jjjj
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ünnep. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ünnep. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. december 24., szombat

Karácsony


VALAMI ÉDES,
VALAMI FÉNYES,
VALAMI ANGYAL,
VALAMI ÁLOM,
VALAMI KÖNNYŰ PILLESZÁRNYON
IDEÉR,
MEGTALÁL,
S MAGAMRA
ESZMÉLŐ,
BÉKÍTŐ
CSÖNDBE ZÁR.



Jó ideje nem verseltem már,
de most ezzel a friss, még szinte meleg aprócskával
szeretnék minden kedves olvasómnak
MEGHITT, BOLDOG ÜNNEPEKET 
kívánni!

2010. december 24., péntek

Ünnep



HÉTKÖZNAPI
DIDERGÉSEK
BILINCSÉNEK
JÉGCSAPZÁRJA
CSILINGELŐN
PATTAN SZÉT,
HA HOZZÁÉR
AZ ANGYAL
SZÁRNYA.



Ezzel a kis szusszanásnyi, 
a Firkákba ünnepelni átkéredzkedett
 Sóhajtással kívánok minden kedves olvasómnak

Szép, Békességes Karácsonyt!


2009. december 19., szombat

Útra készen

Bőröndök bepakolva, karácsonyi aprósütik bedobozolva. A duplacsokis tán sose volt még ilyen omlósan puha belülről, igaz ennyire randa sem kívülről. Ide a szalonképesebbeket válogattam össze, na akkor el lehet képzelni milyen lehet a többi. A fehércsoki az istennek nem akart rendesen megolvadni, viszont megdermedni sem, így a dobozka keblében aki csak tudott, az összeragadt. Na jó,  sose legyen nagyobb gondunk. Alighanem kiskanállal kell majd összeguberálni, de el fog fogyni mindegyszálig. Én most inkább azért izgulok, mert holnapra megint havat jósolnak és csütörtökön már megtapasztaltam, milyen az, amikor a mintegy tizenötpercnyi suli-ház távolság hirtelen fényévnyire növekszik. Az iskolába érve már úgy nézek ki, mint egy az idegösszeomlás határán lévő hóember, aki seprű helyett esernyőt vett a kezébe és a tökfödőjét  a józan eszével együtt elhagyta valahol menetközben. Akkor és ott a pánik meg a lelkiismeretfurdalás veszik át a hatalmat felettem, mert aznap sem sikerült feltetetnem a téligumikat és már vagy egy órája szakadatlanul hullott a hó. 


A vészforgatókönyv szerint busszal megyünk majd haza. Csakhogy a tömegközlekedés is fejreáll és mi mindhárman kezdünk megdermedni a megállóban. Na ekkor döntök úgy, hogy legalább melegedni üljünk be az autóba. Beülünk. És ott valami hihetetlen nyugalom telepszik rám. A vadgesztenyefákkal övezett Chaussée de Tervuren tetejéről lepillantva kifejezetten szép a havazás, főleg így bentről szemlélve. A kocsi lassan bemelegszik, elkezd leolvadni rólunk a hó, amivel telefújt  az a fondorlatos szél. Érzem, hogy a kisautóm haza fog vinni bennünket. És így is van. Szót fogad és mint egy jó hátasló követi az utasításaimat. Ha kell indul, nem csúszkál, gond nélkül megáll. Gondolatban leborulok előtte, különösen amikor látom, hogy mennyien korcsolyáznak a négyüteműjükben. De azt is megfogadom, hogy némuljak meg a hátralévő napjaimra, ha még egyszer az utolsó utáni pillanatra hagyom a gumicserét. Elvégre egyszer az őrangyalunk is lehet szabadnapos. Haladni persze nem nagyon haladunk, mert a sebességmérő kis kivételektől eltekintve  el sem mozdul a nulláról. Még gurulás közben sem. Waterloo ezen az estén a közlekedési káosz szinonímája lesz. Később rájövök, hogy már nem is zavar annyira ez a rostoklás. A tank félig tele és nem is vagyok túl messze, csak vagy három kilométerre a célállomástól. Az előző bejegyzésben úgyis le akartam lassulni. Igaz, nem egészen így képzeltem. De végtére is nem maradok le semmiről, legfeljebb néhány bugyuta vetélkedőről, meg aztán a vacsorakészítés is megvár, csak érjünk haza épségben.


