Ez a történet egyszerűen megíratta magát velem. Úgy kezdődött, hogy a múlt pénteken minden különösebb ok nélkül Piazzolát raktam fel a hallgatnivalók közé. Csapdának bizonyult, mert aztán folyton rákattintgattam a Libertango-ra. Aztán másnap délelőtt főzőcskézés közben Lengyel Nagy Anna rádiós műsorába csöppentem, amelyben az argentin tangóról mesélt. Miközben gépiesen kavartam a lábasban rotyogót, egyre többet időztem egy képzeletbeli buenos aires-i tangóklubban. Rögtön hozzáteszem, hogy a valóságban soha ki nem tettem a lábamat a vén kontinensről, nem tudok spanyolul és egyszer sem tangóztam. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor már álmomban is a történetet szövögettem. Ezután fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nem kapálózom tovább, inkább leírom. Tessék, ez a mese kerekedett belőle.
"Mi a csudát keresel Te itt?" Ezt a kérdést magamhoz intézem miközben bizonytalan léptekkel ereszkedem lefelé a lépcsőkön az alagsorban lévő tangóklubba. Taxival és egyedül érkeztem, mert barátnőm Kata és argentin férje Miguel, a házigazdáim, az utolsó pillanatban mondták le a tervezett programot. Jólmenő reklámcégük van, de ma este ázsiai üzletfeleik a krízisre hivatkozva, sürgős video-konferenciát hívtak össze. Én viszont holnap hazautazom. Tehát vagy egyedül jövök, vagy sehogy. Az egyedülre szavaztam és most itt billegek magassarkú cipőmben puccosan és tagadhatatlanul berezelve. Végtelennek tűnő másodpercek telnek el mire leérek. Mély levegőt veszek és lesz ami lesz, benyitok. Félhomály, érzéki harmónika zene és összesimuló párok. Földbegyökerezett lábbal, kisebb pánikhangulatban állok az ajtóban. Úgy tűnik, mintha valaki felém sietne. Egy őszes halántékú, talán az ötvenes éveiben járó, magas, vékony férfi közeledik. Ideér és bemutatkozik. Ő Santiago a tulajdonos. Házigazdáim a barátai és ideszóltak az érdekemben, hogy viseljen gondot a magányos magyar senorára. Istenem, milyen jól ismernek! Tudják, hogy a belevalósággal csak a velemszületett félénkségemet próbálom leplezni. Ezegyszer nagyon hálás vagyok a figyelmességükért. "Kérem hölgyem, jöjjön velem, szeretném meghívni egy italra." - mondja Santiago mosolyogva és olyan tekintettel néz rám, hogy az az érzésem akár a világ végére is követni tudnám. Pedig nincs két perce, hogy ismerem.
A terem bal végébe vezet, ahol egy aprócska bár is található székekkel. Santiago úgy ültet le, hogy közben a táncolókat is láthassam. Majd eltűnik és hamarosan két koktélpohárral a kezében jelenik meg újra. Az egyiket nekem nyújtja. Amikor azt firtatom hogy mi lötyög benne, titokzatosan és az elmaradhatalan mosollyal a szája szegletében csak ennyit felel: "Ez legyen az én titkom, mert csak így lehetek biztos abban, hogyha legközelebb ilyenre vágyik, hozzám fog eljönni érte." Magamban jót nevetek: "Aha, mi az nekem, csak egy óceánt kell átrepülnöm hozzá!" Belekóstolok az opálosan zöld italba. Finoman csiklandozza a nyelvemet. Egyszerre édeskés és kissé fanyar. Az utóíze pedig egy csipetnyit kesernyés.
Beszélgetni kezdünk. Hamarosan megtudom, hogy lovagias kísérőm annak idején (van annak már vagy harminc éve) az apai nyomásnak engedve jogásznak készült. Látva hüledező arcomat gyorsan hozzáteszi: "Sosem lettem ügyvéd. Utolsóéves voltam az egyetemen, amikor vénkisasszony Juanita nénikém meghalt és mindenét rámhagyta. Az örökségből nyitottam ezt a klubot és vált addigi szenvedélyem a tangó, az életemmé."
