Az idegen

Szembeszökően rí ki a többi járókelő közül. Mintha egy szétpukkaszthatatlan légbuborék óvná, hogy be ne szippantsa a körülötte zajló világ nyüzsgése. Az utca forgatagában rajta kívül mindenki nyargal valahonnan vagy valahová. Az emberek bevásárlószatyrokat szorongatnak és nagy igyekezetben vannak. Az ünnep közeledik és még annyi mindent kell elintézni, megvásárolni és elkészíteni, mert  valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy a karácsony a lehető legtökéletesebb legyen. Az idegen sétál közöttük és figyel. Érzi, hogy  a szándékuk jó, hogy az egészet azért csinálják, mert örömet akarnak szerezni.  És persze azt is tudja, hogy le kellene picit lassítaniuk ahhoz, hogy a szívükbe is beköltözhessen az ünnep szelleme, aki nem a csillogó kirakatüvegek mögé rejtőzött el.  Csak hát nagyon nehéz ám kiszállni egy folyton pörgő mókuskerékből! Talán ezért nincs az arcukon mosoly, ezért lépdelnek ilyen mogorván, ezért türelmetlenek ennyire önmagukkal és másokkal szemben is. Ezért rángatja olyan durván ott az az édesanya a kislányát, és ezért szorítja össze szigorú vonallá az ajkát az a jólöltözött középkorú asszony, aki most lép ki a csokibolt ajtaján, és ezért feszül egymásnak annyi indulattal ott messzebb az a két férfi egy  parkolóhely miatt. 


Nincs nagyon hideg, de kellemetlen szél karcolja  az arcokat.  Néhány perc még és teljesen besötétedik. A díszkivilágítást  most kapcsolják be. A fenyőágak közé bújtatott égőkből mézsárga fény csurog az aszfaltra. Az idegen egy sarokkal arrébb megáll és egy klarinétot vesz elő bő kabátjából. Elkezd rajta játszani. A mögötte közlekedők  megtorpannak, kicsit meghökkennek,  talán némelyek még méltatlankodnak is, de aztán mintha mi sem történt volna, úgy lépnek tovább.  A klarinétos azonban nem hagyja abba, sőt egyre virtuózabban merül bele a muzsikálásba. Ebben a pillanatban ő maga a zene. Hosszú ujjai érzéki  táncban olvadnak össze a billentyűkkel. Simogatnak, kényeztetnek, évődő-gyengéden szeretnek. Az előcsalogatott hangok pedig önálló életre kelnek, versenytfutnak az utcán, megkocogtatják a csillogó kiratok ablakait aztán felröppennek a háztetők fölé, mint a héliummal töltött léggömbök. Az áradó dallam betölti a teret és párbajozni készül  az autók és buszok zajávál. Egyre többen állnak meg és hallgatják. Van aki percekig csupán, de van, aki hoszabb ideig is. Ki mosolyogva, ki átszellemülten. Van, aki a lábával veri a taktust. Van, aki elringatja magát. Van, akinek könny szökik a szemébe. Két ovisforma kisgyerek pedig táncraperdül. Összekapaszkodnak és mint a szélfútta fűszálak hajladoznak jobbra-balra. Mama nézd, bajettáncojunk!- kiált fel kipirult arccal egyikük. Erre többen felkacagnak. 


Amikor aztán szépen lassan teljesen elfogy a hallgatóság, az idegen újra a zsebébe süllyeszti hangszerét. Elindul. A telihold jelöli ki az útirányt. Egyre csak távolodik az ezüstös fényben, hajtincseibe belecsimpaszkodik a fel-feltámadó szél. Alakja már valószerűtlenül nyúlánknak tetszik, egészen olyan, mint egy angyal szárnyak nélkül, de persze az is lehet, hogy vannak neki szárnyai, csak eltakarja őket  a majdnem földig érő télikabát.