A gyerekekkel már más a helyzet. Kisebbik csimotám Shreken nevelkedvén minimum félpercenként teszi fel a kérdést, mikor érünk már haza? És most valahogy engem is legalább annyira irritál ez az amúgy jószándékú ám idegekremenő firtatás, mint magát az egyébként jámborlelkű ogrét. Hasonló szellemben is reagálok. Mindeközben elsőszülöttem  a hátam mögött az átázott és fagyos tappancsait melengeti a vadiúj és gyönyörű ötujjas kesztyűmben. Csak a sarka lóg ki belőle. Tévedés ne essék, magam ajánlottam fel neki. Végszükségből. Bánja kánya azt a kesztyűt, ha ezen az áron megúszhatunk egy ágynakdőlést! Ráadásul a Cd-lejátszóból Seal azon a szexi, karcos hangján éppen arról filozofál, hogy idézem: "no we're never gonna survive unless we get a little crazy." Na tessék, szinkronban vagyunk. A szembejövőkkel, pardon, a szemben sorjázókkal is. Két ablaktörlés között menetrendszerűen ám a lehető legdiszkrétebben kukkantunk be egymás szekerébe, hátha van valami érdekes látnivaló, mondjuk rablott holmi a hátsó ülésen, vagy valami celeb gúzsbakötve. De semmi. Egy idősebb, szemüveges úr letekeri az ablakát. Intellektuális alkatnak tűnik. Na mondom, itt a soha vissza nem térő alkalom megvitatni a lét nagy kérdéseit a hóhelyzet összefüggésében! De nem, csak a szivarjáról veri le a hamut. Nyomban le is veszem a kezem az ablakemelőről és szolidan gázt adok. Gurulunk. Úgy vagy öt métert.  Na jó, a történet vége csakazértis happy end lesz, igaz  jó három óra múlva. Befordulok az utcánkba. Megállok a házunk előtt. Minden idegszálammal érzem, hogy a garázsban vár rám valaki. Türelmetlenül, izgatottan, kiéhezve. Édeskettesben fogjuk eltölteni az  elkövetkezendő félórát. Te az enyém, én a tied, egy pár leszünk.  Ásó, kapa,  hólapát!

Szóval láthatod, van ok az izgalomra. A vasárnapi utazás normális körülmények között is minimum hatórásnak ígérkezik. Aztán a nürnbergi aluka után hétfőn kell még nagyjából vagy nyolc óra és hazaérünk. Otthon fogunk karácsonyozni. Hazavár a szilasligeti domboldalban a hó alatt nyújtózkodó ház, és hazavárnak sokan. Egy beszélgetésre, egy szemvillanásra, egy összekacsintásra, egy ölelésre. A szomszéd bácsink süteménye már biztosan tálcán lapul a hűtőszekrényünkben. A tavalyi mákos bejglijéért egyik barátunk a kezét csókoltatta... Egyet alszunk még és elindulunk. Jó két hétig most aztán no internet, nem firkálok és nem is sóhajtok, csak egyszerűen együtt leszek. Velük, velem, és az ünneppel. És a gondolatok sólyomszárnyán még az óperencián túl lakó barátnémmal is!

Ezért most és itt kívánok minden kedves olvasómnak sok szeretettel: 

SZÉP KARÁCSONYT
 ÉS 
BEJEGYZÉSEKBEN GAZDAG, 
NAGYON BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!

2008. december 17., szerda

KARÁCSONYMORZSÁK

A minap karácsonyi idézetek után kutakodtam az Interneten. Gyurkovics Tibor néhány sora bogarat ültetett a fülembe és úgy hatott rám, mint Marcel Proust-ra a madeleine sütemény. Ahogyan megpróbáltam felidézni hajdani karácsonyfáimat, valósággal elárasztottak az emlékek a régebbi múltból meg persze a nem túl régiből is. Összesöprögettem néhány morzsányit belőlük, s ha nincs ellenedre, megosztom veled is.