"Aztán fokozatosan részese lettem az idejárók életének. Nézze csak azt az idős házaspárt!" És egy szikár, egyenes derekú hatvanas öregúrra mutat, aki gyengéden és féltőn öleli át gömbölyded, vidám tekintetű hitvesét. Felénk integetnek. "Ők Rosa és Pablo. A kezdedektől fogva járnak ide. Itt ismerkedtek össze. Tanúnak hívtak az esküvőjükre. A középső fiuknak én vagyok a keresztapja. Híres építész lett a srácból. Pablo egyszer otthagyta Rosát egy másik nőért. El is költözött. Aztán két hónap alatt belátta mekkora marhaságot csinált és visszajött. Minek új táncpartnert keresni, ha az ember egyszer már megtalálta az igazit?" Egy mosoly fut át az arcán, aztán hirtelen befelhősödik a homloka. "Rosa halálos beteg. Gyógyíthatalan. Tudja. Pablo is. Csak azt nem tudják, hogy a másik tudja. Kímélni akarják egymást és ha látszólag is, de úgy csinálni mindent, mint azelőtt. Legalább addig, amíg még lehet." Én pedig csak bámulom őket, ezt a 21. századi Philemont és Baucist, ahogyan teljes harmóniában, lágyan elsiklanak mellettünk, és magamban azt kívánom, hogy legyen erejük továbbcsinálni, de az utolsó tangó végén tudjanak mégis színt vallani és szépen elbúcsúzni egymástól. Legalábbis egy időre.
Ahogyan fogyatkozik poharamból az ital, úgy válnak ismerőseimmé Santiago szavai nyomán a többiek is, akik a táncparkettet benépesítik. "Ott az a királynői termettel és idomokkal rendelkező, gyönyörűen sminkelt és ragyogóan szép, negyvenes asszony, ő Faustina. Fél éve még az alkohol rabja volt. Akkor kezdett el inni, amikor a férje otthagyta és lelépett egy húszéves cicababával. Az elvonókúrát követően jött el ide és lassan újra magára talált. Magára. Párra még nem. Az hosszabb időt fog igénybe venni. Egyelőre elég annyi, hogy már nem utálja a férfiakat. Legalább táncolni hajlandó velük. Aztán ki tudja, lehet, hogy előbb-utóbb észereveszi a félénk Augustot is, aki már most úgy tekint rá, mint egy istennőre."
Santiago folytatja: "Aztán itt van Diego." Azonnal megállapítom, hogy ez a huszas éveiben járó fiatalember úgy néz ki, mint egy görög isten. Nem, mégsem. A görög istenek nem néznek ki ilyen jól. "Ő az idős hölgyek bálványa. A férfi, akinek a karjaiban egy tangó erejéig újra fiatalnak érezhetik magukat. Diego egy gigolo. Majdnem olyan, mint egy prostituált. Pénzért táncol, de mindig kedves és tisztelettudó. Egyébként a tanulmányaira gyűjt. Orvos szeretne lenni. Amúgy meleg. De erről csak én tudok."
Megismerem még Vilmát, a takarítónőt, aki nem magassarkú cipőben, hanem mindig nyitott papucsban táncol. Aztán Josét a könyvelőt, aki csak pár hete kezdte el, de azóta elmaradhatalan. Rebeccát és Luigit, akik fiatal szerelmesek és bimbózó szerelmük átsüt minden mozdulatukon.
Kiürült a poharam és nem tudom, hogy a látottak vagy a hallottak vannak-e rám ilyen hatással, netán a koktél, de habozás nélkül igent mondok, amikor Santiago táncra kér fel. Amikor magához húz, érzem a feszültséget az izmaiban, de a keze megnyugtat, ahogyan a kezemhez ér. Táncolni kezdünk. Vezet és mégsem. Nem tűnik fel, hogy uralná a mozdulataimat. Úgy irányít, hogy közben szabadnak érzem magamat. Vele egyenrangúnak és könnyűnek, mint a madár. Repülök és közben eggyé válok a partneremmel és a zenével. Ilyet még sohasem éltem át.
Az este véget ér. Elfogynak a vendégek. Santiago udvariasan kikísér. Búcsúzóul csak ennyit mond: "Viszontlátásra senora! Ha legközelebb Buenos Aires-ben jár, keressen meg!
"Eljövök Santiago, persze, hogy eljövök! - válaszolom és magamban így folytatom: "Azért legalább a koktélja receptjét megadhatta volna! Hiszen nem tudok róla semmit, csak azt, hogy olyan volt, mint az estém: egyszerre édes és fanyar, kissé kesernyés utóízzel."