TANGÓ

Ez a történet egyszerűen megíratta magát velem. Úgy kezdődött, hogy a múlt pénteken minden különösebb ok nélkül Piazzolát raktam fel a hallgatnivalók közé. Csapdának bizonyult, mert aztán folyton rákattintgattam a Libertango-ra. Aztán másnap délelőtt főzőcskézés közben Lengyel Nagy Anna rádiós műsorába csöppentem, amelyben az argentin tangóról mesélt. Miközben gépiesen kavartam a lábasban rotyogót,  egyre többet időztem egy képzeletbeli buenos aires-i tangóklubban. Rögtön hozzáteszem, hogy a valóságban soha ki nem tettem a lábamat a vén kontinensről, nem tudok spanyolul és egyszer sem tangóztam. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor már álmomban is a történetet szövögettem. Ezután fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nem kapálózom tovább,  inkább leírom. Tessék, ez a mese kerekedett belőle.

"Mi a csudát keresel Te itt?"  Ezt a kérdést magamhoz intézem miközben bizonytalan léptekkel ereszkedem lefelé a lépcsőkön az alagsorban lévő tangóklubba. Taxival és egyedül érkeztem, mert barátnőm Kata és argentin férje Miguel, a házigazdáim, az utolsó pillanatban mondták le a tervezett programot. Jólmenő reklámcégük van, de ma este  ázsiai üzletfeleik a krízisre hivatkozva, sürgős video-konferenciát hívtak össze. Én viszont holnap hazautazom. Tehát vagy egyedül jövök, vagy sehogy. Az egyedülre szavaztam és most itt billegek magassarkú cipőmben puccosan  és tagadhatatlanul berezelve. Végtelennek tűnő másodpercek telnek el mire leérek. Mély levegőt veszek és lesz ami lesz, benyitok. Félhomály, érzéki harmónika zene és összesimuló párok. Földbegyökerezett lábbal, kisebb pánikhangulatban állok az ajtóban. Úgy tűnik, mintha valaki felém sietne. Egy őszes halántékú, talán az ötvenes éveiben járó, magas, vékony férfi közeledik. Ideér és bemutatkozik.  Ő Santiago a tulajdonos. Házigazdáim a barátai és ideszóltak az érdekemben, hogy viseljen gondot a magányos magyar senorára. Istenem, milyen jól ismernek! Tudják, hogy a belevalósággal csak a velemszületett félénkségemet próbálom leplezni. Ezegyszer nagyon hálás vagyok a figyelmességükért. "Kérem hölgyem, jöjjön velem, szeretném meghívni egy italra." - mondja Santiago mosolyogva és olyan tekintettel néz rám, hogy az az érzésem akár a  világ végére is követni tudnám. Pedig nincs  két perce, hogy ismerem.

A terem bal végébe vezet, ahol egy aprócska bár is található székekkel. Santiago úgy ültet le, hogy közben a táncolókat is láthassam. Majd eltűnik és hamarosan két koktélpohárral a kezében jelenik meg újra. Az egyiket nekem nyújtja. Amikor azt firtatom hogy mi lötyög benne, titokzatosan és az elmaradhatalan mosollyal a szája szegletében csak ennyit felel: "Ez legyen az én titkom, mert csak így lehetek biztos abban, hogyha legközelebb ilyenre vágyik, hozzám fog eljönni érte." Magamban jót nevetek: "Aha, mi az nekem, csak egy óceánt kell átrepülnöm hozzá!"  Belekóstolok az opálosan zöld italba. Finoman csiklandozza a nyelvemet. Egyszerre édeskés és kissé fanyar. Az utóíze pedig egy csipetnyit kesernyés. 

Beszélgetni kezdünk. Hamarosan megtudom, hogy lovagias kísérőm annak idején (van annak már  vagy harminc éve) az apai nyomásnak engedve jogásznak készült. Látva hüledező arcomat gyorsan hozzáteszi: "Sosem lettem ügyvéd. Utolsóéves voltam az egyetemen, amikor vénkisasszony Juanita nénikém meghalt és mindenét rámhagyta. Az örökségből nyitottam ezt a klubot és vált addigi szenvedélyem a  tangó, az életemmé."

