Jó ember

a hóember.

Ez itt mindenképpen. Meg snááájdig. Ugye? Meg olyan kis életvidám. Mindjárt ezzel a poénnal kezdte:

Mivel búcsúzik suliba induló csemetéjétől a hóember-mama?

- Csak ki ne melegedj!!!

Ünnep

HÉTKÖZNAPI

DIDERGÉSEK

BILINCSÉNEK

JÉGCSAPZÁRJA

CSILINGELŐN

PATTAN SZÉT,

HA HOZZÁÉR

AZ ANGYAL

SZÁRNYA.

Ezzel a kis szusszanásnyi, 

a Firkákba ünnepelni átkéredzkedett

 Sóhajtással kívánok minden kedves olvasómnak

Szép, Békességes Karácsonyt!

Lapozok,

lapozok. Képeslapozok. Úgy a második tucat táján már inkább rémeslapozok. A bevásárlólisták firkantásához  szokott, a billentyűk kopogtatásán edződött ujjaim és a betűk éppen a csatabárd kihantolására készülnek, de folytatom. Az idő múlni tetszik, de nem mérem. Az emailek, sms-ek és az arckönyv századában egyáltalán van ennek az egésznek még értelme? Nem költői kérdésnek szántam, szerintem van. Ezért csinálom. Divat manapság, hála a technikának, gyorsan letudni dolgokat. Én sem vagyok ez alól kivétel, hiszen sikerült jól előretolakodnom, amikor a türelmetlenséget osztották, de a karácsonyi képeslapokkal másként vagyok. Ünnep előtt nekem ez már mániám, hozzátartozik a várakozás szertartásaihoz. Szeretem. Szeretem őket. Küldeni is, kapni is. Szeretem, hogy kézbefoghatóak, hogy ha néha agycsikarás és ujjgörcsök árán is, de beléjük költözhetek a mondataimmal, a girbe-gurba írásommal. Néhány éve még másképpen is, mert akkor saját készítésűeket is küldtünk, ma már nem. Ellustultam, segédkék megnőttek, elunták. Tudom gyerekes a gondolat, de szeretem elképzelni, ahogyan egy kicsit odaülünk velük kandalló- vagy ablakpárkányokra, polcokra, asztalokra, komódok tetejére, azok ünnepére, akikkel nem tudunk személyesen találkozni. Idén több helyre is a szokottnál, mert lábatlankodásom okán, megszakítva eddigi hagyományainkat, most nem utazunk haza a téli szünetben. Ez lesz tehát az első. Az első belgiumi karácsonyunk. Más lesz. Hogy rosszabb, azt nem hiszem, de más. Nagyon. Félek is tőle, meg nem is. 

Kori

Kislánykoromban nagyon szerettem korcsolyázni. Alig vártam az igazi zimankókat, amikor végre fellocsolták a szomszédos iskola udvarát. Szerettem azokat a hosszú és hamar lámpafénybe burkolózó estéket. Szerettem gyorsan, féktelenül siklani és közben megfeledkezni minden másról. Annyira jó volt egy kis időre kibújni a jó tanuló unalmasan rámsimuló jelmezéből és csak hagyni, hogy a fagyos szél a sálamba kapaszkodjon és cvikipuszijaival pirosra csipkedjen. Szerettem magam körül a sapkák alól kikandikáló ismerős arcokat, az állandó zsongást, a jég sikkanását a korcsolyám éle alatt. Szerettem, hogy közben mindig szólt a zene és hogy az a zene szólt. Szerettem hogy a farmerom, hála a két vastag harisnyának, legalább ilyenkor a combomra feszült. Szerettem, miközben persze ahogyan illett, felháborodottan kértem ki magamnak, ha valamelyik fiú levadászta az usánkámat vagy derékon kapott és úgy tolt maga előtt. És ott volt a megfáradtak és elgémberedettek örök mentsvára, a melegedő, az elmaradhatatlan pirospaprikás zsíros deszkával és a mindig valószínűtlenül savanya, ámde forró citromos teával!


Régen volt. Elmúlt. Így van ez rendjén, nincs is ezzel semmi baj. A telet egy ideje már ablakon innenről élvezem jobban. Koripályán pedig azt sem tudom mikor jártam utoljára. Mindenesetre egy jelenetre máig élesen emlékszem. Nem volt sok híja, hogy egy hosszú, bukdácsolásnak álcázott lépéskombináció után ne hasaljak  nagyot a saját kiköpött tüdőmön, s mindeközben csupán egyetlen cél lebegett lelki szemeim előtt: úgy-ahogy lépést tartani a gyerekeimmel. Hitves akár egy a szokottnál vidorabb grál lovag termett mellettem e nehéz pillanatokban, amikor úgy hullott le rólam a komoly és megfontolt családanya néha egészen bosszantóan rámsimuló jelmeze, mint - kedves költőmet idézve -  "ruha másról  a boldog szerelemben".

Újra tagfelvételt hirdettünk

... a CSPMP-be (Családi Plüss Maci Párt). Ezúttal fennállásom a bejegyzés szempontjából teljesen mellékes, hogy hányadik évfordulójának az alkalmából.  A néhány héttel korábban lezajlott akció értelmi szerzői és fővédnökei a párt két tiszteletbeli, egyenjogú társelnöke: Noémi és Dávid voltak. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy bemutassam kik is ültek léptek be:

Ők ketten időközben remekül beilleszkedtek a kis helyi kollektívába. Pótolhatatlanul értékes kádereknek bizonyultak, és mint ahogyan az a képen is igen jól látható, minden tekintetben megbízható, szilárd alapokon és jó széles platformon nyugvó plüssmedve értékrenddel bírnak, így örömmel jelenthetem, hogy tagságukat titkos szavazással, ellenszavazatok nélkül, egyetlen tartózkodás mellett, ezennel véglegesítettük.

Na jó, akkor most megyek és gyorsan kitöltök egy belépési nyilatkozatot a PAV*-ba. Ha ebben a szellemben folytatom, garantáltan sokra vihetem. Fel egészen a...a addig. 

