Női szakasz

Kettesben mentünk moziba. Anya és leánya. Egy anya-lánya filmre. Mi másra? A LOL-nak az adott pikantériát, hogy a 16 éves lányát imádó, tőle rendszeresen kiakadó és érte egyszer okkal, máskor ok nélkül aggódó édesanyát a három évtizede a Házibulival berobbanó Sophie Marceau alakította. Nem tudom és nem is akarom véka alá rejteni, hogy mennyire kedvelem ezt a színésznőt. Szeretem a ráncfelvállaló természetességét, a szinte védjegyes női báját, a letisztult és allűröktől mentes eszköztárát, a hitelességét. 

De ezt a bejegyzést most mégsem neki vagy a filmnek szentelem. Már csak azért sem, mert szerintem nem durrant akkorát, mint anno a Házibuli, meg aztán ki tudja felkerül-e valaha is a hazai mozik programjára. Helyette inkább arról szólnék, amit kiprovokált belőlem. Azt, hogy ezt a szerelmetesen konfliktusos viszonyt szemlélve akaratlanul is eltöprengtem azon, hogy milyen a kapcsolatom a lányommal, aki egy  12 éves és 9 hónapos nőci palánta.

Ha hasonlattal kéne éljek, leginkább egy hajóhintával tudnám leírni azt, ami közöttünk van. Csak ez a miénk gyakran kiakad a fenti tartományban, hogy aztán -nehogy már elkényelmesedjünk- néha-néha  alá is szálljon. Amikor fent repülünk az maga a csoda. Olyankor egy kicsit már  a barátnőm, a cinkosom. Hálás vagyok érte, hogy őszintén megbeszél velem sok mindent. Nyilván meg is tart magának dolgokat, de ez is rendjén van. Nem akarok minden titkáról tudni. De örülök neki, ha érdemesnek tart rá és beavat, hogy például kinek tetszik az osztályban. Talán egyszer majd azt is megtudom, hogy neki ki tetszik. Csodálom a nyitottságáért, a talpraesettségéért. Elvarázsol és büszkeséggel tölt el a bontakozó nőiessége. A könnyedség ahogyan ruhát választ magának és amivel viseli. Nem gondolkodtam még el rajta, de lehet, hogy az ő szárbaszökkenését is látva  élem meg könnyebben a saját hervadásomat? 

A hajóhintánk mélyrepülésekor meg egyenesen összezuhanok. Ilyenkor úgy érzem, hogy  egy idegennel van dolgom, aki megrémít azzal, ahogyan páncélt növeszt, amiről aztán lepattan minden észérv. Ő meg gondolom nem lát mást, csak egy sárkányt, aki külsőre ugyan az anyjára hajaz, ám meggyőzhetetlenül és igencsak emelt hangon hajtja a magáét. Pláne, ha még azt is tudnád, hogy milyen "komoly" dolgokon borul ki a bili! Legutóbb például attól paprikásodott föl a hangulat, hogy vajon zuhogó esőben és alig öt fokban  az all stars vászoncipő-e a legmegfelelőbb viselet. Én próbára tettem a hangszálaimat, ő pedig az immunrendszerét, mert nem lehetett eltántorítani az ötletétől. Amikor  érte mentem a suliba, már dideregve várt a kerítésnél és csak ennyit mondott: igazad volt, mama. Nem éreztem elégtételt, sőt! Nagyon vigyáztam, hogy ott helyben el ne bőgjem magamat, mert annyira megsajnáltam és nem láttam benne mást, csak a kismadaramat, aki a szárnyait szeretné néha kipróbálni. Döntést hozni és akár meginni a levét, ha úgy adódik. Persze egy édesanya meg inkább szeretné megspórolni a gyerekének a "léivást". Lehetetlen vállalkozás?

Még sokat kell tanulnom. Meg kell tanulnom néha már elengedni a kezét. Nem pedig mindig kényszeresen ott topogni a nyomában,  mint amikor még járni tanult és képes volt egy hajszálnyira tőlem úgy elvágódni, mint a liszteszsák. Azok a kiadós puklik a homlokán már régen begyógyultak, és egy náthától sem dől össze a világ. Félre ne érts, nem akarom magára hagyni ennyi idősen a kis-nagylányság határmezsgyéjén. Csak egy kicsit a háttérbe húzódni, onnan szemlélni és nem rögtön mindenbe beleszólni, még ha az olykor-olykor rettenetesen nehéz is. Olyan jó lenne, ha ezt sikerülne úgy tenni, hogy egy pillanatig se legyen kétsége afelől, hogy mindig mindenben számíthat rám, hogy történhet bármi, az én vállam mindig ott lesz, hogy ráhajthassa a fejét. Éppen mint a moziban.