"Aztán  fokozatosan részese lettem az idejárók életének. Nézze csak  azt az idős házaspárt!"  És egy szikár, egyenes derekú hatvanas öregúrra mutat, aki  gyengéden és féltőn öleli át gömbölyded, vidám tekintetű hitvesét. Felénk integetnek. "Ők Rosa és Pablo.  A kezdedektől fogva járnak ide. Itt ismerkedtek össze. Tanúnak hívtak az esküvőjükre. A középső fiuknak én vagyok a keresztapja. Híres építész lett a srácból. Pablo egyszer otthagyta Rosát egy másik nőért. El is költözött. Aztán két hónap alatt belátta mekkora marhaságot csinált és visszajött. Minek új táncpartnert keresni, ha az ember egyszer már megtalálta az igazit?" Egy mosoly fut át az arcán, aztán hirtelen befelhősödik a homloka. "Rosa halálos beteg. Gyógyíthatalan. Tudja. Pablo is. Csak azt nem tudják, hogy a másik tudja. Kímélni akarják egymást és ha látszólag is, de úgy csinálni mindent, mint azelőtt. Legalább addig, amíg még lehet." Én pedig csak bámulom őket, ezt a 21. századi Philemont és Baucist, ahogyan teljes harmóniában, lágyan elsiklanak mellettünk, és magamban azt kívánom, hogy legyen erejük továbbcsinálni,  de az utolsó tangó végén tudjanak mégis színt vallani és szépen elbúcsúzni egymástól. Legalábbis egy időre.

Ahogyan fogyatkozik poharamból az ital, úgy válnak ismerőseimmé Santiago szavai nyomán a többiek is, akik a táncparkettet benépesítik. "Ott az a királynői termettel és idomokkal rendelkező, gyönyörűen sminkelt és ragyogóan szép, negyvenes asszony, ő Faustina. Fél éve még az alkohol rabja volt. Akkor kezdett el inni, amikor a férje otthagyta és lelépett egy húszéves cicababával. Az elvonókúrát követően jött el ide és lassan újra magára talált. Magára. Párra még nem. Az hosszabb időt fog igénybe venni. Egyelőre elég annyi, hogy már nem utálja a férfiakat. Legalább táncolni hajlandó velük. Aztán ki tudja, lehet, hogy előbb-utóbb észereveszi a félénk Augustot is, aki már most úgy tekint rá, mint egy istennőre."

Santiago folytatja: "Aztán itt van Diego." Azonnal megállapítom, hogy ez a huszas éveiben járó fiatalember úgy néz ki, mint egy görög isten. Nem, mégsem. A görög istenek nem néznek ki ilyen jól. "Ő az idős hölgyek bálványa. A férfi, akinek a karjaiban egy tangó erejéig újra fiatalnak érezhetik magukat. Diego egy gigolo. Majdnem olyan, mint egy prostituált. Pénzért táncol, de mindig kedves és tisztelettudó. Egyébként a tanulmányaira gyűjt. Orvos szeretne lenni. Amúgy meleg. De erről csak én tudok."

Megismerem még Vilmát, a takarítónőt, aki nem magassarkú cipőben, hanem mindig nyitott papucsban táncol. Aztán Josét a könyvelőt, aki csak pár hete kezdte el, de azóta elmaradhatalan. Rebeccát és Luigit, akik fiatal szerelmesek és bimbózó szerelmük átsüt minden mozdulatukon. 

Kiürült a poharam és nem tudom, hogy a látottak vagy a hallottak vannak-e rám ilyen hatással, netán a koktél, de habozás nélkül igent mondok, amikor Santiago táncra kér fel. Amikor magához húz, érzem a feszültséget az izmaiban, de a keze megnyugtat, ahogyan a kezemhez ér. Táncolni kezdünk. Vezet és mégsem. Nem tűnik fel, hogy uralná a mozdulataimat. Úgy irányít, hogy közben szabadnak érzem magamat. Vele egyenrangúnak és könnyűnek, mint a madár. Repülök és közben eggyé válok a partneremmel és a zenével. Ilyet még sohasem éltem át. 

Az este véget ér. Elfogynak a vendégek. Santiago udvariasan kikísér. Búcsúzóul csak ennyit mond: "Viszontlátásra senora! Ha legközelebb Buenos Aires-ben jár, keressen meg!

