jjjj

2009. január 27., kedd

TÉLI BLUES

ESIK ÉS HIDEG VAN.
HARMADNAPJA.
FÁZOM.
KÍVÜL ÉS BELÜL IS.
MELEGEDNI VÁGYOM.
AZ EGÉSZ NEM KEREK,
A PUZZLE NEM TELJES.
NEM ÁLL ÖSSZE A KÉP,
MINDEN KÉRDŐJELES.
A SZÍNEK KOMORAK,
HALVÁNYAK A FÉNYEK.
NEM SZÁRNYAL,
BOTORKÁL ILYENKOR
A LÉLEK.
JÓKEDVEM MERRE VAGY?
GYERE VISSZA ÚJRA!
ÁBRÁNDOK
TÖRÉKENY
TÜKRÉBE 
BÚJVA
KERESLEK.
NEM LELLEK.
PEDIG JÁROK S KELEK.
ODABENT S IDEKINT.
AZ ABLAKHOZ MEGYEK.
EGY ÁGACSKÁT LÁTOK
S VALAMI ÁTÖLEL:
TOLLRUHÁS TRUBADÚR
TAVASZRÓL ÉNEKEL.

2009. január 20., kedd

KÖZÉPISKOLÁBA SORSHÚZÁSSAL

Azt mondod lázálom? Azt mondom valóság. Azt kérdezed hol? Azt felelem Belgiumban. Itt ugyanis nincs felvételi vizsga, sem körzetrendszer, hanem a középiskolába készülőket túljelentkezés esetén úgy szűrik meg, hogy kisorsolják azokat a szerencséseket, akik felvételt nyernek. Természetesen az eseményt nem kíséri csinnadratta, ez itt kérem nem a Lottóshow. Zárt ajtók mögött történik minden és elutasítás esetén maximum egy rideghangú levélben közlik, hogy fel nem vettek ugyan, de 19. vagy a várólistán.