Az első, ami eszembejutott, az a fa volt, amit 3 évesen rántottam magamra. Szerintem nem is saját emlékem van róla, hanem az, amit a szüleim meséltek. Apró gyerekként odavoltam azért az édes hófehér gyönyörűségért, amit habkarikának neveznek. És amikor már minden elérhetőt levadásztam a fáról (portyáimat lengedező cérnaszálak jelezték), megpróbáltam fondorlattal becserkészni a felsőbb régiókban tanyázókat. Arra gondosan ügyeltem, hogy a bűnténynek még véletlenül se legyen szemtanúja, ezért akkor állítottam kisszékemet a fa alá, amikor a szüleim éppen nem voltak a szobában. Már sikerült nyújtozkodva megragadnom a kiszemelt áldozatot, amikor a szék megbillent és dőlni kezdett velem. Arról szó sem lehetett, hogy a zsákmányt elengedjem, de mivel a cérnaszál még az ághoz rögzítette, a karácsonyfa is borult velünk. A földetérés robajára rohantak be anyukámék és hámoztak ki a tűlevelek alól. Az ijedségen kívül semmi bajom nem esett és még akkor is a tenyeremben szorongattam a bűnjelet, amikor előástak. Az már nem rémlik, hogy kaptam-e fejmosást a számos üveggömb életét kioltó partizánakcióért, arra viszont világosan emlékszem, hogy innentől kezdve mamám két doboz habkarikát vásárolt minden évben, egyet a fára, egyet pedig elővigyázatosságból csak nekem, egészen addig, amíg imádatomnak újabb tárgya nem keletkezett a zselés szaloncukor személyében.

Aztán volt olyan karácsonyfánk is, amely meglepő módon buja szerelmi fészekké avanzsált. Tinilányként voltam boldog gazdija egy Lóri névre hallgató zöld-sárga hullámos papagájnak. A kis kedvencet nem tartottuk ám folyton a rács mögött, hanem rendszeresen röptettük a szobában. Így történt ez karácsonykor is. Kíváncsian lestük, hogy mit szól madarunk a fenyőfához és majd leesett az állunk, amikor rövid felfedezőutat követően Lóri forró szerelemre lobbant egy igen szép, műhó bevonattal rendelkező aranysárga üveggömb iránt. Valahányszor csak kiszabadult a kalitkából, madárkánk minket lesajnálva, azonnal szívszerelme mellé telepedett és latin szeretőket megszégyenítő módon képes volt órákon át duruzsolni neki és apró csókokkal halmozni el. Ez utóbbinak kézzelfogható nyomai is voltak: valósággal lebontotta a gömbről a műhó bevonatot. Egy a legcsekélyebb romantikus hajlamot is nélkülöző ismerős jegyezte meg a jelenet szemtanújaként nem kis malíciával, hogy az állatnak alighanem narcisztikus hajlamai vannak, mert szerinte a gömbben felcsillanó saját tükörképének udvarol. Jó gazdik lévén az esetből leszűrtük a kellő konzekvenciát és a madarat haladéktalanul kiházasítottuk. Megjegyzem a karácsonyfán látott érzelmi kitöréshez még csak hasonlatosat sem produkáltak a fajtársak.

