Cipőt húz

és ugyanolyan komótosan teszi, mint mindig. És én most is ott állok felette, ahogyan szoktam, slusszkulccsal a kezemben, menetkészen. Akár déjà vu érzésem is lehetne, de nincsen. Most nem pattogok, hogy igyekezz, nem toporgok idegesen, nem lesem az órámat és nem mondom el vagy húszszor, hogy húzz bele, mert elkésünk és még Elliott-hoz is oda kell érnünk a foci előtt. Hacsak betegség esete nem forog fenn, a mamájával felváltva taxizzuk a fiúkat.  Enyém az odafuvar. Csak nézem  és most nem azt látja a szemem, mint máskor. Nem a türelmemet srófoló, és a stoplis cipője hosszú fűzőjével sokáig szöszmötölő gyereket, hanem egy kócos  hajú, ábrándosan csillagszemű, cérnavékony kis buddhát, az én alapos és hihetetlen nyugalommal, akkurátusan öltöző kisfiamat. Annyira zen, hogy úgy látszik most rám is átragad belőle valami. Talán még mindig érződik a reggeli tai-chi áldásos hatása. Ami azért általában ilyenkorra már ki szokott menni belőlem, mint egy fájdalomcsillapítóé. De az is lehet, hogy valaki nekilátott teljesíteni az újévi kívánságomat. 

Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok a pontosság megszállottja, vagy inkább rabszolgája, de tény, hogy nagyon nem szeretek elkésni. Inkább rászámolok, ráhagyok és általában jóval előbb érek oda. Közben meg idegölök. Az esetek zömében csak a magamét, ritkábban a másokét is... Persze azt sem szeretem, ha engem várakoztatnak, de olyankor sokkal elnézőbb tudok lenni. Most hogy felkeltem a tűkről, csak bámulom őt, ahogyan meg sem érinti a külvilág lüktetése, nem stresszel, nem kapkod, csak teszi a dolgát. És elkészül. Itt áll teljes harci díszben, boldog izgalommal a tekintetében. Barátságos meccse lesz az este.  

Jó egy évtizede  szeretgetem, terelgetem és tanítgatom erre, arra. Tudatosan és a saját példámmal akaratlanul is. A görcsölős iparkodásra nem sikerült. Egyszerűen nem ragadt rá. Jobb is így. Talán mostanra kiismert. És már belekalkulálja. És látod, még én érzem úgy, hogy tanultam valamit. Tőle. Jó kis érzés. Csak azt nem tudom, nem alszom-e ki holnapra, nem fújja-e ki belőlem és fut el vele jó messzire a metsző februári szél, eszembe jut-e majd, ha legközelebb megint Dávid lesz a lámpaoltó az öltözőben. Mint a múlt pénteken.:)