Ezek után talán meg sem lep a következtetésem, miszerint a bölcs vezérek elmebeli állapotát megkérdőjelezni korántsem országspecifikus. És ez a felfedezés egyáltalán nem lelkesítő, sőt sokkal inkább lehervasztó. Pláne, ha azt is hozzáteszem, hogy az itteni illetékesek már a visszaesők kategóriájába tartoznak. 2007-ben még mint nem érintettek csak csendben szörnyülködtünk azon az ötleten, hogy a középiskolába jutásról a kérőlapok műintézménybe érkezésének időpontja döntsön. El lehet képzelni milyen volt egyes gimnáziumok környéke már egy nappal az ominózus dátum előtt. Nagyjából mint a könyvesboltok az utolsó Harry Potter piacradobásakor. Persze olyanok is akadtak, akik bérsorbanállókat vettek igénybe. Micsoda leleményesség!
Az nyilván sovány vigasznak tekinthető azok számára, akik ebbe az áldatlan helyzetbe belekényszerültek, hogy a fiaskó után valami felelős felállt a székéből. Nem hiszem, hogy miniszer lett volna, mert az országnak akkor éppen nem volt kormánya. Ó, az interregnum apró örömei! Bár ha belegondolok, legalább volt aki belátta a helyzet tragikomikumát és magára vállalva a felelősséget és következményeket, vette a kalapját. Na ezek után már azt gondoltuk, hogy érdemi változás lesz, de nem lett. Úgy tűnik, hogy a képregények hazájában szükségszerű a vonzódás a karikaturisztikus helyzetek iránt. Igy történhetett meg az, hogy ismét csak hatalmasat szárnyalt valaki elméje. Persze ha a mi szemszögünkből nézzük, akár mélyrepülésnek is nevezhetnénk.
Mert sajnos ezennel mi is szenvedő alanyokká váltunk. A sorsolással a rövidebbet húztuk és vigasztalhattam az elutasítástól elkeseredett kislányomat, hogy ettől azért még nincs vége a világnak, és hogy a B terv szerinti suliban is megtalálja és megállja majd a helyét. Igenám, de befelé én is úgy bőgtem, mint a csacsi, mert nagyon szerettem volna, ha odakerül, ahová menni szeretett volna és ahová az összes barátnője bejutott. Szívesen megkíméltem volna attól, hogy a kapcsolatépítést két év után újra a nulláról kelljen kezdenie. Ugyanakkor tudom, hogy intelligens, talpraesett és értelmes gyerek és meg fogja oldani, de megértem a csalódottságát, mert lehetősége sem volt arra, hogy rajta múljon bármi is.
Megtépázott lelkivilágunkat némiképp rendbetette egy múlt heti eligazítás a leendő gimnáziumban. Két nagyon szimpatikus nő, az igazgató és helyettese tartották. A közönség soraiban vegyesen a felvettek és a várólistások. Ugyanis a rendszer szinte törvényszerű velejárója, hogy vannak, akik egy fenékkel akár több lóra is felülhetnének, míg mások akár három szék mellett is a pad alá esnek. Ez utóbbiak indulatai teljesen jogosak és ezt az intézmény vezetői is nagy empátiával és türelemmel kezelték, holott nem őmiattuk alakultak így a dolgok. Az esemény a végefelé spontán tüntetésre agitálássá alakult. Mint megtudtuk: aznap Manif. (manifestation=tüntetés) á 16 heures á Bruxelles á la Place de la Liberté! Stílusosan a Szabadságtéren akkor, amikor döntési szabadságodat a vakszerencse egy húzással alááshatja. Szívem szerint elmentem volna, de már nem akartam lemondani a randevút a fogszabályzóval. De jó volt érezni, látni, hogy milyen sokan megmozdulnak.
Ezek után félreértés lenne azt gondolni, hogy most visszasírom az otthoni felvételi rendszert. Szó sincs róla. Azt is legalább ennyire visszatetszőnek tartom a "na lássuk csak, hogy mit nem tudsz" követelményrendszerével, ami pusztán csak a szűrést szolgálja, és sok esetben köszönő viszonyban sincs sem az általános iskola, sem a célzott középiskola valódi oktatási színvonalával. Nem értek egyet azokkal, akik azt az elvet vallják, hogy úgy kell neki, tanulja meg az a büdös kölök ne csak a leckét, de azt is, hogy az élet nem habostorta. Én meg úgy vagyok vele, hogy nem feltétlenül született mindenki versenylónak, és ráér még az a gyerek, hiszen előbb-utóbb úgyis meg fogja tanulni. A rendszer pedig csak látszólag kezel mindenkit egyformán, mert a felvételi pontszámok nem nyilvánosak, ezért óhatatlanul kinyílnak a kiskapuk az egyenlőnél is egyenlőbbek, a retyék és a rutyák előtt. Szerintem mindannyian ismerünk ilyen történeteket.
Visszatérve hozzánk. A látottak és hallottak alapján Noémi egyre inkább úgy véli, hogy jó helyre fog kerülni. Az iskola modern és az összes közül a legközelebb van a házunkhoz, önállóan buszon utazva is percek alatt elérhető, hatalmas zöld terület veszi körül, angolul, spanyolul és németül is lehet tanulni. Néhány mostani osztálytárs is itt folytatja, köztük egy kislány, akivel pillanatnyilag ugyan nem puszipajtások, de ki tudja, hogyan alakul később. Egyébként az osztály minden szempontból legjobb sráca is idejön. Micsoda húzóerő! Ezért még azt a békát is hajlandóak vagyunk lenyelni, hogy kötelező az uniformis. Na ne olyat tessék elképzeni, mint Angliában, itt csak a színt írják elő. Persze ez is épp elég egy tinilánynak, akinél a színpompás öltözködés az önkifejezés egyik hatásos eszköze. Szóval, szükség lesz ugyan némi rafinériára, de őt ismervén nincsenek kétségeim, hogy ezt is megoldja. Azt pedig már korábban észrevettem, hogy a jobb ruhaüzletek külön sötétkék-világoskék szekciót tartanak fenn a Berlaymont-osoknak. Legalább nem kell lejárni a lábunkat a göncök után.
Most hogy így kifüstölögtem magamat és Téged is belerántottalak olvasóként, meg kell állapítsam, hogy még mindig nem találtam föl a spanyolviaszt, nincs ötletem az egyedül üdvözítő megoldásra. De ez nem is az én dolgom, mert ha tudnám, akkor nyilván nem itt ücsörögnék a gépemet püfölve. Vannak azonban erre érdemesebbek, akiket ezért fizetnek. Ezért is tartom különösen bosszantónak, ha csak ennyire telik tőlük. Most ugyan némileg leamortizálódtunk az izgalmaktól, és ha így folytatódik, három év múlva Dávid révén ismét elébük nézünk. Már előre félek, hogy nehogy legyen a majdani tótumfaktumok között valaki a Négyszögletű kerekerdőből. Tudod, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű...