APRÓCSKA GYÖNGYSZEM AZ ATLANTI PARTON

Szeretnélek megismertetni egy hellyel. Itt töltöttem február utolsó hetét a gyerekekkel. Nem volt szó sem igazolt, sem igazolatlan hiányzásról az iskolából, ugyanis az intézmény síszünetelt. Mi nem. Helyette lenyúltam hitves GPS-sel felszerelt szekerét és a lovak közé csapva - egy tankolást leszámítva - meg sem álltunk az Óceán partján fekvő breton kisvárosig. Le Croisic-nak hívják. Azért mutatom be, hogy ha egyszer eljutnál a közelébe, ki ne hagyd. De ha a látogatás mégsem jönne össze, tekintsd úgy ezt a bejegyzésemet, mint virtuális idegenvezetést. És nehogy rosszul érezd magadat attól, hogy még sose hallottál róla, mert én is így voltam vele egészen addig, amíg életem párjának nem választottam valakit, akinek ott él a családja. Tulajdonképpen nászajándékba kaptam a lehetőséget, hogy ideszokjak. Élek is vele rendszeresen.

Nem árulok zsákbamacskát, ezért rögtön elmondom, hogy a nyári vakáció idején érkező jobban teszi, ha nem a tengerparton való heverészést és a fürdőzést állítja programjának középpontjába. Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy fürdővendégként azok érzik majd úgy, hogy az ígéret földjére érkeztek, akik rozmár felmenőkkel rendelkezvén megcsömörlöttek a kontinentális, gatyaülepszaggató kánikulától és frissebb fuvallatokra vágynak. A jó időt nem lehet garantálni, és szebb napokon is csak 25 fok köré kúszik a hőmérő higanyszála. Az pedig már valóságos ünnepszámba megy, ha a vízé eléri a 20 fokot. Ettől eltekintve a tengerpart mesésen gyönyörű, a várostól kiindulva a félszigeten váltakoznak a homokos, dűnés, lankás partszakaszok és a sziklás öblök. Autóba ülve, biciklire pattanva, vagy akár gyalogosan sétálva is lélegzetelállítóan szép élményben lehet részünk. Apálykor nagyon sokan szerelkeznek fel vödrökkel és indulnak kagyló és rákgyűjtő portyára, hogy pénztárcakimélő módon szerezzék be az ebédre vagy a vacsorára valót. Aki nem rajong eme tengeri herkentyűkért, a szép kagylóhéjakból gyűjtögethet magának.

A tengeri levegő étvágyat csinál, és ha megéhezvén helyi specialitásokra vágynánk, a legjobban tesszük, ha egy crepêrie-be, vagyis palacsintázóba térünk be. A mi kedvencünk a régi városházával szemközt található és Duc d'Aiguillon-ról nevezték el. A menüsor galette-ből (hajdinalisztből készült sós palacsintából), crêpe-ből, (ami édes palacsintát jelent) áll. A nagyétkűek még mindezt fagylaltkehellyel is megkoronázhatják. Az ételek mellé nagykorúaknak habzó almabor vagyis cidre dukál, amit fületlen tálkából kortyolgathatunk.

A kiadós ebéd után városi sétával folytathatjuk. A klausztrofóbiásoknak nagy kihívás ígérkezik, mert turistaszezonban egymás sarkát tiporják itt a népek. Ennek ellenére mindenkit rábeszélnék arra, hogy araszoljon végig a kikötői parton, ahol legelébb is, a régi halpiac felújítottt épületében, helyi képzőművészek kiállítását nézegethetjük meg. Ezután célszerű a kis butikok mentén elballagni a kb. 200 m-re fekvő Place Dinan-ig, amelyet a breton építőművészet remek példáiként számontartott többévszázados, színes ablaktáblás és kőkapufélfás házak öveznek. Csütörtökönként itt van a nagypiac és kéthetenként vasárnap a bolhapiac, ahol a sok lim-lom mellett szép régiségekre is bukkanhat a gyűjtőszellemmel és vággyal megáldott turista. Innen toronyiránt elindulva 5 perc alatt a XVI. századi templomhoz érünk. Órájához mindig bátran igazíthajuk a sajátunkat. Egyébként minden egész órakor harangütéssel is jelzi az időt azoknak, akik nem láthatják. Az épület a szomszédvár, Batz sur Mer templomának mintájára készült, a rossznyelvek szerint egyszerűen lekopírozták. Való igaz, hogy a félszigethez autón közeledve, mintegy 10 km-es távolból az első pillanatban tényleg elbizonytalanodik az ember, hogy melyiket is látja. Ettől függetlenül megnézésre mindenképpen érdemes, és a gyönyörű üvegablakok mellett kuriózum még benne az oltár fölött függő, fából készült hajó, amely a város tengerhez való kötődésére utal.

