Áció, káció...

Visszaszámolok. Már csak egy nap indulásig. Ezért most nem is futja hosszabb bejegyzésre, remélem elnézed nekem. Ma volt a suli utolsó napja. Végre Belgiumban is kitört a VAKÁCIÓ! Igencsak mozgalmas és izgalmas hetek után, ráadásul igazi szép nyárias idővel, hogynemondjam kánikulával. Kiélvezni ezt a részét ugyan nem fogjuk, legalábbis itt nem, mert bőröndtöltögetéshez, úti előkészületekhez és rámoldához nem is annyira kellék a verőfény, de azért a gyerekek utolsó sulis napjait mégis bearanyozta. Már úgysem volt szó tanulásról, a jól sikerült záróvizsgák után megnyugodtak a kedélyek és a legtöbb időt inkább a szabadban töltötték. Tegnap biciklitúráztak és pancsoltak a célállomásnak kinevezett tóban. Holnap pedig elindulunk hazafelé. Az út egyhuzamban nagy falat nekem a hajtóbakon, aki nem vagyok a hajnaltól késődélutánig tartó félnapos derbik híve, ezért a távot két etápra osztva Nürnbergben megpihentetjük fáradt tagjainkat és megabrakoltatjuk a lovakat is. Csütörtökön úgy számítom nagyjából két óra magasságában pedig végre beleszippanthatunk a hazai levegőbe. Apukámnak volt régen az a szokása, hogyha Rezgővel (ezen a néven szólította kedvenc Skodáját) átlépte szűkebb pátriája Békés megye határát, elégedetten megjegyezte: " Na, itt még a szél is másképpen fúj." Ez az a mondat, ami Nickelsdorfot és az utolsó útbaejtett benzikutat elhagyva, immár notóriusan belőlem is kikívánkozik. Hazaértem. Itthon vagyok. Győr után már keresgélem a szememmel a sztráda jobboldalán a Márton hegyet megkoronázó apátságot. Tiszta időben meg is találom. Eddig még mindig ilyen időben érkeztünk meg. Nem számított, hogy nyár volt, tél vagy éppen tavasz. Aztán ha birtokbavesszük szilasi főhadiszállásunkat, kezdetét veszik az újra egymásratalálások barátokkal, családdal, ismerősökkel. A szó átvitt és szoros értelmében vett összeölelkezések. Olyan ölelések, amelyekre hónapokat és olyanok is, amelyekre több, mint egy évet vártunk. Mintha másik dimenzóba kerülnénk, mert az idő végessége folytán nagyon intenzíven élünk meg mindent. Szinte habzsoljuk a közös élményeket. Ilyenkor úgy érzem magamat, mint a Jégkorszak ősmókusa, amikor végre magához ölelhette az ő szerelmetes makkocskáját.

A holnapi indulás lesz számunkra a nyári szünet nyitánya és majd csak augusztus második felében térünk vissza Waterloo-ba. Ezalatt az idő alatt a Csilla-firkák és a Sóhajtások is szünetelnek, de másfél hónap múltán ismét folytatódnak. Mielőtt elbúcsúznék, szeretnék még minden kedves olvasómnak kellemes nyarat, boldog együttléteket és szép élményeket kívánni! Ja és azt is, hogy sokszor legyenek ők is "mókusos" hangulatban!

Én és a Tai-chi

Furcsa pár vagyunk mi ketten. Van annak már jó néhány hónapja is, hogy megismerkedtünk. Most próbálunk összeszokni. Minden jel arra mutat, hogy nagy szerelem van kialakulóban. Legalábbis a részemről. Egyébként most elsősorban még Christian szavain és mozdulatain keresztül jut el hozzám. Amióta először meghallottam mesterünk borzongatóan mély hangját, azóta igyekszem megfogalmazni magamnak a gyomorbanéző tekintet audio megfelelőjét. Eleddig sikertelenül. (Ha lenne ötleted, meg ne fossz tőle!)

Óvatlanul lopakodik be a tudatalattimba, ugyanis őt nem megérteni, hanem érezni kell. Ez egy olyan többé-kevésbe nagyon is tudatos valakinek, mint amilyen én vagyok, hatalmas kaland és felfedezés. Egyre inkább gondolom úgy, hogy a régi slágerrel élve: "Nekünk találkozni kellett." A Tai-chi-nak és nekem. A korábbi testedzések jól begyakorlott, gépies és többnyire tükörből kontrollált mozdulatai után itt ez a valami, ami táncba hív önmagammal, ami lágyan ringó adóvevőket varázsol a kezeimből, hogy egy jólirányzott mozdulattal fülöncsípjék a földből áradó energiát és feltöltsék vele a testem minden porcikáját. Ez így elég hókuszpókuszosan hangzik, de én azt érzékelem menetközben, hogy a bemelegítő gyakorlatok alatt az ujjaim bizsergősen érzékennyé válnak, hogy felkészülnek a várva várt vendég, az energia fogadására. A tv régi replay felvételeihez hasonlító lassú mozdulatsorok pedig nem mások, mint a keleti harcművészetek végletesen lelassított, ám a harmóniától majd kicsattanó pozíciói. De hát nem is harcolunk mi itt senkivel, hacsak nem éppen önmagunkkal, és egyáltalán nem mellesleg pont önmagunk érdekében.