"Eljövök Santiago, persze, hogy eljövök!  - válaszolom és magamban így folytatom: "Azért legalább a koktélja receptjét megadhatta volna! Hiszen nem tudok róla semmit, csak azt, hogy olyan volt, mint az estém: egyszerre édes és  fanyar, kissé  kesernyés utóízzel."

A ZÖLD LOVAG

Morcos és szürke vasárnapra ébredtünk. Olyanra, amikor legszívesebben ki sem szagolnál a házból, de még az ágyikódból se nagyon. Engem is csak az orromat finoman csiklandozó kávéillat és a többiek duruzsoló beszélgetése csalogat le az emeletről. Kis családom a közelgő Mikulásról, meg a Karácsonyról diskurál, amikor a reggelimmel közéjük telepszem. Röpdösnek az ajándékötletek és a kérdések a hazautazásunkkal kapcsolatosan, amikre jószerével csak hitvesem reagál, mert én a frissen ébredtek kótyagosságával bámulok kifelé az ablakon, gőzölgő kávémat gépiesen kavargatva.

Tekintetem végigpásztáz a parányi hátsókerten, és szemem szomorúan pihen meg a virágtartókon, melyek nyári önmaguk keserű karikatúrájaként, már csupán néhány száraz kórónak adnak otthont. Minden évben így járok. Képtelen vagyok rendberakni a kaspókat addig, amíg csak van bennük valami virágra emlékeztető. Persze lustaság is ez, de a lelkem legmélyén abban reménykedem, hogyha a közelítő tél észrevesz néhány csenevész szirmot, esetleg meggondolja magát és kicsit elhalasztja az esedékes belépőjét. Úgy odáznám a nem-szeretem évszak érkezését, mint kiskoromban azt a fájdalmas injekciót, amit egy héten át kaptam minden álldott nap, két részletben a tüszős mandulagyulladásom miatt. Azzal próbáltam a végtelenségig nyújtani a két szuri közti szünetet, hogy elhaló hangom ismételgettem: "Doktor bácsi, pihentessünk még!"

Ahogyan akkor a kellemetlen szúrást, most azt nem kerülhetem el, hogy meg ne váljak az egykor szebb napokat látott, egynyári virágaimtól. Erőt veszek hát magamon és a mai délelőtt egy részét erre szánom. A nebáncsvirággal kezdem. Emlékszem, hogy mennyi örömet okozott, ha csak ránéztem, a kedves kis rózsaszín szirmaival, üdezöld leveleivel. Most már nem maradt belőle más, mint néhány valószerűtlenül nyurga, virágtalan hajtás. Érdekes, hogy egy szép, nagy és színes juharlevél borítja. Amikor felemelem a levelet, megpillantom alatta a legeslegutolsó rózsaszín virágot. A felfedezéstől különös érzés kerít hatalmába, és önfeledten hagyom, hogy fantáziám romantikus mesét kanyarítson csapongó gondolataimból.

Minden nagyjából fél évvel ezelőtt kezdődött. Akkor, amikor a föld és a nap ölelésében főnixmadárként támadt föl a tetszhalott természet. A Juhar utca névadói néhány nap leforgása alatt smaragdzöld palástot öltöttek magukra. A leghetykébben talán az a levélke üdvözölte a tavaszt, amelyik az ajtónkkal szemben a legalsó ágacskán lengedezett. Boldogan állta a szellő szelíd simogatását és büszkén tekintgetett mindenfelé: "Látjátok, hogy milyen szép zöld ruhám van?" Ha arra röppent egy feketerigó, vagy ha éppen ott duruzsolt egy méhecske, úgy igyekezett, hogy észrevegyék remekbeszabott öltözékét. Előfordult, hogy még az erre bóklászó feketefoltos cica figyelmét is sikerült magáravonnia. Ilyenkor volt a legelégedettebb. Meg volt róla győződve, hogy ő a legszebb. Se a szomszédos nyírfalevél, se a páfrány, de még a vadrózsa sem léphetett a nyomába. Felfuvalkodottságában észre sem vette, hogy társai között mégis milyen végtelenül magányos.