* Pihent Agyúak Világszövetsége

Lépegetők

Két férfiember. Egy kicsi és egy nagy. Egymástól hatvanhat évnyi távolságra és mégis annyira közel. Kézenfogva sétálnak. Nagy egyetértésben, mint azok, akik félszavakból is megértik egymást. Egyik zsebükben útravalónak keksz, a másikban etetésre szánt reggeli maradék lapul. Jól ismerik az utat, nem először járnak rajta. Tudják, hogy hol lakik és mennyire tud örülni a szalonna bőrkének Mancika és a Puli. Tudják, hogy a víztorony melletti bokrokról csudafinom szedret lehet szedegetni, csak a tüskékkel kell vigyázni. Tudják azt is, hogy milyen érzés a hídon állni akkor, amikor gyorsvonat száguld át alatta. Tudják, hogy a kockaházak között hová bújt el a játszótér, és a hinták közül melyiket ajánlatos elkerülni és melyiken a legjobb az ülés. És tisztában vannak azzal is, hogy mire visszatérnek, nagymami husi levese már ott fog gőzölögni a konyhaasztalon.

Amikor ráfordulok a Fácán sorra a bevásárlásból jövet, még a séta elején tartanak, de tőlem már tisztes távolban. Nem gyorsítok, most nem utolérni akarom őket. Csak nézni. Meg aztán a levesnél majd úgyis találkozunk.  A nap a szemembe süt. Ettől ragyogásban, de kissé homályosan rajzolódik ki távolodó alakjuk. Hunyorgok és közben érzem, hogy közös életük filmjéből ezt a kis ellesett, homályos kockát, ezt amíg csak élek, őrizni fogom.

 

Ma délelőtt kicsit hallgatóztam a youtube-on és egyszercsak véletlenül(?) rátaláltam. Lejátszottam  egyszer, kétszer, aztán még, még, még, s mivel csak a saját dobhártyámban tehettem kárt vele, beszálltam én is a két Tamás mellé teljes szívvel és az összes hangszálaimmal énekelni ezt a libabőrösen szép nótát. De jó, hogy az énekléshez nem kellenek lábak! Mire a legeslegutolsó hang is tovaillant, ott találtam magam az emlékezés rámomlott kártyavára alatt.

Megjelent előttem egy kilencévesforma kislány, akit persze még sokkal jobban érdekeltek a tiri-tarka lemezborítók, mint a bennük lévő bakelitkorong barázdái közé bújtatott dalok, de azért ki nem hagyta volna a világ minden kincséért sem, hogy ha már a nagymamájánál járt, át ne sompolyogjon suttyomban a különszobában lakó középső unokatesójának birodalmába. Milyen izgalmas világ is volt az! Hiszen a szoba lakója szombat esténként már bulizni járt! Ha nagymami rákérdezett, Hová mégy kisfiam? csak ennyit válaszolt: A lányokhoz, mamikám! - és nagy puszit cuppantott nagyanyó arcára. A kislány mindig felnézett rá, mert aranyszíve, bitang jó dumája és frenetikus humora volt, boszorkányosan tvisztelt és fejből tudta az egész család név- és születésnapjait. Szobája falán színészek, énekesek és majdnem évakosztümös hölgyek fényképei váltogatták egymást. Az ágy végében Ra-Re könyvektől roskadozó polc és egy hokedlin lemezjátszó. Ki tudta még az elején, hogy mi az, hogy LGT és a Beatles vagy a Fonográf, de egy idő után ismerősökké váltak a dalok, és ha nem is értette mi a nyavalyát is akar jelenteni az, hogy misel mábel, a kislány mégis rendszeresen hallgatta a Na, mi újság Wagner úrral és a Bummm!!! albumos Loksi nótákkal együtt.

Hét éve már, hogy az unokatesó kártyaparti közben átült egy másik, egy égi asztalhoz játszani. Rám hagyta közös emlékeinket és a dalokat.

Csizmus

Fehér és a térdemig ér. Trendiségéből csupán az von le és nem is keveset, hogy egylábas, pontosabban ballábas és nem egy Wellington passzázsbeli mondén shopping túra hanem a braine-l'alleud-i ispotályban eltöltött egyéjszakás kalandom tárgyi bizonyítéka.  Alatta pihenget és regenerálódik a sebészi segítséggel egybeforrasztott Achilles inam és most már csak úgy-ahogy sajognak  megbolygatott részecskéim.

A kórházi egy napom pedig igen tanulságos volt. Különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy hasonló intézménybe én eddig csak komplikációk nélkül szülni vagy látogatóba jártam. Nem is kezdeném el bőszen összehasonlítgatni az itteni és az otthoni kórházi viszonyokat, ez ilyen csekély tapasztalattal elég nagyképű dolog lenne, de annyit azért megjegyeznék, hogy errefelé az infrastrukturális és személyi értelemben véve is korrekt szolgáltatásnak szabott ára van, amiből az egészségbiztosító  a fennálló kétoldalú szerződésben foglaltak szerint utólag visszatérít. 


Tanulságokat inkább saját magamról gyűjtöttem be és azt hiszem ezek hozzájárultak ahhoz, hogy mostantól az eddiginél is nagyobb empátiával forduljak mindazokhoz, akik egy- vagy többéjszakás, netán bejáró kalandozók a betegségügy rengetegében. Rácsodálkoztam ugyanis egy másik önmagamra, egy számomra eddig alig ismert Másik Csillára. Hogy a gyógyszerek, a kábultság, a műtét, az egyfajta kiszolgáltatottság érzése tette-e, nem tudom, de mintha a józan értelmem és legendás kincstári optimizmusom cserben hagytak volna és helyükre egy időre befészkelte magát a szorongás, és a félelem attól, hogy bekövetkezhet, hogy előfordulhat, hogy valami nem úgy sikerül, ahogyan kéne. A pánik határán, mint járdaszegélyen egyensúlyozva billegett a tudatom és őszinte aggodalommal nézegettem, tapogattam a majdnem 24 órára a mozdulatlanságba bénított lábamat, miközben átfutott rajtam -nem is egyszer- a gondolat, hogy Te jó ég, mi lesz, ha ez esetleg végleg így marad? Aztán persze igazi madaratfogatós eufória öntött el amikor még anélkül, hogy bármit is éreztem volna, egyszercsak integetni kezdtek felém a lábujjaim. Hanem mire teljesen kiment az érzéstelenítő hatása és megtudtam mitől döglik a légy, vagyis mitől is akart megkímélni eddig az az áldott jó aneszteziológus,  már szinte boldog nosztalgiával sírtam vissza az eggyel előbbi állapotot.  