Christian jó tanító. Amúgy svájci és valószínűleg belékódoltan alapos. Fáradhatatlanul és könyörtelenül javítja ki mindenkinél a hibás tartást, mert nem hajlandó senkiről lemondani. Nem átallja az unásig ismételni, hogy: "Meg ne próbáld megérteni, érezd!" Ezzel igyekszik kiszuggerálni belőlünk a "nyugatiságunkból" fakadó agyvezérelt görcsösséget. "Maradj velem!" - szokta volt mondani akkor, ha bármelyikünknél is észrereveszi, hogy az a bizonyos fonál veszni készül. Amíg én számítottam a csoportunk benjáminjának, - már ami az érkezés sorrendjét illeti, de lehet, hogy amúgy is...- rendszeresen odajött hozzám is "igazgatni" és persze nem hagyott elbújni a hátsó fertályon, hanem rögvest az első sorba, magával szembe parancsolt. Nem tagadom, hogy némiképp megkönnyebbültem, amikor újabb versenyzők csatlakoztak és már nem én tűntem a legszögletesebbnek az alakulatban.

Ezt a bejegyzést elég régóta készültem megírni. És mégis, szinte magamnak is megmagyarázhatatlan módon, egyre csak halogattam. Pár napja jöttem rá, hogy miért. Még hiányzott valami. Egy meghatározó élmény. Hát most megkaptam. A bemelegítés után a 24 pozícióból gyakoroltunk néhány lépést, amikor megtörtént a csoda. Marionett bábu lettem a chi kezében. De egyáltalán nem bántam. Sőt! Olyan könnyűnek, már-már légiesnek éreztem magamat, mintha a vízen lebegnék. A mozdulataim szinte maguktól indultak el és a csoporttal teljes harmóniában folytatódtak. Ha néha kontrollképpen rápillanottam a mesterre, láttam, hogy jól csinálom. Rájöttem, hogy mennyire jó újra csapatban mozogni! Hogy a tai-chi-t is könnyebb így megtanulni, mert ha kell, a szent cél érdekében még az energiáink is összekapaszkodnak. Hogy a konditeremben a sortársakkal ugyan egymás mellett tapossuk a gépeket, és csurig leizzadunk, de igazából mégsem vagyunk együtt.

A másfél óra végére kétlábonjáró smiley jelvénnyé váltam. Ha régebb óta olvasol, talán emlékszel arra, hogy a focis írásomban mennyire irigykedtem a fiúkra, mert a labdakergetés közben eufórikus örömben van részük. Most én is megtapasztalhattam és még csak labda sem kellett hozzá. Tudom én, hogy bőven van még mit tanulnom, és hogy nem is lesz mindig fáklyás menet, ha tényleg el akarok jutni oda, arra szintre, amit megálmodtam: árnyas fák között, halványan átszűrődő napfényben, smaragdzöld gyepen, kívül és belül teljes összhangban, egyedül tai-chizom... De hogy jó úton járok, hogy nekem negyven felett, a hajfesték alatt őszülő tincsekkel pont ebbe kellett belevágni, arra most kaptam nagyon nagy bizonyosságot.

Elismerem, ez az írás igencsak szubjektív (hogy ne mondjam ömlengősen áradozó és vállaltan elfogult), ezért ha tárgyilagos infóra is vágysz a tai-chi-ról, azt itt (magyarul) vagy itt (franciául) találod. Ez utóbbi változat az, amit én is művelni próbálok.

Az én hetem

Magdalena-tól kaptam a stafétabotot és ezeket gereblyéztem össze magamról:

1.Legnagyobb örömöm: anyának és hitvesnek lenni

2.Legnagyobb bánatom: szüleim elvesztése

3.Legjobban szeretek: szívből, könnyezve kacagni, nagyokat beszélgetni, sétálni, utazni és utána hazaérkezni, szaunázni, kopasztósan forró fürdőt venni, üres lakásban üvöltve énekelni (mások idegzetét és fülét kímélendő), esőillatot beszippantani, alvó szeretteimben suttyomban gyönyörködni, palacsintát sütni és enni...

4.Leg - : túlzott konfliktuskerülés (vénülvén mintha némiképp javulna a helyzet), figyelmetlenség, tudálékosság, vezetés közbeni majdnem non-stop kommentelés ( ezeknél vénülve sincs javulás, sőt!)

5.Leg + : odafordulás képessége, kiegyensúlyozottság, békés természet

6.Legújabb szerelmeim: versírás, tai-chi (szeretnék ez utóbbiban -ha lehet  még matróna-kor előtt- eljutni egy olyan szintre, hogy a természet lágy ölén, egyedül is csinálhassam), pilates

  

7.Legkevésbé nélkülözhetők az életemben: a családom, a barátaim, a könyvek és a belga csoki

Nem fért be a pontok közé, de azért ideírom, hogy mi az, amit nagyon nem szeretek: a hazugság, az intolerancia, és az agresszivitás.