2009. január 13., kedd

ŐK ÉS ÉN


Ez az írás most más lesz.
Azért, mert egyszerűen nem lehet másmilyen, csak ilyen.
De ez is én vagyok. Pontosabban mi.






Szombat, vasárnap, hétfő.

Három beszélgetés.
Mély.
Igaz.
Értő.
Mindhárom mással.
Máshogyan.
Másról.

Kicsiről,
Nagyról.
Életről,
Halálról.
Porszemről,
Világról.
Munkáról,
Családról.
Édesről,
Keserűről.
Nevetve,
Komoran.
Könnyedén,
Komolyan.
Róluk,
Rólam.
Kérdeznek,
Mesélek.
Kérdezek,
Mesélnek.
Hallgatom,
Hallgatnak.
Hallom,
Hallanak.
Kinyílok,
Kinyílnak.
Értem,
Értenek.
Érzem,
Éreznek.
Figyelek,
Figyelnek.
Rezdülök,
Rezdülnek.
Örülök,
Örülnek.

Ismernek.

Elfogadnak.

Szeretnek.

Felemelnek.

Kellenek.

Ők.

Nők.

BARÁTNŐK.

2009. január 8., csütörtök

HULLOTT A PELYHES

Azon meg sem lepődtünk, hogy hullott, hiszen nem a Bahamákra költöztünk úgy másfél éve. Na de arról nem volt szó, hogy ennyi, arról meg pláne nem, hogy még meg is marad! Elkényelmesedve első itteni telünktől, mert tavaly maguk az őslakosok beszéltek le a téligumik beszerzéséről - megjegyzem akkor teljes joggal - a karácsonyi szünetet követő, amúgyis nyűgös hétfő reggel voltunk kénytelenek szembesülni a valóval, hogy az éjszaka Holle anyó kitartóan fáradozott, és Waterloo-t 20 centis hó lepte be. Istenem, mit nem adtunk volna érte, ha mondjuk 10 nappal korábban jön az égi áldás és Szilasligetre? Milyen jókat szánkózhattunk volna a szomszédos lankákon! Na de, hogy ide és most?

Fölocsúdva az első sokkból, rögvest készen állt a haditerv: téli lábbeli híján kisautómat szigorú garázsfogságra ítéljük és hitves jóféle magyar zimankókra felkészített kocsijával furikázunk. Ehhez azonban előbb ki kellett ásni a paripát a hó alól. Kellő eszközök híján csak úgy kézzel-lábbal, de sikerült. Elindultunk. Először az iskola felé. Feltűnően sokan voltak az úton és feltűnően nem felkészülve a hóhelyzetre, így aztán feltűnően lassan haladtunk. Ettől a hátsó üléseken apróbb pánik jelei mutatkoztak: Jaj, el fogunk késni a suliból! Mire a sokatpróbált szülék csak ennyit tettek hozzá: és a jelek szerint nem mi leszünk az egyetlenek... Ezután némiképp csitult a harctéri idegesség.

Az iskola utcájába fordulva azonban újabb adrenalin dózist kaptunk. A szomszédos sávban elegáns Porsche-ját próbálta az úton tartani egy úrvezető, szemmelláthatóan csekély sikerrel. Eléggé el nem ítélhető kárörvendezésünket csak az zavarta meg, hogy úgy tűnt megállíthatalanul belénk csúszik. A mennybélinek hála, a sofőrnek az utolsó pillanatban sikerült úrrá lennie az elszabadult lóerőkön, ezt megúsztuk.

