Ember tervez...

...a hó meg szakad. Reggel óta és egyfolytában. Előreláthatólag ez így is marad egész nap. Osztottunk, szoroztunk és beláttuk, hogy ha egyenletesen is tudnánk haladni (ami már eleve a csodakategóriába tartozik) és nem akadunk el menthetetlenül valahol valamelyik behavazott autópályán, 30 km-nél többre akkor se nagyon futná tőlünk per óra. Az meg ugye a részállomásnak szánt Nürnbergig uszkve 20 órás menetidőt feltételez. Na ez viszont már színtiszta nonszensz. Szóval a lényeg, hogy meghajlunk a természet akarata előtt és ezért az indulást egy nappal elhalasztjuk. Holnapra állítólag már csapadékmentes időjárás ígérkezik. így legyen! Különben jaj a jósoknak! És sajnos az otthoni Karácsonyozásnak is...De erre inkább nem is akarok gondolni.

Útra készen

Bőröndök bepakolva, karácsonyi aprósütik bedobozolva. A duplacsokis tán sose volt még ilyen omlósan puha belülről, igaz ennyire randa sem kívülről. Ide a szalonképesebbeket válogattam össze, na akkor el lehet képzelni milyen lehet a többi. A fehércsoki az istennek nem akart rendesen megolvadni, viszont megdermedni sem, így a dobozka keblében aki csak tudott, az összeragadt. Na jó,  sose legyen nagyobb gondunk. Alighanem kiskanállal kell majd összeguberálni, de el fog fogyni mindegyszálig. Én most inkább azért izgulok, mert holnapra megint havat jósolnak és csütörtökön már megtapasztaltam, milyen az, amikor a mintegy tizenötpercnyi suli-ház távolság hirtelen fényévnyire növekszik. Az iskolába érve már úgy nézek ki, mint egy az idegösszeomlás határán lévő hóember, aki seprű helyett esernyőt vett a kezébe és a tökfödőjét  a józan eszével együtt elhagyta valahol menetközben. Akkor és ott a pánik meg a lelkiismeretfurdalás veszik át a hatalmat felettem, mert aznap sem sikerült feltetetnem a téligumikat és már vagy egy órája szakadatlanul hullott a hó. 


A vészforgatókönyv szerint busszal megyünk majd haza. Csakhogy a tömegközlekedés is fejreáll és mi mindhárman kezdünk megdermedni a megállóban. Na ekkor döntök úgy, hogy legalább melegedni üljünk be az autóba. Beülünk. És ott valami hihetetlen nyugalom telepszik rám. A vadgesztenyefákkal övezett Chaussée de Tervuren tetejéről lepillantva kifejezetten szép a havazás, főleg így bentről szemlélve. A kocsi lassan bemelegszik, elkezd leolvadni rólunk a hó, amivel telefújt  az a fondorlatos szél. Érzem, hogy a kisautóm haza fog vinni bennünket. És így is van. Szót fogad és mint egy jó hátasló követi az utasításaimat. Ha kell indul, nem csúszkál, gond nélkül megáll. Gondolatban leborulok előtte, különösen amikor látom, hogy mennyien korcsolyáznak a négyüteműjükben. De azt is megfogadom, hogy némuljak meg a hátralévő napjaimra, ha még egyszer az utolsó utáni pillanatra hagyom a gumicserét. Elvégre egyszer az őrangyalunk is lehet szabadnapos. Haladni persze nem nagyon haladunk, mert a sebességmérő kis kivételektől eltekintve  el sem mozdul a nulláról. Még gurulás közben sem. Waterloo ezen az estén a közlekedési káosz szinonímája lesz. Később rájövök, hogy már nem is zavar annyira ez a rostoklás. A tank félig tele és nem is vagyok túl messze, csak vagy három kilométerre a célállomástól. Az előző bejegyzésben úgyis le akartam lassulni. Igaz, nem egészen így képzeltem. De végtére is nem maradok le semmiről, legfeljebb néhány bugyuta vetélkedőről, meg aztán a vacsorakészítés is megvár, csak érjünk haza épségben.