Megköszönve Magdi felhívását a keringőre, a végén én is továbbadnám a stafétabotot sok szeretettel Szűcs Ági-nak, Gaby-nak és Bonca-nak.

Parc Paradisio

Tegnap úgy éreztük magunkat, mint a paradicsomban. Több okból is. Először, mert gyönyörű idővel búcsúzott a május (s vele együtt a kedvenc évszakom), és valljuk meg ez itt Belgiumban nem mindig evidens. Ha pedig hétvégére esik mindez, és így családi körben lehet eltölteni, netán egy jó kirándulással megspékelve, na az már a non plus ultra. Ahogyan egy belga focimamatárs foglalta össze sommásan nemrégiben: "Ez egy olyan ország, ahol jó élni. Viszont az időjárás tényleg hagy maga után némi kívánnivalót. Ám ha megjavul, az emberekből elemi erővel tör fel az életöröm, és sáskamódra rajzanak ki a zöldbe."

Reggel a felhőtlen égre pillantva mi is utilaput növesztettünk a talpunkra és elindultunk a Waterloo-tól mintegy 50 km-re fekvő Brugelette nevű kisvárosba, amely arról nevezetes, hogy a közvetlen közelében található egy gyönyörűséges park, amit nemes egyszerűséggel csak Parc Paradisio-nak neveztek el. A parkolóhoz érve nyilvánvalóvá vált, hogy jó pár ezren juthattak hasonló elhatározásra, mint mi. Ennek ellenére volt hová "kikötni" a lovakat, mert órási terület állt mindehhez rendelkezésünkre. A bejárat felé kaptatva még vagy kettő hasonló nagyságrendű létesítmény tárult a szemünk elé telis-tele autókkal. A látogatóáradat impozánsnak ígérkezett és a kasszáknál kígyózó sorok sem cáfoltak rá. Mégis viszonylag gyorsan fogyatkoztak az előttünk állók, így mintegy negyedórányi várakozás után bejutottunk.

Belépvén, a helyet első pillantásra akár egy szimpla állatkertnek is nézhetnénk. De tényleg csak a legelsőre. Nem is szaporítom tovább a szót, beszéljenek helyettem a fotók. Remélem képesek lesznek valamennyit visszaadni a park fantasztikus hangulatából. Tarts velem, indulunk!

Háztáji farm. Állatsimogató is volt egyben. A vietnami csüngőhasú egyenesen ki is követelte magának a hátvakarást. Ezesetben kifejezett előny, hogy szagot nem közvetít a blog.

Pelikán eskem-beskem szökőkútba álmodva.

Ez a klasszicista épület rejti a vízivilágot. Belépve Nemo kapitány Nautilusának belsejében találod magadat és a tenger páratlan gazdagságát mintegy hajóablakból kitekintve csodálhatod meg.

Nagy kékség kis medúzákkal.

Kínai harcos és egy mai matador.

A kínai kert vízesése. Ha rákattintasz, láthatod, hogy mögé is lehetett bújni.

Függő gyaloghídon. Kényszeredett mosollyal próbálom leplezni a berezeltséget.

Kukucs!

Mászik I.

Mászik II.

Segítség, tapír(ok) a vízben! A párocska általunk hölgynek vélt tagja alighanem bevágta a durcit, mert ha őurasága a közelébe úszott, tengeri malacszerű visítást hallatva zavarta el.

A kihalás szélén álló fajoknak szentelt Noé Bárkája.

Zöld lépcsők a Ganésa szentély lábainál.

Vízköpők ugyanott.

Szamárfüles, jobbradőlős.

Dávid művészi koncepciójának megfelelően.

Pancs.

A sasok birodalma.

Papagájváros. A permanens csivitelést és rikácsolást tessék odaképzelni!

Szívünk csücskei (Noémié és az enyém): a vörös pandák. Szieszta után, korgó gyomorral ébredezve.

Az egész napunkat itt töltöttük. Térdig lejártuk a lábunkat. Jöttünk, mentünk, gyönyörködtünk. Néha meg-megálltunk egy kis falatozásra, hogy aztán újult erővel vessük bele magunkat a felfedezésbe. Hullafáradtan érkeztünk haza. Vacsora-rittyentés után gyakorlatilag beestem az ágyba. Még egy skype-randit is mára halasztottam az egyik szívbéli barátnémmal. Szerencsére nagyon megértő. Egy kicsit neki is készítettem ezt a bejegyzést. Meg a másiknak, aki szintén lelkes állatkertbe járó és ráadásul vörös panda rajongó. Meg a harmadiknak felüdülésképpen, mert fárasztó költözködéssel töltötte a hétvégét. Meg mindenkinek, aki szeret kirándulni és szép dolgokat látni. Meg magunknak, hogy emlékeztessen rá milyen jó volt itt. Először jártunk a Parc Paradisio-ban, de nem utoljára.