A templom után célszerű útbaejteni az Estacade-ot, ami nem más, mint egy furcsa ötvözet a moló és a ponton között, és ahol a kisebb hajók szoktak kikötni. Itt adódik lehetőségünk arra is, hogy vezetett horgásztúrára induljunk. Persze csak az, akinek bírja a gyomra a hullámok fölötti zötykölődést. Nálunk kizárólag a fiúk vannak erre hitelesítve. Aki nem rendelkezik saját pecabottal, a hajón bérelhet magának. A tulajdonos kedves, szolgálatkész és mindig tuti helyekre kormányozza az alkalmi horgászokat. Amúgy családtag: ő a sógorom...

Ha gyerekekkel járunk Le Croisic-ban, ideális célpontnak ígérkezik - főleg esős napokon - az Océarium felkeresése. Ebben az óriási akváriumban megtekinthetőek az óceán flórájának és faunájának jeles képviselői. Színpompás díszhalak, kagylók, rákok, korallok és Ausztráliából idehozatott cápák is. Garantált a többórányi felhőtlen szórakozás. Az Océariumtól pár száz méterre egy csiganeveldét is megnézhet az, akinek erre támad gusztusa. Megjegyzem, hogy mi még nem tettük be a lábunkat e műintézménybe, hiszen otthon a kertben ingyen "gyönyörködhetünk" bennük. Én amúgy is biztosan irtó szándékkal közelednék feléjük. Tavaly szétlegelték az összes petúniámat. Persze nyilván más szemmel nézegeti a csigucit az, aki fokhagymásan álmodja a puhatestűt a tányérja közepére és a látogatás végén zacskóban viszi haza, mint főznivalót.

A középkorban a várost és a környező településeket, nevezetesen a 15 km-re eső és várfallal körülvett, történelmi központtal rendelkező Guérande-ot is a tengeri só tette gazdaggá. Marais salant-nak hívják azt a két város között elterülő, szárazon leginkább a Hortobágy szikeseire emlékeztető helyet, ahová a tenger vizét sekélyen bevezetik és ahol aztán a nap párologtató hatásának köszönhetően végül fogatlan gereblyére hasonlító eszközzel kupacba gyűjtik a fehér "aranyat". A "sóföldek" mentén most is a kétkezi termelőtől (paludier) vásárolhatjuk meg zacskókba csomagolva nemcsak a nagyszemcséjű durva tengeri sót, hanem azt a finom aprószemcséset is, amit nagyon kifejezően "fleur de sel"-nek, azaz a só virágának hívnak. Persze a mai paludier-k már csak hobbiként és turistacsalogatóként űzik a tevékenységet, hiszen manapság csak ebből megélni, egyszerűen lehetetlen.

Mielőtt végleg búcsút vennénk Croisic-tól, mindenképpen térjünk be két üzletbe. Egyik sem szuvenírbolt. Azoktól itt is kiráz a hideg. Ez az én két boltom helyi specalitásokat árul. A Belle-Iloise tengeri halakból készült kenőkéket, melyeket apró konzervdobozkákból rendeznek szemetgyönyörködtető kompozíciókba. Némelyeket ajándékcsomagba, másokat kiskosárkákba. Ha valaki biztosra akar menni, mindig van kóstoló, így ki lehet választani mi ízlik a legjobban. Senkit nem akarok befolyásolni, de az én kedvencem a zöldcitromos-makrélás és a whisky-s szardíniás. Hmm. A másik bolt a Trinitaine. Itt vásárolhatsz - a teljesség igénye nélkül - mindenféle apró vajassüteményeket gyönyörűséges pléhdobozokban vagy szimplán zacskóban, sós karamell bonbonokat (bizarul hangzik, de nagyon finom), cidre-et a hozzávaló kerámia tálkával, parányi recepteskönyvet, amiből aztán otthonodban készítheted el a galette-eket és crêpe-eket szeretteid és a magad gyönyörűségére.

Le Croisic-ból elmenni nehéz. Alig lehet megállni utasként, hogy távolodva az ember ne forogjon minduntalan hátra megkeresni szemével a környezetéből kimagasló templomtornyot. A romantikusabbak kis kerülőt téve, a sziklás partszakaszt, a côte sauvage-t útba ejtve búcsúzhatnak el a végtelen víztől és a szilaj tengeri széltől, aki versenyre kelve a négyüteművel még jó darabon szegődik kísérőül.