A gyerekekkel már más a helyzet. Kisebbik csimotám Shreken nevelkedvén minimum félpercenként teszi fel a kérdést, mikor érünk már haza? És most valahogy engem is legalább annyira irritál ez az amúgy jószándékú ám idegekremenő firtatás, mint magát az egyébként jámborlelkű ogrét. Hasonló szellemben is reagálok. Mindeközben elsőszülöttem  a hátam mögött az átázott és fagyos tappancsait melengeti a vadiúj és gyönyörű ötujjas kesztyűmben. Csak a sarka lóg ki belőle. Tévedés ne essék, magam ajánlottam fel neki. Végszükségből. Bánja kánya azt a kesztyűt, ha ezen az áron megúszhatunk egy ágynakdőlést! Ráadásul a Cd-lejátszóból Seal azon a szexi, karcos hangján éppen arról filozofál, hogy idézem: "no we're never gonna survive unless we get a little crazy." Na tessék, szinkronban vagyunk. A szembejövőkkel, pardon, a szemben sorjázókkal is. Két ablaktörlés között menetrendszerűen ám a lehető legdiszkrétebben kukkantunk be egymás szekerébe, hátha van valami érdekes látnivaló, mondjuk rablott holmi a hátsó ülésen, vagy valami celeb gúzsbakötve. De semmi. Egy idősebb, szemüveges úr letekeri az ablakát. Intellektuális alkatnak tűnik. Na mondom, itt a soha vissza nem térő alkalom megvitatni a lét nagy kérdéseit a hóhelyzet összefüggésében! De nem, csak a szivarjáról veri le a hamut. Nyomban le is veszem a kezem az ablakemelőről és szolidan gázt adok. Gurulunk. Úgy vagy öt métert.  Na jó, a történet vége csakazértis happy end lesz, igaz  jó három óra múlva. Befordulok az utcánkba. Megállok a házunk előtt. Minden idegszálammal érzem, hogy a garázsban vár rám valaki. Türelmetlenül, izgatottan, kiéhezve. Édeskettesben fogjuk eltölteni az  elkövetkezendő félórát. Te az enyém, én a tied, egy pár leszünk.  Ásó, kapa,  hólapát!

Szóval láthatod, van ok az izgalomra. A vasárnapi utazás normális körülmények között is minimum hatórásnak ígérkezik. Aztán a nürnbergi aluka után hétfőn kell még nagyjából vagy nyolc óra és hazaérünk. Otthon fogunk karácsonyozni. Hazavár a szilasligeti domboldalban a hó alatt nyújtózkodó ház, és hazavárnak sokan. Egy beszélgetésre, egy szemvillanásra, egy összekacsintásra, egy ölelésre. A szomszéd bácsink süteménye már biztosan tálcán lapul a hűtőszekrényünkben. A tavalyi mákos bejglijéért egyik barátunk a kezét csókoltatta... Egyet alszunk még és elindulunk. Jó két hétig most aztán no internet, nem firkálok és nem is sóhajtok, csak egyszerűen együtt leszek. Velük, velem, és az ünneppel. És a gondolatok sólyomszárnyán még az óperencián túl lakó barátnémmal is!

Ezért most és itt kívánok minden kedves olvasómnak sok szeretettel: 

SZÉP KARÁCSONYT
 ÉS 
BEJEGYZÉSEKBEN GAZDAG, 
NAGYON BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!

Az idegen

Szembeszökően rí ki a többi járókelő közül. Mintha egy szétpukkaszthatatlan légbuborék óvná, hogy be ne szippantsa a körülötte zajló világ nyüzsgése. Az utca forgatagában rajta kívül mindenki nyargal valahonnan vagy valahová. Az emberek bevásárlószatyrokat szorongatnak és nagy igyekezetben vannak. Az ünnep közeledik és még annyi mindent kell elintézni, megvásárolni és elkészíteni, mert  valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy a karácsony a lehető legtökéletesebb legyen. Az idegen sétál közöttük és figyel. Érzi, hogy  a szándékuk jó, hogy az egészet azért csinálják, mert örömet akarnak szerezni.  És persze azt is tudja, hogy le kellene picit lassítaniuk ahhoz, hogy a szívükbe is beköltözhessen az ünnep szelleme, aki nem a csillogó kirakatüvegek mögé rejtőzött el.  Csak hát nagyon nehéz ám kiszállni egy folyton pörgő mókuskerékből! Talán ezért nincs az arcukon mosoly, ezért lépdelnek ilyen mogorván, ezért türelmetlenek ennyire önmagukkal és másokkal szemben is. Ezért rángatja olyan durván ott az az édesanya a kislányát, és ezért szorítja össze szigorú vonallá az ajkát az a jólöltözött középkorú asszony, aki most lép ki a csokibolt ajtaján, és ezért feszül egymásnak annyi indulattal ott messzebb az a két férfi egy  parkolóhely miatt. 