Rövidesen azonban összevont támadás bontakozott ki Másik Csilla ellenében. Megjelent valaki a fájdalomcsillapító injekcióval és a hírrel, hogy pár órán belül mehetek haza, aztán felhívott hitves, hogy négyre itt van értem, aztán egy ismeretlenül is nagyon kedves, idős önkéntes néni ült le mellém egy jóízűt beszélgetni, aztán kicsit később egy másik nem kevésbe kedves és ismeretlen lépett be megkérdezni, hogy hozhat-e egy kávét nekem, mert addigra a morfin már szemmel láthatóan lebitangolt. Azért annyira mégsem, mert miután magamra maradtam a forró itókával, nem bírtam megállni, hogy két hörpintés között ne nyerítsek bele önkéntelenül is a fertőtlenítő szagú ájerbe ezen sorok olvastán:


"Aznap este a saját pályánkon játszottunk, így a luberoni szabályok voltak érvényben:

1. Az ital nélkül játszókat diszkvalifikálják. 
2. Az ösztönző csalás megengedett.
3. A cochonnet-től* való távolság megállapításakor kötelező a vita. Senki szava sem döntő.
4. Ha nincs egyértelmű nyertes, sötétedésig tart a játék. Sötétedés után vakon folytatódik, amíg zseblámpfénynél döntés nem születik, vagy a cochonnet elvész."       (Peter Mayle: Egy év Provence-ban)

* ez a pétanque-nál az elsőként eldobott, senkihez sem tartozó golyó neve. 

Két napja már itthon barátkoznak csizmus és a lábam. A szó nem csak absztrakt értelmében véve hányattatott -ezért nem is részletezném- soirée de retour és egy kanapén átszundított éjszaka után, az enyéim gondoskodásától meg a barátaim bátorításától felvértezve szerdán reggel kitessékeltem Másik Csillát, aki köszönés nélkül távozott és rámcsukta az ajtót. Úgy tűnik, hogy kulcsot elfelejtett magával vinni. Ahogyan az imént fogalmazta meg egyik barátném az emiljében igen találóan: ráléptem ráfeküdtem a gyógyulás útjára. A kezem ügyében, ha nem a lábpótlékok, vagy a laptop, akkor immár a Még mindig Provence.

Ajándék

ez a nap. Azoknak az igazgyöngyöknek egyik becses példánya, amik azontúl, hogy barátnénk szívderítő írásával ébresztgetnek, langymeleg napsütéssel igyekeznek feledtetni egy időre csip-csup gondjainkat, és a tényt, hogy bizony oda a nyár, s az idő rohanó szekere az őszben vágtat már. Feledem hát én is a bicebócaságomat, a holnapi sorsdöntő MRI vizsgálatot, Noémi szintén sebészre váró nagylábujját, és letelepszem a nyugágyra egyet napfürdőzni. A múlt heti monszun után olyan jó végre érezni is, hogy nem csak a felhők fölött kék az ég. A napsugár érintése már nem perzselő csókkal ér fel, mint két hónapja Cavalaire-ben, hanem egy jóreggelt puszi gyengédségével szeretget. Megadom magam. A szememmel még azért egy jó ízűt legelészek a  bordó muskátlimból és a kis rózsaszín begóniámból. A távolban most veszem csak észre a karmester módjára hajladozó, "őszülő" nyírfát, aki nekem inti éppen, hogy hátradőlhetek. Nagyon egyben van most minden. Vagy majdnem. A teljesség majd ezekkel a mondatokkal érkezik el mára:


"Hol van a tenger, Dolna? - kérdezte bennem apám örökre elnémult hangja. - "Hol van a tenger? Ahol hiszed..."  (Szabó Magda: Ókút)

Pihi

  
Kényszerű. Hiába no, nincs mit tenni, fejet kell hajtani a tények előtt és elfogadni, hogy a test már nem tudja mindig követni a lélek szertelen bár boldog szárnyalásait és ha úgy gondolja, hát benyújtja a számlát.  Nekem 10 napja nyújtotta be,  amikor szó szerint sikerült inamszakadtáig táncolnom a 25 éves egyébként fergetegesre és frenetikusra sikerült érettségi találkozómon. Állítom, hogy eddig én még soha ilyen szívbőljövően, felszabadultan és önfeledten nem mulattam, még magamat is sikerült jól meglepnem vele. Az Achilles inamat mindenképpen, ő ugyanis anélkül, hogy erről velem előzetesen egyeztetett volna, fogta magát és elszakadt.

Sántikálva, ballábamat húzva érkeztem vissza Waterloo-ba és később az orvosnál szembesültem azzal, amit már sejtettem: hetekre mozgáskorlátozottá váltam. Ez így, ha belegondolsz nem hangzik túl jól, de ha továbbpörgeted magadban rájössz, hogy milyen óriási a különbség a között, hogy hetekre és mondjuk a között, hogy örökre. Persze arról szó sem volt, hogy én aztán nem kámpicsorodtam volna el, mert dehogynem, nagyon is, főleg amikor sorra nekiálltam lemondani a pilates-t, a tai-chi-t, a főzőtanfolyamot és a megbeszélést az önkéntes munkával kapcsolatban, vagy amikor ráébredtem, hogy az idei szelídgesztenye szüretre is keresztet vethetek, az avarillatú őszi sétákkal egyetemben.  Már éppen arra készültem, hogy dagonyázó malacka módjára alaposan meghempergőzöm az önsajnálat langyi pocsolyájában, amikor szívbéli barátném sugallatára és a legjobbkor érkező bíztató szavainak folyományaként valaki felgyújtott odabent egy rózsaszínű villanykörtét "átmeneti állapot" felirattal és kijózanított. 

Azóta böcsülettel pihenek és egy jó időre félretettem az apukámtól megörökölt mondást miszerint "Ami nincs a fejben legyen a lábban". Ülve vasalok (ennyi házi munka azért kell a lelki békémhez) és ülve sütöm a palacsintákat vagy süttetem őket Noémivel (mert ugye lehet palacsinta nélkül élni, de minek), viszont most egy darabig nem sertepertélek kényszeresen szeretteim meg a háztartás körül, inkább hagyom, hogy hadd sertepertéljenek ők én körülöttem. Azért nem ment ez rögtön elsőre, ahhoz alighanem pillanatragasztót kellett volna kenni a hátsómra, de amikor hitves azzal az édes, szelíden szomorkás  és lefegyverző tekintetével, és a hangjában némi szemrehányással megkérdezte, hogy "Ugye meg akarsz gyógyulni?", na akkor és ott az én majtényi síkomnak számító konyhakövön végleg letettem a fegyvert és a kukazsákot és nem kapálóztam tovább a sorsom ellen. 

