Dixie és Tiziano

Az az igazság, hogy jó ideje készültem már rá, hogy a hazautazásból visszatérve nemcsak a kedvenc blogjaimat olvasgatni telepedek ám ide, hanem végre írni is, de valahogy, ki tudja miért, nem akarózott. Miután visszazökkentem a waterlooi hólepte mindennapokba, csak csücsültem az élményeimen, mint Harpagon a kincsesládáján, és dédelgettem, tutujgattam őket. Mostanáig. Lehet, hogy csak arra vártam, hogy a hó elolvadjon? Vagy hogy összekapjam magamat és a gondolataimat? 

Sok szép találkozásban volt részem  a téli szünet futrinkásan töltekeztető, fárasztó, de egyben kényeztető két hetében. A személyesekről most nem is írnék többet, csak annyit, hogy a szívembe zártam őket egytől egyig és köszönöm mindenkinek, aki adott nekem egy csipetnyit a két ünnep közelsége  miatt talán még drágább idejéből és saját magából.  Amiről itt beszámolnék, az két kulturális esemény. Két nap választotta el csupán őket, mégis az egyikből évzáró, a másikból évnyitó  hab lett a tortán. Számomra legalábbis. Egy koncert és egy kiállítás. Egyik a Müpában, a másik a Szépművészeti Múzeumban várt rám. 

A Benkó Dixiland évadzáró koncertjén másodjára vettem részt. És a hatás ugyanolyan frenetikus volt, mint az első alkalommal. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez az a zene, amivel kelek és fekszem, de ha meghallom, nem lehet, nem tudok ellenállni neki. Meg persze nem is akarok. Mert ez a muzsika néhány pillanat alatt befészkeli magát az ember bőre alá, ott aztán nyakoncsíp és megbizserget minden egyes idegszálat és a végén azon kapod magadat, hogy az összes rendelkezésre álló testrészeddel vered a taktust, a képes feledre pedig majd két órán keresztül telepszik rá leradírozhatatlanul a mosolygás. Ami néha aztán önfeledt röhögésbe csap át. Ehhez pedig nem kell más csak annyi, hogy a zenekarvezető  egy-egy elszólást is becsempésszen a számokat összefűző és a műfaj hőskorát megidéző mondandójába, vagy hogy a trombitás és a pozanos Stan és Pan módjára komédiázzanak. Igaz az sem volt semmi, amikor az egész csapat brekegésre vagy szkettelésre adta a fejét, vagy amikor a dobos odahagyta a csápolnivalóit és egy mángorlón nyomta le a szólót. A két utolsó ráadás nótát, a "Just a gigolo"-t és a "Szentek bevonulását" már a közönség ütemes vastapsa kísérte. 


És akkor most a kiállításról. Előrebocsátom nem vagyok én műértő csak egy lelkes, amatőr rajongó. A reneszánsz iránti vonzalmam Zeffirellivel kezdődött. Júliai korban láttam először a veronai szerelmesekről szóló filmjét és a Makrancos hölgyet. Sorsom itt pecsételődött meg. Aztán a történet pár évvel később David Weiss A velencei című könyvével folytatódott. Ez Tiziano életregénye. A festőgigászé, aki falusi kissrácként került be a lagúnák városának forgatagába egy olyan korban, amikor a dogmák és a pestis árnyékában az emberek mégis megpróbálták nemcsak élni, de élvezni is az életet. A fiút bontakozó és megkérdőjelezhetetlen tehetsége kivezette a sikátorokból és hozzá méltó magaslatra emelte. Nemcsak a festmény megkomponálásához értett nagyon, de utánozhatatlanul keverte színeket és finoman megrajzolt alakjaiba érzékeny lelket lehelt. Ha az ember rájuk néz, visszanéznek a vászonról. A másik nagy kedvencem szintén velencei, egyébként Tiziano jóbarátja és mestere, Giorgione da Castelfranco. Már a nevébe is bele lehet andalodni! Ő egyenesen a szívével festett és az élet szerelmese volt. Káprázatos portréi vannak, de sajnos nagyon korán, 33 évesen ragadta el kedvesével együtt a fekete halál. A kiállításon az övéiken kívül még jó néhány remekművet csodálhattam meg, egyedülálló válogatásban. Tisztes, részletgazdag, aprólékos mestermunkákat és olyanokat is, amelyek előtt az ember csak felsóhajt és kalapot emel. A képek közül számos a múzeum sajátja, de érkeztek a Louvre-ból, a Prado-ból, az Accademia-ból, és a Metropolitan-ből is.


