Befőzök

Akik jobban ismernek, azok már sejtik, hogy nem íncsiklandó lekvár netán befőtt lesz majd a végeredmény. Ebből a szempontból bizony igen messze esett alma a fájától. Én már nem főzök be gyümölcsöket, de az anyukám számára még egyfajta rituálé volt a nyári befőzés, amit idejekorán, már tavasszal a virágzáskor megelőzött a majdani eper, meggy, cseresznye vagy baracktermés milyenségének és mennyiségének a latolgatása. Végül persze mindegy is volt, hogy apukám zöld ujjának köszönhetően teljes egészében a telekről, vagy a piacról kipótolva kerültek haza a gyümölcsök, szeptemberre fordulva már peckesen sorakoztak a spájz polcain a felcímkézett üvegek, hogy a szomorkásan szürke őszi vagy téli estéken aztán nagyot nyújtózkodva, kiszabadulhasson belőlük a napfényes nyár gondosan palackbazárt szelleme.

Szinte már hallom is a kérdésedet: "Akkor mi a csudát főzöl be Te, kedves Csilla? Mit akarsz elspájzolni a télre?" Hát mindazt, amit az elmúlt hetekben végigéltem. Hat hét távollét után visszatértem és most lelkem virtuális éléskamráját akarom telerámolni az összegyűjtött élményekkel dugig töltött dunsztosüvegekkel. Hogy legyen mire rájárni szűkösebb időkben... (de tulajdonképpen bármikor, amikor csak akarom)

Miközben a múlt héten újabb netes fényképalbumot hoztam össze a nyári termésből elég lassacskán és elég sok szerencsétlenkedés közepette ( finoman szólva továbbra sem ringathatom magamat abban a hitben, hogy technikai zseninek születtem...), rá kellett jönnöm, hogy a legtökéletesebb fényképezőgép az itt működik legbelül. A kézbefogható változat minden kézzelfogható részletet képes rögzíteni: varázslatos színeket, épületeket, tájakat, városokat, és persze személyeket. Kíméletlenül megmutatja, ha a szokásosnál is gyűröttebb vagyok egy egy megöntözött és kiadós vacsora után, és persze leleplezi, hogyan szaporodnak a szarkalábaim, de azért azt sem tagadja el, ha alkalomadtán nagyon jól és urambocsá' csinosnak érzem magamat a már nem annyira feszes bőrömben egyszerűen attól, mert szimbiózisba kerültem a tűző nap elleni védekezésül menyecskésen a fejemre kötött tűzpiros western-kendővel. Namármost az a másik, a belső műszer az még ennél is többet tud. A képekre, mint katalizátorra pillantva képes megidézni, mindazt, amit közben átéltem és éreztem. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amelyekről nem is készültek képek!

Így pereghet végtelenítve odabent valahol életem filmjének a werkfilmje, amelynek bizonyos kockáit készülök én most "eltenni télire". A teljesség igénye nélkül ezeket:

• Boldog találkozásainkat a családunkkal, a barátainkkal. Az ölelésüket, a kíváncsi tekintetüket.
• A gyomaendrődi Kecsegésben fáról szedett őszibarack sóhaját, amikor letéptem és beléharaptam.
• A "Hát szerbusz"-t, amire az egyik szívbéli barátnémmal egyezményesen lecseréltük az "Egészségedre"-t és Kir Royal-lal telt poharainkat kavagva egymásra koccintottuk.
• Az örömet, amikor több, mint egy év után magamhoz szoríthattam a másik szívbéli barátnémat és az ürességet meg a sós könnyek ízét a torkomban, amikor hosszú időre újra búcsút vett tőlünk a fiaival, és csak néztem utánuk Visegrádon, ahogyan távolodnak.
• Gyerekeim a végetnemérő kidobózástól kipirult, boldog kis arcát.
• A férjem szemét, amikor három héttel utánunk Magyarországra érkezett és átölelt.
• A San Giorgio Maggiore tornyából és a Notre Dame de la Garde felé vezető emelkedőről elém táruló látképeket.
• Az utolsó estét Cavalaire-ben, amikor a telihold fényénél a tenger és a föveny a lábammal szeretkezett.
• A kisfiam leírhatalan büszkeségét, miután megmutatta a horgászzsákmányát.
• Kislányom rakoncátlanul ugrándozó göndör tincseit és a csilingelő nevetését, amikor vacsorából visszatérve a fiúkkal versenyt futottunk a szállodáig. (Nem mi győztünk...)
• A szeleket és a napsugarat, akik egyszer a Balatonon, máskor meg a croisic-i Côte Sauvage-on biciklizés közben túrtak a hajunkba incselkedve.

Végül hagy írjak ide még valami számomra nagyon lényegeset. Biztosan nem mindegy, hogy hol és az sem, hogy mikor és milyen körülmények között tölti valaki a szabadságát. De a legfontosabb mégis az, hogy mindeközben kik veszik körül. Köszönöm tehát mindenkinek, aki a nekem, nekünk ajándékozott idejével hozzájárult "üvegeim" megtöltéséhez. Hitves, Téged pedig áldjon meg az ég azért is, hogy mindezt a szó materiális értelmében is lehetővé tetted!