Inkább olvasok. Sokat és sokfélét. Majd legközelebb elmesélem miket. Meg firkálok. Meg társasjátékozom, persze nem twistert, csak olyat, amit féllábbal is lehet. Tegnap éppen Metro-t. Meg elhatároztam, hogy felmelegítek egy régi se veled-se nélküled kapcsolatot. Szeretnék adni még egy esélyt a francia nyelvtannak. Meg hallgatom a rádiót. Tegnap egy Bereményi Gézával készült Lang-Falusi riport gondoskodott a jókedély-tartályom utántöltéséről. Éppen jókor, mert reggel a dokim belepillantván az ultrahangos lábvizsgálat eredményébe megjegyezte, "Lehet, hogy mégis érdemesebb lenne megoperálni, de ezt majd megmondja egy specialista". Szóval most éppen az ortopédus verdiktjére várok. Szorítsatok nekem, hogy olyan döntés szülessen, ami a lehető legjobb a lábamnak, mert én a 26 éves érettségi találkozón is  szeretnék mulatni ám! Jó, jó, naná, hogy kisebb elánnal...

Blúz

Miatta aztán nem kell aggódni a reptéren a bőrönd feladásakor. Alig pár grammot nyomhat csupán. Lehelletkönnyű és mégis varázserővel bír. Mint általában azok a ruhák, amikben egy nő minden körülmények között felszabadultnak és önazonosnak érzi magát. Mintha a holmi nem egy idegen test lenne, hanem még egy az egymásra építkező bőrrétegek közül. Nem kell viselkedve viselni vagy netán igazgatni és innentől kezdve csak vele foglalkozni (mert azért ilyenekből is akad néhány a gardróbszekrényben) elég csak belebújni és kész. A szerepek azonnal kiosztatnak. Ő alázatos szolga lesz, te pedig úrnő. Tartózkodó odaadással simul rád, s amikor megérint a részeddé válik. Ő pontosan tudja, hogy mennyit mutasson és mennyit sejtessen belőled, olyan akár egy pillekönnyű fátyol. Veled lélegzik, magába szívja az illatodat. S miközben emlékművet állít az izzadságcseppjeidnek még arra is képes, hogy életed önfeledt pillanatainak hangulatát a redőibe kódolja, s apró írásjelekként a szálak atomjai közé rója. Titkos naplót sző önmagába, rólad, neked. Hogy fogod-e valaha is olvasgatni? Az már csak rajtad múlik.

Régen nem írtam már

és most is csak egy rövidebb vakáció előtti búcsúszóra készülök. Holnap indulunk el és majd augusztus közepén térünk vissza Waterlooba. Akkor pedig rögvest nekilátunk dobozolni, mert a város egyik sarkából a másikba hurcolkodunk. A szerelem első látásra házak esetében is működik.

Az elmút hetekben szortíroztam, elő-rendezkedtem. Többek között nekiálltam kiselejtezni a ruhatáramat. Életemben először, úgy istenigazából. Megváltam mindentől, amit több, mint egy éve nem hordtam. Voltak cuccok, amik gyűjtőkonténerbe kerültek, de jópáran Noémihez, aki az ágyam széléről kibicelte az akciót. Örültem és büszke voltam a kislányomra, de azért egy kicsit el is szorult a szívem, amint végignéztem, hogyan  ölti magára és hogyan válik eggyé azokkal a ruhákkal, amikben egyszer, valamikor még én szerettem volna szép lenni. Christian, a tai-chi tanárom szavai szegődtek mankónak mellém: "Hagyd elmenni azt, aminek el kell mennie. Tanulj meg elengedni."

Útrakelünk holnap. Sokat fognak gurulni alattunk a kerekek, mire visszaérünk. Sok minden, és sok mindenki vár ránk. Vágyom rá, de tudom és érzem is, hogy biztosan lesz sok jóízű pillanatom, amikor nem a múlton és nem a jövőn töprenkedem, hanem csak egyszerűen nagyot kortyolok a mostból.

Legyen Nektek is nagyon szép nyaratok!

Gyöngyvirágok

nyíltak a domboldalon. Mára az volt megírva, hogy lássam őket. Meg a virágzó rododendronokat, meg a náddzsumbujtól szépen megtisztított tavat, meg a nemrégen született kis vadludakat. 

Esőáztatta, hideg napok után ma reggelre végre kisütött nap, hát mindjárt reggeli után elindultunk  La Hulpe kastély parkjába.

Régi szerelmem ő. A HELY, amibe itt, ebben az oszágban első látásra, úgy igazából, de fülig beleszerelmesedtem. Az ősszel lesz három éve. Mert akkor nagyon kellett, hogy találjak egy belgiumi "Erzsébet parkot" magamnak. 

A helyet, ahol a csigaházon kívül annyira jól érzem magam. Ahol nem számít, hogy honnan jövök, ki és mi vagyok, mégis feltétel nélkül és azonnal elkezdik vigyázni lépteimet a fák. Ahol együtt lélegzem velük. Ahol a lábam nyomát magukba kódolják a lankás rétek. Ahol a tóból a vadludak úgy sietnek elébem, mintha mindig is engem vártak volna. Ahol ismeretlen sétálók mosolyogva köszönnek rám, ahol a csíkosmókus három lépésnyi közelségből kokettál velem, de mire előhalászom a mobilom, hogy megörökítsem, már híre hamva sincs. 


Itt mindig éppen úgy ahogy vagyok, úgy vagyok része a nagy kerek egésznek. Itt nem várja el tőlem senki, hogy más, hogy ne önmagam legyek. Még én sem. :)  

Hazavittek

Pontosabban hazavitt. Hogy kicsoda? Hát Tóth Krisztina. Már a könyve címében felajánlotta: Hazaviszlek, jó? És ehhez tartotta is magát.

Nagyon rá lehetett hangolódni a mondandójára. Ismerősek voltak a helyek, a helyzetek, az érzések, így tényleg otthon éreztem magam a novellákkal és tárcákkal teli könyvében, ami egyszerre volt szórakoztató és érzékeny, olykor abszurd, olykor kesernyés, olykor kacagtatóan ironikus. Szeletkék a mai magyar valóságból, de persze és hálistennek mindennemű politikai felhang nélkül.