Hálás vagyok ezekért az élményekért, (a barátnémnak külön is a koncertjegyekért:-)) hogy egy kis időre teljesen elfelejtkezhettem mindarról, ami nyomaszt, amin mostanság a legtöbbet agyalok. A kétlakiság árnyoldalairól, a "ha hazaérünk valami biztosan elromlik szindrómáról", a döcögő fűtésről, a be-beázó tetőről és arról, hogy előbb-utóbb mégiscsak döntenünk kell majd a ház sorsáról. Most nem vagyok készen rá. És azt sem tudom, hogy istenigazából kész leszek-e valaha is. A mai eszemmel elképzelni sem tudom, hogy vendégségbe vagy szállodába járjak csak haza. Ez a kis szilasligeti ház minden tökéletlenségével együtt nagyon sokat jelent nekem. Egy a köldökzsinórok közül. Hitves látva hogyan zuhanok össze még az átvágás gondolatától is, a felújítás ötletével állt elő, hiszen nem hagyhatjuk  tovább romlani. Hát 1400 km távolságból ez sem akármilyen vállalkozás, de belevágunk!

Befőzök

Akik jobban ismernek, azok már sejtik, hogy nem íncsiklandó lekvár netán befőtt lesz majd a végeredmény. Ebből a szempontból bizony igen messze esett alma a fájától. Én már nem főzök be gyümölcsöket, de az anyukám számára még egyfajta rituálé volt a nyári befőzés, amit idejekorán, már tavasszal a virágzáskor megelőzött a majdani eper, meggy, cseresznye vagy baracktermés milyenségének és mennyiségének a latolgatása. Végül persze mindegy is volt, hogy apukám zöld ujjának köszönhetően teljes egészében a telekről, vagy a piacról kipótolva kerültek haza a gyümölcsök, szeptemberre fordulva már peckesen sorakoztak a spájz polcain a felcímkézett üvegek, hogy a szomorkásan szürke őszi vagy téli estéken aztán nagyot nyújtózkodva, kiszabadulhasson belőlük a napfényes nyár gondosan palackbazárt szelleme.

Szinte már hallom is a kérdésedet: "Akkor mi a csudát főzöl be Te, kedves Csilla? Mit akarsz elspájzolni a télre?" Hát mindazt, amit az elmúlt hetekben végigéltem. Hat hét távollét után visszatértem és most lelkem virtuális éléskamráját akarom telerámolni az összegyűjtött élményekkel dugig töltött dunsztosüvegekkel. Hogy legyen mire rájárni szűkösebb időkben... (de tulajdonképpen bármikor, amikor csak akarom)

Miközben a múlt héten újabb netes fényképalbumot hoztam össze a nyári termésből elég lassacskán és elég sok szerencsétlenkedés közepette ( finoman szólva továbbra sem ringathatom magamat abban a hitben, hogy technikai zseninek születtem...), rá kellett jönnöm, hogy a legtökéletesebb fényképezőgép az itt működik legbelül. A kézbefogható változat minden kézzelfogható részletet képes rögzíteni: varázslatos színeket, épületeket, tájakat, városokat, és persze személyeket. Kíméletlenül megmutatja, ha a szokásosnál is gyűröttebb vagyok egy egy megöntözött és kiadós vacsora után, és persze leleplezi, hogyan szaporodnak a szarkalábaim, de azért azt sem tagadja el, ha alkalomadtán nagyon jól és urambocsá' csinosnak érzem magamat a már nem annyira feszes bőrömben egyszerűen attól, mert szimbiózisba kerültem a tűző nap elleni védekezésül menyecskésen a fejemre kötött tűzpiros western-kendővel. Namármost az a másik, a belső műszer az még ennél is többet tud. A képekre, mint katalizátorra pillantva képes megidézni, mindazt, amit közben átéltem és éreztem. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amelyekről nem is készültek képek!

Így pereghet végtelenítve odabent valahol életem filmjének a werkfilmje, amelynek bizonyos kockáit készülök én most "eltenni télire". A teljesség igénye nélkül ezeket:

• Boldog találkozásainkat a családunkkal, a barátainkkal. Az ölelésüket, a kíváncsi tekintetüket.
• A gyomaendrődi Kecsegésben fáról szedett őszibarack sóhaját, amikor letéptem és beléharaptam.
• A "Hát szerbusz"-t, amire az egyik szívbéli barátnémmal egyezményesen lecseréltük az "Egészségedre"-t és Kir Royal-lal telt poharainkat kavagva egymásra koccintottuk.
• Az örömet, amikor több, mint egy év után magamhoz szoríthattam a másik szívbéli barátnémat és az ürességet meg a sós könnyek ízét a torkomban, amikor hosszú időre újra búcsút vett tőlünk a fiaival, és csak néztem utánuk Visegrádon, ahogyan távolodnak.
• Gyerekeim a végetnemérő kidobózástól kipirult, boldog kis arcát.
• A férjem szemét, amikor három héttel utánunk Magyarországra érkezett és átölelt.
• A San Giorgio Maggiore tornyából és a Notre Dame de la Garde felé vezető emelkedőről elém táruló látképeket.
• Az utolsó estét Cavalaire-ben, amikor a telihold fényénél a tenger és a föveny a lábammal szeretkezett.
• A kisfiam leírhatalan büszkeségét, miután megmutatta a horgászzsákmányát.
• Kislányom rakoncátlanul ugrándozó göndör tincseit és a csilingelő nevetését, amikor vacsorából visszatérve a fiúkkal versenyt futottunk a szállodáig. (Nem mi győztünk...)
• A szeleket és a napsugarat, akik egyszer a Balatonon, máskor meg a croisic-i Côte Sauvage-on biciklizés közben túrtak a hajunkba incselkedve.