Gyermekeim születésével új fejezet nyílt az életemben és persze a karácsonyok is átalakultak. Párommal fáradhatatlanul törekedtünk arra, hogy olyan legyen az ünnep, amilyenre szerintünk egy gyerek csak vágyhat. Nagyjából ekkor estem a kellékek bűvöletébe és az ádventnek elmaradhatalan részévé vált a beszerzőkörút a Tulipában és a koszorúkötés. Családi házunkba pont karácsonyra költöztünk be és az a bolond ötletünk támadt, hogy csakis egy plafonig érő fenyőfa lehet a szép ünnep garanciája. Főleg akkor, ha a sudár karácsonyfához kellő belmagasság is társul. Sajnos nálunk nem ez volt a helyzet, és mivel a fa aljaból már nem lehetett vágni, a tetejét kellett megkurtítani. Hitves sokáig bíbelődött vele és el lehet képzelni az eredményt. A fa torzója azt az illúziót sugallta, mintha a lépcsőt átfúrva, az emeleten folytatódna. Ezegyszer nem került csúcs a tetejére, viszont a mai napig ott éktelenkedik a plafonon az a kétes színű, barna folt, amit bosszúból hagyott nekünk, hogy így emlékeztessen elvadult ötletünkre. Ha csak ránézek vagy elfut a méreg, vagy nevethetnékem támad.

És megadatott az is, nemsokára lesz egy éve, hogy a szentestét egy olyan menyezetig érő, gyönyörű karácsonyfa mellett tölthettem, amilyenről mindig is álmodtam. Igaz nem a saját otthonomban, amely a kétlaki élet folyományaként kezd egyre inkább hétvégi ház jelleget ölteni, hanem az én szívbéli barátnémnál. Különös jelentősége volt ennek az estének több szempontból is. Tudtuk, hogy ott, abban a melegséget árasztó, kedves házban ez lesz az utolsó, közös karácsonyunk és azt is tudtuk, hogy a következőket, megszakítva hosszú évek hagyományát, nagy valószínűség szerint egymástól nagyon távol kell töltenünk. Ezért is olyan számomra ez az emlék, mint egy nagyon különleges és becses búcsúajándék. Meg másért is. Én egyke vagyok és a rokonoktól távol lakva, gyerekkoromban imádott, vígkedélyű és "pulykahozó" nagyikámmal kiegészülve is csak négyen ültük körül a karácsonyi ünnepi asztalt. Amikor nagymamám a szívünkbe költözött és megérkeztek a gyerekek, egyszercsak hatan lettünk. Aztán pár év múlva megint már csak négyen. Ezen az említett estén azonban részese lehettem egy igazi családi karácsonynak. Minket is beleértve összesen tizennégyen voltunk együtt és csak azt sajnálom, hogy a desszertnek bevállalt tiramisu-m levesként is megállta volna a helyét. De persze ki tudja, lehet, hogy pont így és ezért lett, lesz belőle valaki karácsonyi "morzsája".

Hogyan is kezdtem az elején? Előszedegettem és leporoltam néhány szívemnek kedves emlékemet. Kiskoromban nagyon szerettem szenteste, vacsora után egyedül belépni abba a szobába, ahol a karácsonyfánk állt. Egy pillanatig nem is kapcsoltam föl a lámpát, csak beleszagoltam a levegőbe. A lucfenyő utánozhatatlan illata és a fa ablak előtt kirajzolódó árnya megidézték karácsony szellemét. Ez a hangulat ejtett rabul és ezt keresem azóta is...

2008. december 9., kedd

MIKULÁS AZ IVÓBAN

Sietek megmagyarázni a címet, nehogy a végén azt gondold, hogy itt mifelénk még a jó öreg pelyhesszakállú sem tud ellenállni a nemzeti italnak, és fáradságos munkája közepette hol ide, hol oda tér be egy jó pofa sörre, leöblítendő a hosszú út porát.

Szó sincs ilyesmiről. Legalábbis itt és most. Ugyanis az a Mikulás, akiről én készülök szólni, dolgozni jön az ivóba. Minden évben egyszer, a foci egyesület büféjében is tiszteletét teszi hű Krampusza kíséretében.

Ebből is látszik, hogy Belgiumban is kultusza van a Mikulásnak, vagy ahogyan errefelé nevezik: "Saint Nicolas"-nak. Tavaly, amikor először készülődtünk a megünneplésére Waterloo-ban, nem kis meglepetéssel vettem tudomásul, hogy Franciaországgal ellentétben (pedig ott még egy magas rangú drusza is fellelhető), új székhelyünkre is hivatalos december elején a Mikulás!

