Édes

Mindig volt valamilyen finom cukorka a táskájában. A frutit és a tejkaramellát szerettem a legjobban. Ha autóba ülök, gyakran indul be az emlékmozi; érzem a jelenlétét magam mellett, szinte látom ahogyan keresgéli, majd elszöszmötöl a zörgő papírral és az anyósülésről átnyújtja nekem. Édes. Mint a forró tepsin pihenő szilvalekváros kiflijei, amik ünneppé avatták a leghétköznapibb hétköznapokat is, és amiknek a tetejéről annyira jó volt lecsenni a pírított cukrosdió darabkákat. Míg apukám rendre évődött velem emiatt: "Nocsak "Lapis" kisasszony, maga lop is?",  ő szó nélkül elnézte nekem.

Pedig vele vívtam pimasz-kamasz korom csip-csup csatáit. Szótüskékkel karcolt sebekkel fizettük meg a későbbi "félszavakból is értelek" kapcsolat árát. Amúgy mostanság is "csörtés" idők járnak, és van úgy, hogy nehezen találom a helyemet a pástnak ezen az oldalán. Ilyenkor általában szügyig gázolok a kérdőjelekben és keserűen szembesülök azzal, hogy mennyi mindent nem kérdeztem meg akkor, amikor még megtehettem volna. A lelkem legmélyén persze tisztában vagyok vele, hogy a válaszoknak belőlem kell jönniük, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy mellette sokkal könnyebben találnék rájuk. 


Állítólag az időnél nincs jobb felcser, és van is ebben sok igazság, saját tapasztalatból mondom. Mégis, most az az érzésem, hogy ezt az egészet csak azért firkálom itt össze, hogy ne kelljen kikiabálnom: "Hiányzol!" Ha most látna, nemigen állná meg szó nélkül: " Csillikém, olyan arcot vágsz, mint az, akinek nem jutott dinnyeföld." 

Na megyek, mert sürgősen utána kell nézzek, hogy parkol-e még egy kis "tyopogatnivaló" a konyhaszekrényben. Leginkább a vívópartneremmel szoktunk rájárni. Hol együtt, hol meg külön-külön.:)