Nincs nagyon hideg, de kellemetlen szél karcolja  az arcokat.  Néhány perc még és teljesen besötétedik. A díszkivilágítást  most kapcsolják be. A fenyőágak közé bújtatott égőkből mézsárga fény csurog az aszfaltra. Az idegen egy sarokkal arrébb megáll és egy klarinétot vesz elő bő kabátjából. Elkezd rajta játszani. A mögötte közlekedők  megtorpannak, kicsit meghökkennek,  talán némelyek még méltatlankodnak is, de aztán mintha mi sem történt volna, úgy lépnek tovább.  A klarinétos azonban nem hagyja abba, sőt egyre virtuózabban merül bele a muzsikálásba. Ebben a pillanatban ő maga a zene. Hosszú ujjai érzéki  táncban olvadnak össze a billentyűkkel. Simogatnak, kényeztetnek, évődő-gyengéden szeretnek. Az előcsalogatott hangok pedig önálló életre kelnek, versenytfutnak az utcán, megkocogtatják a csillogó kiratok ablakait aztán felröppennek a háztetők fölé, mint a héliummal töltött léggömbök. Az áradó dallam betölti a teret és párbajozni készül  az autók és buszok zajávál. Egyre többen állnak meg és hallgatják. Van aki percekig csupán, de van, aki hoszabb ideig is. Ki mosolyogva, ki átszellemülten. Van, aki a lábával veri a taktust. Van, aki elringatja magát. Van, akinek könny szökik a szemébe. Két ovisforma kisgyerek pedig táncraperdül. Összekapaszkodnak és mint a szélfútta fűszálak hajladoznak jobbra-balra. Mama nézd, bajettáncojunk!- kiált fel kipirult arccal egyikük. Erre többen felkacagnak. 


Amikor aztán szépen lassan teljesen elfogy a hallgatóság, az idegen újra a zsebébe süllyeszti hangszerét. Elindul. A telihold jelöli ki az útirányt. Egyre csak távolodik az ezüstös fényben, hajtincseibe belecsimpaszkodik a fel-feltámadó szél. Alakja már valószerűtlenül nyúlánknak tetszik, egészen olyan, mint egy angyal szárnyak nélkül, de persze az is lehet, hogy vannak neki szárnyai, csak eltakarja őket  a majdnem földig érő télikabát.

Ajándék

Csillától, akit itt ismertem meg a blogolók világában és akiről kiderült, hogy a flamand szomszédvárban, Hoeilaart-ban él a családjával. Párjával közösen írják színes és magávalragadó virtuális naplójukat belgiumi mindennapjaikról, itteni tapasztalataikról. Remélem, hogy egyszer majd lesz alkalmunk személyesen is találkozni. Nagyon örülök ennek a kedves ajándéknak, mert megtisztelő és nagyon jólesik. Köszönöm szépen.

Szeretném mindjárt tovább is adni Áginak (Van egy perced?), Boncának (Boncaság),  Csillának (Csilla böködéje),  Évinek (Gyöngyfák),  Gabynak (tothgaby), Magdinak (Gondolathullámok és Nyelvelések),  mert türelmetlenül várom az új bejegyzéseiket és ha náluk járok, mindig úgy érzem magamat, mintha ajándékot kaptam volna.

Lógalába séta

A Lac de Genval kb. 15 km-re fekszik tőlünk. Waterloo-ból negyedórányi utazás autóval. Akár az ország jelképe is lehetne ez a kis tó, mert Vallónia és Flandria földjét is tapodja az, aki körbejárja. Háborítatlan sétaút veszi körül. Hétvégeken sokan jönnek ide kocogni, partnert, csimotát vagy kedvencet sétáltatni, vagy egyszerűen csak fejet szellőztetni és elmerülni a várossal találkozó természet szépségében. Ahol a víz, a fák, a vadludak, a vadkacsák és a járókelők mellett az épületek is a díszlet elemei. Vannak köztük puritánok, elegánsan polgáriak és persze akadnak néhol egészen monumentálisak is. Hol a tóra hasalnak, hol pampafüvek takarásában bújócskáznak, hol büszkén emelkednek ki, de az összképet mégsem zavarják meg. Életem párjával tegnap délelőtt jártunk itt. Őszidőben most először. Lógott az eső lába és barátságtalan szél fújt. Dávid még az influenzájából lábadozott, Noéminak pedig egyszerűen nem volt kedve kidugni az orrát sem a házból. Így kettesben kerekedtünk fel. Az autóból kiszállva fázósan húztuk össze magunkon a kabátot. Elindultunk. Először beszélgetve sétálgattunk egymás mellett, aztán elcsendesedtünk, mintha ezzel hangolódtunk volna rá a hosszú álmára készülő természet finom rezignáltságára. Csak figyeltük a tóban magukat nézegető és a színes lombkoronájuktól beletörődve búcsúzó fákat, a szél érintésétől fodrozódó vizet. Hallgattuk a vastagodó avarszőnyeg susogását, az elébük szórt kenyérmorzsákon összekapó vadkacsák hangos perlekedését. Volt ebben valami melankólikus, de szomorúnak semmiképpen nem nevezném. Ahogyan ezt az ezerarcú évszakot sem érzem annak, csupán átmenetinek. Mert kell az ősz, és bármennyire nem kedvelem, de kell a tél is (csak ne lenne sokszor annyira hosszú és hideg!), hogy aztán a tavasz és a nyár annál nagyobbat tudjon szólni, ha egyszer beköszönt. Kell nekünk ez az örök körforgásban lévő négy testvér, akik nemcsakhogy értelmet adnak egymásnak, de képesek akár a lelkünk húrjait is megzsondítani. És milyen jó, hogy vannak helyzetek és helyek, amelyek segítenek nekünk meghallani ezeket a hangokat!