Végül hagy írjak ide még valami számomra nagyon lényegeset. Biztosan nem mindegy, hogy hol és az sem, hogy mikor és milyen körülmények között tölti valaki a szabadságát. De a legfontosabb mégis az, hogy mindeközben kik veszik körül. Köszönöm tehát mindenkinek, aki a nekem, nekünk ajándékozott idejével hozzájárult "üvegeim" megtöltéséhez. Hitves, Téged pedig áldjon meg az ég azért is, hogy mindezt a szó materiális értelmében is lehetővé tetted!

BÁBEL MODERN TORNYÁBAN

Múltkorában barátnémmal beszélgettem nagyot arról, hogy mennyire kellenek és mennyire fontosak életünkben különösen így a tél felé közelítve, a mindenféle lélekmelegítő események. Az esték hamar ránkborulnak és ilyenkor méginkább úgy tetszik, hogy a tavasz egyenesen fényévnyi távolságban van, de még a karácsonytól is hosszú hetek választanak el.

Tartozom egy vallomással. Bennem ott legbelül, jó mélyen alighanem egy medve rejtőzködhet, mert legszívesebben már az első zimankónál bevackolnám magamat a puha ágyikómba és átaludnám az egész telet. Na jó, a karácsony, meg egy kis hógolyózással egybekötött szánkózás kedvéért azért hajlandó lennék megszakítani egy kicsit a szunyát. De mivel a téli álom csak az igazi macik számára kivitelezhető, és családtagjaim mind egy szálig télimádók (meg nyár is!), én kisebbségben a túlélésre játszom és úgy kompenzálok, hogy már idejekorán elkezdem spájzolni a kellemes élményeket. Nem haboztam pár hete sem, amikor egy kedves waterloo-i magyar ismerősöm, érdekelt szülőként, az itteni angol tannyelvű, nemzetközi iskola fesztiváljára invitált. Éreztem rögtön, hogy ott a helyünk és nem tagadom ebben döntő szerepe volt annak is, hogy elárulta: idén magyar standdal is készültek.

A jeles eseményen családunk női szakasza képviseltette magát, ugyanis a fiúk éppen Belgium déli részébe tartottak hétvégi focistáborba. ( Ők ugyanis ráadásul még fociimádók is...) Már az iskola parkolójába érve meglegyintett bennünket a hely kozmopolita hangulata, amikor az egyik mellettünk lévő autóból száriba, a másikból pedig kimonóba öltözött hölgyek kászálódtak ki, hogy aztán kisebb ováció közepette puszival és angol szavakkal üdvözöljék egymást. A jelenet szemtanújaként nem kis kiváncsisággal léptünk be az épületbe. Rövid séta után jutottunk el a kezdő helyszínre, a már nézőkkel majdnem teljesen megtelt sportcsarnokba, ahol tinilányom sasszemének köszönhetően a kakasülőn sikerült megcsípnünk két helyet.

A kezdésig még volt egy kevés idő, így kabátjainktól megszabadulva elkezdtük szemügyrevételezni a bennünket körülvevő nézőközönséget, mely leginkább az iskola diákjainak hozzátartozóiból állt. A baráti családok csoportokba rendeződve ültek és jóízűen beszélgettek. Ha jóismerős tűnt fel széles mosollyal és heves integetéssel üdvözölték. Ebben az összeszokott és összetartó közegben éppen kezdtük már egy kicsit kakukktojásnak érezni magunkat, amikor nagy megkönnyebülésemre megpillantottam a minket meghívó magyar anyukát és majdnem úgy, mint egy hajótörött, amikor vitorlát lát, elkezdtem integetni feléje. Szerencsére észrevett és a hely szellemének megfelelően reagált. Lelkibékém helyreállt, a diákok valamint kísérőik felvonulása pedig elkezdődött.