Mikor odaértünk, a suliban már javában zajlott az első óra. Mindenkinek ugyanaz. Környezetismeret a szabadban: hógolyózás, némi futkározással egybekötve. Régen láttam már a gyerekeimet ilyen kedvvel besietni az iskola kapuján... Hát igen, a tél örömei! A közlekedési káoszt előidéző fehér valamiből így lett egyszerre varázslatos játékszer. Ezek az itteni gyerekek nem most láttak először ennyi havat - itt is szokás síelni járni - de hogy ez a pihe-puha fehérség idejön és nem kell érte százkilométereket utazni, na ez már valami! Sose felejtem el azt a kis krapekot, aki szkafanderre emlékeztető anorákjában, szétterpesztett lábakkal a földbe gyökerezve, szélesre tátott szájjal bámult az égre, és várta: na nem a sültgalambot, hanem a hópelyheket...

Miután a vasútállomáson elbúcsúztam életem párjától, aki ezúttal vonaton próbált meg eljutni anderlecht-i munkahelyére, az irányt kedvenc áruházam felé vettem, hogy a két heti távollét után kongó hűtőszekrényünket némiképp feltöltsem. Az épület előtt vígkedélyű ám jócskán alulöltözött és alulfelszerelt alkalmazotti csapat próbálta elkotorni az időközben újra megindult havazástól egyre csak hízó hóréteget, melyen valóságos vitustáncot jártak a bevásárlókocsik. Nagyjából félóra alatt sikerült végeznem a bevásárlással és bőszen toltam kifelé kocsimat, benne -egyebek mellett- vágyam tárgya, legfrissebb szerzeményem: egy hólapát!
A rendületlen havazás láttán a korábban oly lelkes hókotró brigád feladta az egyoldalú küzdelmet és dolga végezetlenül levonult a harctérről. Ennek egyenes következményeként a hó fogságában minduntalan elakadó kocsimat csak szumósokat megszégyenítő taszigálással sikerült célbajuttatnom. Ha ezt sejtettem volna, biztosan közelebb parkolok. És még nekem volt lelkiismeretfurdalásom, hogy ma reggel kihagytam a tornát!

Hazafelé hajtatva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy errefelé egészen furcsa módját választják a hóval szembeni harcnak az utakon. Itt nem zavarják meg a forgalmat lomha hókotrók, ugyan! Helyettük fürge sószóró autók járnak. Csak sajnos, ami hatásosnak bizonyul pár centis hóval szemben, mit sem ér a féllábszárig érőnél... Egy idő után az emberben óhatalanul megfogalmazódik a gondolat: Országomat egy hókotróért!
Azért valahogy csak hazaértem és nemsokára felavathattam vadonatúj, kék hólapátomat. Egykedvűen hánytam a havat és úgy éreztem, hogy a helyzet valamitől furcsa. Kis idő múlva rájöttem mi zavar. Hát persze, attól érzem magam ilyen furán, hogy tök egyedül lapátolok. Bezzeg odahaza! Az első hólapát kapirgáló hangja úgy hat a szomszédságra, mint hívőkre a misére hívó harangszó. Nem telik bele öt perc és már mindenki hányja, közben pedig szidja vagy az időjárást, vagy a rendszert, vagy valamelyik szomszédját. Mert az egyszerűen elképzelhetetlen hogy X-nél szebben és gyorsabban legyen megtisztítva a járda, a kocsibejáró, a mittudomén.

Nosztalgiám lenne? Nem tudom. Lehet. A hóhányás is csak jobban megy kalákában. No, de azért arra büszke vagyok, hogy miközben rendíthetetlen buzgalommal vívtam a waterlooi hócsatát, két autójában ülő szomszéd is lelassított megkérdezni, hogy honnan szereztem hatékony munkaeszközömet. Hát persze, azért nem jöttek, mert nem volt mivel! Tényleg most már emlékszem, hogy reggel is láttam valakit jobbhíján szeneslapáttal próbálkozni.
Ujjé! Lesz itt még közös lapátolás!
És lőn.