Ez volt az első kötet, amit olvastam tőle, és nagyon megszerettem a stílusát. Leginkább valami finom fűszerhez tudnám hasonlítani, amely nem mar bele az ízlelőkédbe, de a nyelved hegyén sokáig ott marad a kellemesen bizsergetős utóíze.


A végén kedvcsinálónak álljon itt két kedvenc, aprócska részletem:


"Aztán augusztusban a kozmetikusnő kapott egy fényképet, Horvátországban készült.
A vakító kék ég és a tenger találkozásánál egy kövérkés vörös hajú nő áll fürdőruhában a parton és hunyorog a gépbe. A kép másik példányát, mert kettőt csináltattak az egész sorozatból,  a férfi kirajzszögezte a műhelyben a munkapad fölé. Alul, ahol a homok csíkja fut, odaírta golyóstollal: Szirénke."


"Minden megtörténik, a legvalószínűtlenebb dolog is megtörténik. Minél valószínűtlenebb, annál inkább, de még ez se szabály. Egyszerűen megtörténik, ne kérdezd, miért. Ha van sapkád, ha nincs."

Idegen tollakkal

fogok ékeskedni. Ami néhány kivételtől eltekintve amúgy nemigen szokásom. De ahogyan a múltkor az ásító cicának nem tudtam, most sem bírok ellenállni. 

Ott kezdődött, hogy két hétig tavaszi szünet volt a gyerekeknek. Bőszen állították, hogy házi feladatot nem kaptak, így az iskolatáskákat inkább csak úgy tisztes távolból nézegettük. Dávidnak persze tegnap este azért már felrémlett, hogy mintha mégis lenne valami kis elkészítendő hétfőre. A táskában való matatás közben került a keze ügyébe a suliújság, amit gyorsan át is adott nekem. Nyilván időt akart nyerni, mert gondolom rögtön át is látott rajtam, és tudta, hogy szigorúan ráncolt homlokom mögött éppen a trehány és feledékeny nebulóknak járó szemrehányás áradat készül kitörni. Jól kalkulált, mert leteremtés helyett olvasgatni kezdtem.

A lapot Monsieur André, a végzősök osztályfőnöke vezetésével szerkesztik a gyerekek. Beszámolnak az előző szám megjelenése óta lezajlott iskolai eseményekről. Pár hete egy délelőtt béke nagygyűlést tartottak a város központjában, ahol az összes helyi általános iskola diákja részt vett. Nyilván ez adta az apropót a hatodikososoknak, hogy megfogalmazzák a gondolataikat a békéről. Végigolvastam egyszer. Aztán mégegyszer és mégegyszer. Nagyon tetszettek. Egyszerre voltak játékosak, könnyedek, meglepőek, tömörek és mégis annyira mélységesen mélyek és elgondolkodtatóak. Akkor határoztam el, hogy Veletek is megosztom őket. Tessék.


A béke olyan, 

-mint egy hangszer. Meg kell szólalnia.

-mint a szél. Meg kell mozgatnia a dolgokat.

-mint Einstein. Értelmes.

-mint a levegő. Éltet.

-mint az idő. Soha nem állhat meg.

-mint egy szép könyv. Egy szép történet.

-mint a fény. Bevilágít mindent.

-mint a szerelem és a barátság. Nélkülözhetetlen. 

-mint az Isten. Nagyon fontos.

-mint egy dob. Nagyot kell szólnia.

-mint a víz. Az élet forrása.

-mint az öröm. A szívünkbe kell vésődnie és örökre ott kell maradnia.

-mint egy hatalmas gyermek összejövetel. Magára kell hívnia a mások figyelmét.

-mint egy virág. Szép és növekednie kell.

-mint az arany. Értékes.

-mint egy mosoly. Üzenetet hordoz.

-mint egy gyermek mosolya. Csodálatos és sokfelé megtalálható.

-mint egy veszekedés vége. Amikor mindenki megkönnyebbül.

-mint a nap. Ragyogó.

-mint egy szép játék. Örömteli.


És ahogyan vissza-visszatérve újra és újra morzsolgattam magamban a szavakat, úgy ötlött fel bennem hányféle béke is van. És hogy milyen nagy szükség van rá. Legyen szó népek vagy egyes emberek közötti, vagy egyszerűen valakinek csak saját magával kiküzdött és megharcolt békéjéről. 

Ajándék 2.

Csillától kaptam. Nagyon örültem neki és ezúton is köszönöm szépen! És ha nem tőle érkezett volna, biztosan ő is azok között lenne, akiknek továbbadnám. Blogos ismeretségnek indult a miénk és közben láss csodát kiderült, hogy itt él, nem is messze tőlünk és szerencsésnek mondhatom magam, mert azóta többször is találkozhattam vele. Egy rokonlélekre találtam benne, akit nagyon közel érzek magamhoz és akit nagyon jó a közelemben tudni. Egy csupaszív, nagyszerű ember, aki fáradhatatlanul, szívvel-lélekkel viseli gondját a szeretteinek. És ha bepillantunk hitvesével közösen írt színes és dinamikus blogjába, nekünk olvasóknak is jut ebből a gondoskodásból.

Remélem, hogy senkit nem bántok meg vele, mert azt nem szeretném, de ez alkalommal  úgy döntöttem, hogy olyan blogolóknak adom tovább, akiket személyesen is  ismerek.

Legelébb is két olyasvalakinek, akik már jóval a blogkorszak előtt az életem részesei voltak. A két Ágimnak.  Simon Áginak és Szűcs Áginak. Nekem nem született testvérem. De az élet, ez a mindentudó, legfőbb rendező úgy igazította, hogy mégis legyen. Csak nem a húgaimnak hívom őket, hanem BARÁTNŐKNEK. Így, csupa nagybetűvel. S mivel hárman három országban élünk, a skype mellett a blogolás is segít abban, hogy egymás életének továbbra is a részesei maradhassunk.


Aztán még két olyasvalakinek ajánlom szeretettel, akikkel előbb csak rendszeresen olvastunk oda-vissza, mígnem aztán személyes találkozásokra is sor került. Magdinak, akivel a téli szünetben olyan nagyon jót beszélgettem,  meg hát fogok is még remélem, és aki mindig felpezsdít és megmocorgat az írásaival. Meg Évinek, akinek varázsujjai vannak.  És ez nem túlzás. Csak rá kell nézni a gyöngyfáira, melyekbe szerintem kicsit belefűzi saját magát is. Ettől lesznek olyanok, mint ő: első pillantásra rokonszenvesek, ellenállhatatlanul szeretetreméltóak. Büszke vagyok rá, hogy két kezemunkáját is őrizhetem.

