KARÁCSONYMORZSÁK

A minap karácsonyi idézetek után kutakodtam az Interneten. Gyurkovics Tibor néhány sora bogarat ültetett a fülembe és úgy hatott rám, mint Marcel Proust-ra a madeleine sütemény. Ahogyan megpróbáltam felidézni hajdani karácsonyfáimat, valósággal elárasztottak az emlékek a régebbi múltból meg persze a nem túl régiből is. Összesöprögettem néhány morzsányit belőlük, s ha nincs ellenedre, megosztom veled is.

Az első, ami eszembejutott, az a fa volt, amit 3 évesen rántottam magamra. Szerintem nem is saját emlékem van róla, hanem az, amit a szüleim meséltek. Apró gyerekként odavoltam azért az édes hófehér gyönyörűségért, amit habkarikának neveznek. És amikor már minden elérhetőt levadásztam a fáról (portyáimat lengedező cérnaszálak jelezték), megpróbáltam fondorlattal becserkészni a felsőbb régiókban tanyázókat. Arra gondosan ügyeltem, hogy a bűnténynek még véletlenül se legyen szemtanúja, ezért akkor állítottam kisszékemet a fa alá, amikor a szüleim éppen nem voltak a szobában. Már sikerült nyújtozkodva megragadnom a kiszemelt áldozatot, amikor a szék megbillent és dőlni kezdett velem. Arról szó sem lehetett, hogy a zsákmányt elengedjem, de mivel a cérnaszál még az ághoz rögzítette, a karácsonyfa is borult velünk. A földetérés robajára rohantak be anyukámék és hámoztak ki a tűlevelek alól. Az ijedségen kívül semmi bajom nem esett és még akkor is a tenyeremben szorongattam a bűnjelet, amikor előástak. Az már nem rémlik, hogy kaptam-e fejmosást a számos üveggömb életét kioltó partizánakcióért, arra viszont világosan emlékszem, hogy innentől kezdve mamám két doboz habkarikát vásárolt minden évben, egyet a fára, egyet pedig elővigyázatosságból csak nekem, egészen addig, amíg imádatomnak újabb tárgya nem keletkezett a zselés szaloncukor személyében.

Aztán volt olyan karácsonyfánk is, amely meglepő módon buja szerelmi fészekké avanzsált. Tinilányként voltam boldog gazdija egy Lóri névre hallgató zöld-sárga hullámos papagájnak. A kis kedvencet nem tartottuk ám folyton a rács mögött, hanem rendszeresen röptettük a szobában. Így történt ez karácsonykor is. Kíváncsian lestük, hogy mit szól madarunk a fenyőfához és majd leesett az állunk, amikor rövid felfedezőutat követően Lóri forró szerelemre lobbant egy igen szép, műhó bevonattal rendelkező aranysárga üveggömb iránt. Valahányszor csak kiszabadult a kalitkából, madárkánk minket lesajnálva, azonnal szívszerelme mellé telepedett és latin szeretőket megszégyenítő módon képes volt órákon át duruzsolni neki és apró csókokkal halmozni el. Ez utóbbinak kézzelfogható nyomai is voltak: valósággal lebontotta a gömbről a műhó bevonatot. Egy a legcsekélyebb romantikus hajlamot is nélkülöző ismerős jegyezte meg a jelenet szemtanújaként nem kis malíciával, hogy az állatnak alighanem narcisztikus hajlamai vannak, mert szerinte a gömbben felcsillanó saját tükörképének udvarol. Jó gazdik lévén az esetből leszűrtük a kellő konzekvenciát és a madarat haladéktalanul kiházasítottuk. Megjegyzem a karácsonyfán látott érzelmi kitöréshez még csak hasonlatosat sem produkáltak a fajtársak.

Gyermekeim születésével új fejezet nyílt az életemben és persze a karácsonyok is átalakultak. Párommal fáradhatatlanul törekedtünk arra, hogy olyan legyen az ünnep, amilyenre szerintünk egy gyerek csak vágyhat. Nagyjából ekkor estem a kellékek bűvöletébe és az ádventnek elmaradhatalan részévé vált a beszerzőkörút a Tulipában és a koszorúkötés. Családi házunkba pont karácsonyra költöztünk be és az a bolond ötletünk támadt, hogy csakis egy plafonig érő fenyőfa lehet a szép ünnep garanciája. Főleg akkor, ha a sudár karácsonyfához kellő belmagasság is társul. Sajnos nálunk nem ez volt a helyzet, és mivel a fa aljaból már nem lehetett vágni, a tetejét kellett megkurtítani. Hitves sokáig bíbelődött vele és el lehet képzelni az eredményt. A fa torzója azt az illúziót sugallta, mintha a lépcsőt átfúrva, az emeleten folytatódna. Ezegyszer nem került csúcs a tetejére, viszont a mai napig ott éktelenkedik a plafonon az a kétes színű, barna folt, amit bosszúból hagyott nekünk, hogy így emlékeztessen elvadult ötletünkre. Ha csak ránézek vagy elfut a méreg, vagy nevethetnékem támad.

És megadatott az is, nemsokára lesz egy éve, hogy a szentestét egy olyan menyezetig érő, gyönyörű karácsonyfa mellett tölthettem, amilyenről mindig is álmodtam. Igaz nem a saját otthonomban, amely a kétlaki élet folyományaként kezd egyre inkább hétvégi ház jelleget ölteni, hanem az én szívbéli barátnémnál. Különös jelentősége volt ennek az estének több szempontból is. Tudtuk, hogy ott, abban a melegséget árasztó, kedves házban ez lesz az utolsó, közös karácsonyunk és azt is tudtuk, hogy a következőket, megszakítva hosszú évek hagyományát, nagy valószínűség szerint egymástól nagyon távol kell töltenünk. Ezért is olyan számomra ez az emlék, mint egy nagyon különleges és becses búcsúajándék. Meg másért is. Én egyke vagyok és a rokonoktól távol lakva, gyerekkoromban imádott, vígkedélyű és "pulykahozó" nagyikámmal kiegészülve is csak négyen ültük körül a karácsonyi ünnepi asztalt. Amikor nagymamám a szívünkbe költözött és megérkeztek a gyerekek, egyszercsak hatan lettünk. Aztán pár év múlva megint már csak négyen. Ezen az említett estén azonban részese lehettem egy igazi családi karácsonynak. Minket is beleértve összesen tizennégyen voltunk együtt és csak azt sajnálom, hogy a desszertnek bevállalt tiramisu-m levesként is megállta volna a helyét. De persze ki tudja, lehet, hogy pont így és ezért lett, lesz belőle valaki karácsonyi "morzsája".

Hogyan is kezdtem az elején? Előszedegettem és leporoltam néhány szívemnek kedves emlékemet. Kiskoromban nagyon szerettem szenteste, vacsora után egyedül belépni abba a szobába, ahol a karácsonyfánk állt. Egy pillanatig nem is kapcsoltam föl a lámpát, csak beleszagoltam a levegőbe. A lucfenyő utánozhatatlan illata és a fa ablak előtt kirajzolódó árnya megidézték karácsony szellemét. Ez a hangulat ejtett rabul és ezt keresem azóta is...