Már az reménykeltő volt, ahogyan a kedvenc boltomat idejekorán, október végén elárasztották a szentéletű püspök csokoládéba álmodott hasonmásai. Kétlem, hogy tudatosan pakolták volna őket pont szembe a Halloween-es dekorációkkal, de mókás volt látni ezt a "csokimiki" hadosztályt, amint rendíthetetlen komolysággal állta a boszik és a sütőtökök, meg mindenféle egyéb maskarák félelmetes vigyorát.

Én bevallom megörültem annak, hogy ez a kedves ünnep itt is szokásban van, de arra nem voltam felkészülve, hogy a gyerekeimet kisebb sokk éri, amikor az iskolában kiderül, hogy miket kaptak Mikulásra a többiek. A dolog magyarázatot igényelt, na meg egy csöpp nyomozást, mire kiderítettem, hogy itt úgy egyezett meg a két decemberi ajándékhozó (nevezetesen a Mikulás és a Jézuska), hogy testvériesen megosztják a feladatokat és a csomagokat. Nem kell tehát elkámpicsorodni, és fölösleges mindenféle összehasonlítgatás, mert nem arról van szó, hogy a Burgot család Mikulása legatyásodott volna, csak következetesen tartja magát a jól bevált magyar tradíciókhoz.

E rövid kitérő után gyerünk csak vissza az ivóba! Erre az alkalomra a helyszín némiképp átalakul. Nyoma sincs a szokásos bor- akarom mondani sörgőzös harsányságnak, inkább mintha valamiféle szokatlan visszafogottság uralná a terepet. Az ablakokon karácsonyi hangulatot idéző díszek függenek, a levegőben forró csokoládé és sütemény illata terjeng, valahonnan halk zene szól. Az aranylábú fiúk csapatonként egy-egy hosszú asztal mellé telepedve sutyorognak és izgalommal várják a Mikulást. Én a többi szülével együtt a "mindentudó" kívülállók rezignáltságával támasztom a bárpultot és lassan kezdek beleolvadni nagykabátomba.

Ekkor érkezik meg a várva várt Vendég. Illúziót keltő, színpompás ruhában, pásztorbottal a kezében. Tömött zsákja olyan hatalmas, hogy szerecsenarcú Krampuszának is segédkeznie kell a cipelésében. Mielőtt sor kerülne a csomagok kiosztására, a Mikulás közli, hogy ő is szeretne valamit kapni a díszes egybegyűltektől. Nincsenek nagy igényei, beéri néhány hozzászóló nótával. Felcsendülnek a dalok, némelyik teljesen ismerős, csak nem francia szöveggel.
És hát látni, meg persze hallani kellene az edzőket! Ők, akik eddig valóságos "Tyúkapók" módjára tüsténkedtek a gyerekek körül, hogy mindenki megkapja a neki járó csésze kakaót és a sütit, most testületileg fakadnak dalra és énekelnek átszellemülten. Így szüremlik be egy, az átordított meccsek nyomait magán viselő basszus szólam is a fiúk szopránjába.

Szemügyre veszem a különös dalárdát és rájövök, hogy nincsenek is itt már felnőttek, csak gyerekek vannak. Kiskorúak, meg örök gyerekek. Ekkor ébredek rá, hogy kísérőként jöttem és nem számítottam rá, de én is kaptam ajándékot. Ezt az élményt, hogy láthattam őket együtt. Nem tagadtam soha, hogy szentimentális vagyok, így most is meghatódom attól, ahogy ezek a lakli férfiak valószínűleg évtizedeket visszautazva az időben, most gondolatban felidézik a hajdanvolt találkozásokat a Mikulással, hogy utána a fiúkra pillantva, önfeledten éljék meg az elcsépelt és közhelyes mondást, miszerint adni öröm.

Már régen kibújtam a kabátomból és mégis úgy érzem valami melegít. De ezt a meleget nem kályha vagy kandalló szolgáltatja, ez belülről jön. Ezt a tüzet a boldog pillanatok láthatatlan fahasábjai táplálják és ha minden jól megy, kitart Karácsonyig.