Tíz tulipán

Egy csokornyi tavaszelőleg. Csak néhány perce még, hogy az öblös kék vázám oltalmazón magába fogadta őket. Amíg a postán megállt az idő, kissé elkókadtak az autó kalaptartóján. Tudom én, megint rosszul raktam sorrendbe a tennivalókat. Az ajánlott levéllel kellett volna kezdenem. De amikor bevásárolni indultam még nem sejtettem, hogy nem leszek képes ellenállni az első tulipánok vonzerejének.


Szerencsére gyorsan magukhoz térnek és a nappali sarkából bűvölik  tekintetemet. Ötféle színt, mesés árnyalatokat rejtegetnek. De halvány és szorosra zárt szirmaik mélyén, most még szégyenlősen őrzik titkukat. Egy különös anti-maszkabál résztvevői ők, ahol a jelmez a szegényesebb annál, mint amit eltakar. Visszafogottan nyújtóznak az ablak előtt. Mintha várnának valakire. Megérkezik. Lassú sámán-táncot lejt halványzöld leveleiken. Közben varázsigéket suttog nekik, amiktől talán már holnapra múlt idővé lesznek a sápadt álarcok. 


Mintha mágnes húzna, behunyom  a szememet és odafordulok én is, hadd kényeztessen, hadd tapogassa végig, hadd járja be arcom minden négyzetcentiméterét ez az ablakon áttörő melegség,  akár egy nyugtató, simító, jóságos kéz. Hatalma van felettem. Nem állok ellen, kiélvezem a pillanatot. Röpke és mégis olyan boldogan időtlen. A létezés nem is lehetne könnyebb és egyszerűbb.

Aztán visszafordulok a virágaimhoz. Szeretem, hogy így árulják őket. Szeretem ezt az átmeneti, tartózkodó sejtelmességet. Pedig amúgy nagyonis türelmetlen természet vagyok. De néha olyan jó és izgalmas nem rögtön készen kapni, hanem csak úgy elképzelni, megidézni az eljövendő teljességet. Mint amikor egy cseperedő gyermekbe képzelem bele az "egyszerleszmajd" felnőttet. 


És közben békepipára gyújtok. Felváltva szívjuk a múló idővel.

Krókuszkereső séta

Kettesben indulunk el. Megszokott mozdulatokkal öltjük magunkra a télikabátot. Odakinn csalogatóan süt a nap, de még hideg szél fújdogál. A ház előtti csupasz fákon az ágak olyasformán lengedeznek felénk, mintha gáláns férfiismerősök lennének, akik udvariasan "jó napot" szeretnének biccenteni. Üdv nektek is, Fácán sori fák! Amikor az emeletes házakat elhagyjuk és kifordulunk balra az utcára, mint mindig, most is belémkarol. Finoman lágy az érintése, nem csimpaszkodik rám, nem húz el.  Talán pont ettől érzem úgy, hogy nem én vagyok a támasz, hanem fordítva. Szálfaegyenes a tartása, hát én is kihúzom magamat. Egy ritmusra, egyszerre lépünk. Katonás-vidáman. Garantált az esti rétes. Közben beszélgetünk. Csupa édes és roppantul fontos semmiségről. Olyasmikről, amikről csak egy édesanya tud beszélgetni az egy szem lányával, ha kettesben sétálgatnak. 


Két sarokkal arrébb észreveszem, hogy nehezebben szedi a levegőt. Lassítok a tempón. Meg is állunk. A kerítésen túl, az ébredező kert mélyén krókuszok nyiladoznak kis csoportokban. Sárgák, fehérek és liláskékek. Ők a kedvenc tavaszi virágai. Sosem mondta el, én meg elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy miért. Kár. Most már az én kedvenceim is. Miatta, meg másért is. Talán, mert olyan egyszerűen bájosak. Nem harsányak, csak szelíden szépek. Az elsők között bújnak elő a szinte még fagyos földből és mutatnak huncútul fityiszt a távozóban lévő télnek. 


Percekig, önfeledten gyönyörködik bennük. Én meg lopva lesem az arcát, mintha magamba akarnám szívni, lefényképezni és elraktározni mindörökre. Ezt a derűs nyugalmat, ezt a mélyülő barázdákat, a karikás és fáradt szemeket meghazudtoló harmóniát, ezt a tekintet mélyén soha ki nem hunyó, élénk és érdeklődő csillogást. Felkerekedünk és innentől kezdve szemérmetlenül tekintgetünk be minden olyan kertbe, ahol ezt a kerítés és a házőrző megengedi. Mi ketten, a krókuszkeresők.

Hat éve már csak képzeletben sétálgatok vele.

Cipőt húz

és ugyanolyan komótosan teszi, mint mindig. És én most is ott állok felette, ahogyan szoktam, slusszkulccsal a kezemben, menetkészen. Akár déjà vu érzésem is lehetne, de nincsen. Most nem pattogok, hogy igyekezz, nem toporgok idegesen, nem lesem az órámat és nem mondom el vagy húszszor, hogy húzz bele, mert elkésünk és még Elliott-hoz is oda kell érnünk a foci előtt. Hacsak betegség esete nem forog fenn, a mamájával felváltva taxizzuk a fiúkat.  Enyém az odafuvar. Csak nézem  és most nem azt látja a szemem, mint máskor. Nem a türelmemet srófoló, és a stoplis cipője hosszú fűzőjével sokáig szöszmötölő gyereket, hanem egy kócos  hajú, ábrándosan csillagszemű, cérnavékony kis buddhát, az én alapos és hihetetlen nyugalommal, akkurátusan öltöző kisfiamat. Annyira zen, hogy úgy látszik most rám is átragad belőle valami. Talán még mindig érződik a reggeli tai-chi áldásos hatása. Ami azért általában ilyenkorra már ki szokott menni belőlem, mint egy fájdalomcsillapítóé. De az is lehet, hogy valaki nekilátott teljesíteni az újévi kívánságomat. 

Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok a pontosság megszállottja, vagy inkább rabszolgája, de tény, hogy nagyon nem szeretek elkésni. Inkább rászámolok, ráhagyok és általában jóval előbb érek oda. Közben meg idegölök. Az esetek zömében csak a magamét, ritkábban a másokét is... Persze azt sem szeretem, ha engem várakoztatnak, de olyankor sokkal elnézőbb tudok lenni. Most hogy felkeltem a tűkről, csak bámulom őt, ahogyan meg sem érinti a külvilág lüktetése, nem stresszel, nem kapkod, csak teszi a dolgát. És elkészül. Itt áll teljes harci díszben, boldog izgalommal a tekintetében. Barátságos meccse lesz az este.  

Jó egy évtizede  szeretgetem, terelgetem és tanítgatom erre, arra. Tudatosan és a saját példámmal akaratlanul is. A görcsölős iparkodásra nem sikerült. Egyszerűen nem ragadt rá. Jobb is így. Talán mostanra kiismert. És már belekalkulálja. És látod, még én érzem úgy, hogy tanultam valamit. Tőle. Jó kis érzés. Csak azt nem tudom, nem alszom-e ki holnapra, nem fújja-e ki belőlem és fut el vele jó messzire a metsző februári szél, eszembe jut-e majd, ha legközelebb megint Dávid lesz a lámpaoltó az öltözőben. Mint a múlt pénteken.:)

Szombat reggeli nyávogások

Rögtön egy vallomással kezdem. Ez a fotó nem ma készült Tarkabarkócáról. És a cicust sem így hívják, csak én illetem a háta mögött ezen a néven, merthogy nem a miénk ám, hanem valamelyik szomszédé. Ettől függetlenül rendszeresen múlatja az időt a kertünkben és a jelek szerint rémunalmasak lehetünk, mert ekkorákat ásítozik bekukkantva hozzánk. Engem amúgy ki nem állhat, az esetek zömében laposkúszásban menekül, ha csak meglát. Ez mint macskabarátot meglehetősen rosszul érint, de már kezdek beletörődni. Azért mielőtt végleg bedobnám a törölközőt esetleg megpróbálkozom még valami kis bajuszalávalóval. Ez otthon nagyon bevált. Elképzelni nem tudod ki mindenki jár oda kosztolni! Első ránézésre ingyenkonyhának tetszik, de nem az. Mi barterezünk. Dorombolással, dörgölőzéssel, simi és vakarászás megengedésével egyenlítik ki a a számlát. Néha ráadásként egy-egy bolha is becsúszik átugrik. Úgy képzelem amikor hazaérünk, riadóláncon adják le egymásnak a drótot, hogy újra itt vannak "Róbert bácsiék", mert nem telik el fél óra és sorban tiszteletüket teszik. Egy bézs óriás és a világ legdelejesebb tekintetű fekete macskája mellett egy hajlott korú cirmos a szívem csücske. Komoly drámai színészi vénával rendelkezik és úgy tud nézni, hogy Shrek komája hozzá képest kismiska. Neki szemet hunyok afelett is, hogy aktív kand-úr, ennek minden szagos folyományával. Na tessék, jól elkanyarodtam, de ettől még a kép tökéletesen passzol a mai reggelünkhöz. A hó is... Amúgy Noémié a dicsőség, a fotót ő követte el az ablakon innenről a mobiltelefonjával. Hogyan is szokták mondani? Jókor volt, jó helyen. Meg hát ügyeske is a kincsem. Egyébként nagyon tini és nagyon nem szereti, ha szembedícsérik, de én itt most inkább aljasul hátba. Egy kérdés azonban azóta motoszkál bennem, mióta megláttam képet, mert komolyan aggódom. A macskák állkapcsa nem tud kiakadni?

Ha kisüt a nap...

...sokkal könnyebb elhinni, hogy a tavaszhoz minden nap egy tyúklépéssel közelebb kerülünk. Feltéve, ha nem rontják az összhatást vaskos mínuszok. Itt éppen nem rontják. Persze mínuszkák azért bepróbálkoznak. De a lényeg, hogy mára a nyomasztó szürkeséget valaki kitessékelte, az ég kitisztult és vele együtt a fejem is. Végre. Migrén tepert le két napra, de most minden kerek. Állok az ablaknál és bámulok kifelé. Kivételesen nem zavar a maszatos üveg sem, igyekszem sóbálvánnyá válni. Leskelem a csipegető cinkét és közben úgy örülök, mint egy kisgyerek. Már kezdtem azt gondolni, hogy cinkegolyónak álcázott madárijesztőt vettem, vagy el vagyok átkozva, mint szegény Bagaméri, mert eddig jobbára feléje se néztek a madárkák. De lehet, hogy csak én nem vettem észre őket. Nagyon beleolvadnak a háttérbe. Mit tagadjam,  mélynövésű létrátlan létemre nem sikerült elég magasra függesztenem a csemegét. 


Immár eloszlottak a kételyek. Homlok kisimult. Megkönnyebbülten és elégedetten figyelem a falatozást. Megvan a bérletem a nyitnikékre.:)

ÓCEÁNOK

Ez a címe Jacques Perrin legújabb természetfilmjének, ami hamarosan a mozikba kerül. A színész-rendező-producer neve ismerősen csenghet mindazoknak, akik látták a Mikrokozmoszt, a Vándormadarakat, vagy a Kóristákat. Ezt a filmet négy éven keresztül forgatta és műve felfogható egyfajta főhajtásként a glóbusz végtelen vizei, az őket benépesítő állatvilág, a természet lenyűgöző szépsége, gazdagsága és ereje előtt. A nézők elkápráztatásán túl nem titkolt szándéka volt az is, hogy figyelmeztessen arra mekkora felelősség terheli az emberiséget, akinek "jóvoltából" veszély fenyegeti az élet bölcsőinek  ökológiai egyensúlyát, számos faj a teljes kihalás mezsgyéjére érkezett el. Perrin úgy döntött, megmutatja, közel hozza, az ismerőseinkké teszi őket, hogy méginkább a tudatára ébredjünk annak,  mit veszíthetünk.