Az angol ábécé sorrendjében követték egymást az egyes országok felvonulói. Ki-ki vérmérséklete, fantáziája és lehetősége szerint "beöltözve", a maga választotta és persze az országára oly jellemző zenére. Lánykámmal 26 nemzetig még számoltuk a résztvevőket de ott elvesztettük a fonalat és végleg belefelejtkeztünk a látnivalókba. A teljesség igénye nélkül: meneteltek itt zászlaik alatt bősz dán vikingek, plüss kengurut lengető ausztrálok, magukat hupikék törpikéknek álcázó és a közönség soraiba bonbonokat hajigáló belgák, pom-pom lányokkal kiegészült amerikaiak, hímzett népviseletben és Brahms csárdására magyarok, flamenco zenére magukat riszáló és vastapsot kiváltó spanyolok, diszkrét és méltóságteljes szaúd-arábiaiak, tam-tam dob hangjaira érzéki táncot lejtő namíbiaiak, profi görkorist is bevető izraeliek, fapapucsban bringázó hollandok, Asterix egész pereputtyát felvonultató gallok és még sorolhatnám.

És én a szentimentális, mit tippelsz, mikor pattantam föl és tapsoltam a leglelkesebben? Amikor a mindössze három főt számláló, hétköznapi ruhában vonuló Bosznia Hercegovinát konferálták be. Az egyszerűen leírhatatlan, hogy Srebrenica után 13 évvel, mennyire jó volt itt látni ezt a szépmosolyú barna kis nőt a két gyerekével! Érzelmi kitörésem miatt a körülöttem ülők meghökkenve lestek rám és nyilván azt gondolták, hogy vagy gügye, vagy valami régnemlátott rokon vagyok. Sem a hely, sem az időpont nem volt alkalmas arra, hogy elmagyarázzam nekik és ki tudja, hogy megértették volna-e egyáltalán, hogy milyen komplex fogalom is kelet-európainak lenni.

A súlyos téma kifejtésébe itt sem vágnék bele, helyette inkább folytatom az élménybeszámolót. A felvonulás után a tömeg lassan ( de nagyon lassan ) áthömpölygött a szomszédos terembe, ahol az intellektuálisabbak megtekinthették a standokat, a haspártiak pedig degeszre tömhették a bendőjüket. ( Nekem úgy tűnt az utóbbiak voltak többen...) Mi az eszem-iszomra tudatosan felkészültünk és otthon már előre leszögeztük, hogy juszt sem fogunk mindenfélét összeenni. Ezekután mindenfélét összeettünk. A szívünk természetesen rögtön a magyar standhoz húzott, ahol két háziasszony fogadott bennünket. ( egyikük volt invitálóm ) Nemcsak a magyar szóra, de a hazai ízekre is kiéhezve vetettük magunkat az egyik brüsszeli magyar étteremben külön erre az alkalomra készült pogácsára, stanglira, túrós rétesre, mákos bejglire. Nagyjából ebben a sorrendben. A gulyáslevestől semmiképpen nem akartuk megfosztani a többi látogatót, így azt kihagytuk.

Falatozás és kvaterkázás közben néztem körbe a kis magyar "szigeten" és megállapítottam, hogy nagy gonddal, szeretettel és igényesen végezték munkájukat a lányok. Ízléses hímzések, kerámiák és az érdekességeket bemutató színes tablók vonzották a tekintetemet. Bár el kellett ismernem azt is, hogy az ideérkezők többségét inkább a jóféle vörösborok és a tokaji. Míg én belemerülve a beszélgetésbe újabb ismeretségeket kötöttem, életrevaló gyerekem rendre kulináris csillagtúrákra indult és hol tortillával, hol amerikai palacsintával, hol meg namíbiai fűszeres csirkeszárnyakkal tért vissza. A tányérjába pillantva magam is úgy gondoltam, hogy itt az idő felhúzni a horgonyt és további standok felé navigálni. A norvégokénál jegyeztem el magamat örökre a füstölt rénszarvas-szalámival. A randa, sötétbarna külső omlós, puha és nagyon ízletes belsőt takart. A franciákénál viszont elkövettem azt a végzetes hibát, hogy belekóstoltam Panoramix, a gall druida varázsitalába. Nemcsak a lötty volt rózsaszínű, de egy idő után az egész világot is rózsaszínben kezdte látni tőle az ember.

Másnap próbáltam meg választ keresni a kérdésre, hogy mitől is éreztem annyira jól magamat? Nyilván jól szórakoztunk és még jól is tartottak bennünket, de leginkább ez a különös Bábeli torony volt magávalragadó, ahol mindenki ugyanazt a nyelvet beszélte, csak másképpen. Egyesek anyanyelvként, míg mások tanulással elsajátítva, de identitás-feladás nélkül. Jó volt élő bizonyítékát látni az egymás mellett jól megférő sokféleségnek. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de nem lehetett nem észrevenni, hogy itt növekszik egy új generáció, amely már gyermekként szívja magába a nyitottságot és természetesen viselkedik a multikulturális környezetben. Lehet, hogy mégsem csak egy álom, amiről hajdanán John Lennon énekelt?