Egészen addig, amíg egy nap meg nem jelent a háziasszony, aki kis kerti szerszámokkal és locsolókannával fölszerelkezve éppen arra készült, hogy frissen vásárolt, fonott virágtartóját felavassa, és beültesse rózsaszín nebáncsvirággal. A levél kíváncsian figyelte a manővert, és amikor előkerült a nejlonzacskó takarásából a törékeny kis palánta, eddig soha nem érzett melegség öntötte el. "Ó, milyen gyönyörű!" - gondolta magában és majd kiugrott a bőréből az örömtől, amikor az asszony árnyékos helyet keresve, éppen a juharfa alatt talált menedéket a kaspónak.

Egyszerre hogy megváltozott minden! Az, aki eddig szinte dagadt az önbizalomtól, most szokatlanul bátortalanná és hallgataggá vált. Nem volt szüksége többé a mások csodálatára, mert az tette boldoggá, hogy most már ő csodálhat valakit. Naphosszat gyönyörködött a kis virágban, de nem volt mersze megszólítani. Megelégedett azzal, hogy egyszerűen csak a közelében lehet.

Így alakult át szépen lassan öntelt juharlevélből, a Zöld Lovaggá. A nyári melegben apró napernyővé változott és úgy vigyázott, hogy az égető sugarak még csak véletlenül se érinthessék a törékeny szirmokat. Ha pedig zápor kerekedett és nagy cseppekben hullott az eső, azon ügyeskedett, hogy saját erezetén, mint gyengéd tenyéren végigfolyva, veszélytelen vízsugárként érje el a virágot. Türelmesen nézte végig először a bódítóan illatozó, fehér jázmin kifnomult, majd a kert macsójaként számontartott vérvörös muskátli heves udvarlását. Valahogy úgy, mint azok a tisztaszívű és mélyérzésű férfiak, akik nem lerohanni szeretnék szívük választottját, hanem egy életre meghódítani. Hitt benne, hogy egyszer eljön majd az ő ideje is, csak ki kell várni.

És így is lett. Lovagunk zöld ruhájába akkorra már piros és barna foltokat szőttek a hideg őszi reggelek. A múló idő otthagyta nyomait a kis virágon is. Szárai felkopaszodtak, és a rózsaszín szirmok ritkásabban borították. A most a magyal élénk bogyóitól elvarázsolt hajdani udvarlók már ügyet sem vetettek rá, de a falevél még mindig ugyanolyan szépnek látta, mint akkor, amikor először pillantotta meg.

Egy hűvös és borús napon a virág az éltető napfényt keresve nézett fel az égre, és ekkor vette észre a felette himbálózó szép, színes falevelet. Lenyűgözte a látvány, és nem tudta megállni, hogy meg ne szólítsa. A levél pedig, aki oly régen várt erre a pillanatra, végre legyőzte félénkségét, és innentől kezdve elválaszthatatlanokká váltak. Legalábbis egy ideig.

Ugyanis tél tábornok nemsokára elküldte értük két előfutárát: a dermesztő hideget és a viharos szelet. Az egykori Zöld Lovag minden erejével azonvolt, hogy ellenálljon, és véletlenül se jusson társai sorsára, akik már puha levélszőnyegként borították a talajt. Szeretett volna még tovább imádott virágja társaságában maradni. Csakhogy az, aki képes volt lassúvízű forrássá szelídíteni a nyári záport, és árnyékot vetni a perzselő napnak, az éjjeli fagyokkal szemben erőtlennek bizonyult. És egy végtelennek tűnő éjszakán, miközben tehetetlenül nézett le a lassan megdermedő kis virágra, hirtelen nagyon könnyűnek, szinte súlytalannak érezte magát és elengedte az ágat. Ekkor a szél egy pillanatra megenyhült, és hagyta, hogy az élettelenül is szép falevél lassú vitorlázórepülés után, a csöppnyi rózsaszínű szirmot betakarva érjen földet. Így talált rájuk másnap reggel az álmos háziasszony.