléstől, de mégis boldogan könnyebbült meg ettől a fogadtatástól. A mellkasán érezte a kisfiú izgatott szívdobogását és már tudta, hogy a lehető legjobb helyre került.
Az első, sorsdöntő találkozás óta majd tíz esztendő telt el. Eközben kézközben a fényesen puha, piros öltözet először csak megereszkedett, aztán annyira megkopott, hogy pár éve egy kedves barát aranykezű anyukája új ruhát varrt ahogyan Ő nevezi, Mackó Úr számára. A hamvas, bézs bunda sem a régi már, itt-ott bizony likacsosodik. A gallér pedig semmilyen csodaszerrel sem varázsolható többé hófehérré. És mivel a kisfiú immunrendszere már nem veszi ezt zokon, a mamája egy ideje a korábbinál ritkábban és a legkímélőbb kímélő programon mossa ki a Mackót, csak hogy még egyben szedhesse ki a dobból. Az egykori elválaszthatatlan pajtás is régen kitipegett már a babakorból. A hajdani kis kalácsképű alaposan megnyurgult és ugyan még egy fejjel alacsonyabb az anyukájánál, de egy számmal már nagyobb cipőt hord nála. Szabad idejében nem nagyon szöszmötöl plüssjátékokkal helyette inkább a labdát kergeti harcos középpályásként vagy drótszamarának nyergében netán kedvenc videójátékával múlatja az időt. Két dolog azonban mitsem változott. Az a huncútul csillogó, meleg és biztonságot nyújtó barna tekintet meg a sokszor még most is a régi ragaszkodással belé-belécsimpaszkodó szürkészöld szempár. Ilyenkor a kisfiú mamája évődve megkérdezi: "Ugye azért az esküvődre nem Őt viszed magaddal tanúként?" A kisfiú elmosolyodik, de azt nem láthatja, ahogyan a mamáján a feje búbjától a csigolyái ívén át a talpáig szánkázik végig egy lelki villámcsapás keltette kellemes bizsergés. Mert az éjjeli szekrényében bizony ő is őriz Valakit. Valakit, akire hajdanán rábízta gyermekéveinek valamennyi titkát. Valakit, akinek hiányzik az egyik szeme és piszkosfehér zoknit hord a bal lábán, mert a talpából folyik a szalma, és a lötyögő jobb füle melletti vörös folt egy keserűen megsiratott óvodai festőbaleset néma tanúja.
Egy Mackót.