Tegnap a francia tv Thalassa című műsora a készítés kulissza-titkaiba avatta be a nézőket. Megismerhettük az elhivatott és a szó legjobb értelmében megszállott stábot, a helyszíneket, a technika filmezést segítő vívmányait. Engem a delfinek vízfelszín feletti "szárnyalását" megörökítő, távírányítású és egy apró, de nagyon érzékeny kamerával felszerelt minihelikopter és a torpedó ragadott meg a legjobban. Ez utóbbi egy olyan víz alatti műszer, aminek létrehozásában 19 ember munkája fekszik és nagy sebességgel képes követni gyorsan úszó hal- vagy delfin rajokat. A nézőnek meg mindeközben egyenesen az a benyomása, hogy már nem kívülről, egy kényelmes fotelből figyeli az eseményeket, hanem azok részesévé vált. Uszonyokat növesztett és alámerült felfedezni.


Nagyon várom a bemutatót. Franciaországban jövő szerdától kezdik el vetíteni a filmet. Szorítok, hogy mielőbb mindannyiunkhoz elérjen.


Addig is katt ide, egy kis vizuális kedvcsinálóért.

Dixie és Tiziano

Az az igazság, hogy jó ideje készültem már rá, hogy a hazautazásból visszatérve nemcsak a kedvenc blogjaimat olvasgatni telepedek ám ide, hanem végre írni is, de valahogy, ki tudja miért, nem akarózott. Miután visszazökkentem a waterlooi hólepte mindennapokba, csak csücsültem az élményeimen, mint Harpagon a kincsesládáján, és dédelgettem, tutujgattam őket. Mostanáig. Lehet, hogy csak arra vártam, hogy a hó elolvadjon? Vagy hogy összekapjam magamat és a gondolataimat? 

Sok szép találkozásban volt részem  a téli szünet futrinkásan töltekeztető, fárasztó, de egyben kényeztető két hetében. A személyesekről most nem is írnék többet, csak annyit, hogy a szívembe zártam őket egytől egyig és köszönöm mindenkinek, aki adott nekem egy csipetnyit a két ünnep közelsége  miatt talán még drágább idejéből és saját magából.  Amiről itt beszámolnék, az két kulturális esemény. Két nap választotta el csupán őket, mégis az egyikből évzáró, a másikból évnyitó  hab lett a tortán. Számomra legalábbis. Egy koncert és egy kiállítás. Egyik a Müpában, a másik a Szépművészeti Múzeumban várt rám. 

A Benkó Dixiland évadzáró koncertjén másodjára vettem részt. És a hatás ugyanolyan frenetikus volt, mint az első alkalommal. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez az a zene, amivel kelek és fekszem, de ha meghallom, nem lehet, nem tudok ellenállni neki. Meg persze nem is akarok. Mert ez a muzsika néhány pillanat alatt befészkeli magát az ember bőre alá, ott aztán nyakoncsíp és megbizserget minden egyes idegszálat és a végén azon kapod magadat, hogy az összes rendelkezésre álló testrészeddel vered a taktust, a képes feledre pedig majd két órán keresztül telepszik rá leradírozhatatlanul a mosolygás. Ami néha aztán önfeledt röhögésbe csap át. Ehhez pedig nem kell más csak annyi, hogy a zenekarvezető  egy-egy elszólást is becsempésszen a számokat összefűző és a műfaj hőskorát megidéző mondandójába, vagy hogy a trombitás és a pozanos Stan és Pan módjára komédiázzanak. Igaz az sem volt semmi, amikor az egész csapat brekegésre vagy szkettelésre adta a fejét, vagy amikor a dobos odahagyta a csápolnivalóit és egy mángorlón nyomta le a szólót. A két utolsó ráadás nótát, a "Just a gigolo"-t és a "Szentek bevonulását" már a közönség ütemes vastapsa kísérte. 


És akkor most a kiállításról. Előrebocsátom nem vagyok én műértő csak egy lelkes, amatőr rajongó. A reneszánsz iránti vonzalmam Zeffirellivel kezdődött. Júliai korban láttam először a veronai szerelmesekről szóló filmjét és a Makrancos hölgyet. Sorsom itt pecsételődött meg. Aztán a történet pár évvel később David Weiss A velencei című könyvével folytatódott. Ez Tiziano életregénye. A festőgigászé, aki falusi kissrácként került be a lagúnák városának forgatagába egy olyan korban, amikor a dogmák és a pestis árnyékában az emberek mégis megpróbálták nemcsak élni, de élvezni is az életet. A fiút bontakozó és megkérdőjelezhetetlen tehetsége kivezette a sikátorokból és hozzá méltó magaslatra emelte. Nemcsak a festmény megkomponálásához értett nagyon, de utánozhatatlanul keverte színeket és finoman megrajzolt alakjaiba érzékeny lelket lehelt. Ha az ember rájuk néz, visszanéznek a vászonról. A másik nagy kedvencem szintén velencei, egyébként Tiziano jóbarátja és mestere, Giorgione da Castelfranco. Már a nevébe is bele lehet andalodni! Ő egyenesen a szívével festett és az élet szerelmese volt. Káprázatos portréi vannak, de sajnos nagyon korán, 33 évesen ragadta el kedvesével együtt a fekete halál. A kiállításon az övéiken kívül még jó néhány remekművet csodálhattam meg, egyedülálló válogatásban. Tisztes, részletgazdag, aprólékos mestermunkákat és olyanokat is, amelyek előtt az ember csak felsóhajt és kalapot emel. A képek közül számos a múzeum sajátja, de érkeztek a Louvre-ból, a Prado-ból, az Accademia-ból, és a Metropolitan-ből is.


Hálás vagyok ezekért az élményekért, (a barátnémnak külön is a koncertjegyekért:-)) hogy egy kis időre teljesen elfelejtkezhettem mindarról, ami nyomaszt, amin mostanság a legtöbbet agyalok. A kétlakiság árnyoldalairól, a "ha hazaérünk valami biztosan elromlik szindrómáról", a döcögő fűtésről, a be-beázó tetőről és arról, hogy előbb-utóbb mégiscsak döntenünk kell majd a ház sorsáról. Most nem vagyok készen rá. És azt sem tudom, hogy istenigazából kész leszek-e valaha is. A mai eszemmel elképzelni sem tudom, hogy vendégségbe vagy szállodába járjak csak haza. Ez a kis szilasligeti ház minden tökéletlenségével együtt nagyon sokat jelent nekem. Egy a köldökzsinórok közül. Hitves látva hogyan zuhanok össze még az átvágás gondolatától is, a felújítás ötletével állt elő, hiszen nem hagyhatjuk  tovább romlani. Hát 1400 km távolságból ez sem akármilyen vállalkozás, de belevágunk!