Szelíden szúrós

Már alig vártam, hogy az esős, hűvös és nyűgös napok után végre kiszabadulhassunk a természetbe. Sok rejtelmesen szép erdő van a környékünkön, telistele tölgyessel, bükkössel, mogyoróbokrokkal, vad- és szelídgesztenyével. Az évek hosszú során át tartó vadgesztenyevadász korszakunk még az ideérkezésünk előtt lezárult, így fordult hát érdeklődésünk a hasunk vezénylete mellett, a szív alakú, selymesen barna, szelíd unokatestvér felé. Tavaly még lecsúsztunk róla. Mire észbekaptunk, már csak a nálunk élelmesebbek telt bugyraiban meg az üresen hagyott, szúrós kis burkokban "gyönyörködhettünk". Első mérgemben rögtön megfogadtam, hogy bezzeg jövőre majd résen leszek. A jövőből jelen lett. Eljött az idő a tettek mezejére lépni. Zacskóval a kézben irány a lelőhely!

Az esőtől felázott erdőalja különösen fanyar illatot áraszt. Párásan friss levegője megcsiklandozza az orrunkat és átjárja tüdőnket. Lépteink súlya alatt susogón sóhajt fel a még ritkás avar. Rövid séta után érkezünk meg az ígéret földjére. Sehol senki. A vadásztársak vagy máshol gyűjtögetnek, vagy szebb időkre várnak. Mindegy. Most pont így jó. Nem vagyok mizantróp, de egyáltalán nincs ellenemre, hogy csak mi vagyunk itt és azt képzelem, hogy ezt a gesztenyével roskadásig telt asztalt valaki kizárólag nekünk terítette meg. A fényes, barna termések a mi érkezésünkre és érintésünkre vártak. Nekünk tartogatják héjuk mögé zárva azt a valamit, amit a házitűzhely forrósága percek alatt képes íncsiklandóan finom csemegévé varázsolni.

Ez a tűzkeresztségem. Már ami a szelídgesztenye szüretet illeti, mert a sütnivalót eddig boltban vagy piacon vásároltam. Most meg itt hajolgatok és közben azért figyelek is, mert sok a csalán és kutyagumiból sincs hiány, de a tagjaimat elkezdi átjárni ugyanaz a kellemes izgalom, mint óvodás koromban, amikor elsétáltunk az egyetemi erdőbe dércsípte kökényt csipegetni vagy vackort szedni. Még az én apukámat is elragadta a hév egyszer, amikor nagymamámhoz utaztunkban "Ami terem a határba' gyere a kosárba!" jelszóval, pisi- vagy cigiszünetet (esetleg mindkettőt? - már ki-kihagy a memóriám) színlelve, Újszilvás határában bevetette magát az útszéli tengeri táblába. Csősz nem volt, de cső igen, és arra viszont ma is emlékszem milyen jőízű kukoricát főzőtt belőle mamikám. Tudom, hogy cselekedetünk nem éppen dicsekednivaló, de mégis jólesett felidézni, emlékezni rá. Meg aztán gondolom nem ez a tíz cső roppantotta meg a tszcs-t és vele együtt a népgazdaságot.

E kis kitérő után térjünk csak vissza az erdőbe. Jól megpocakosodtak a zacsik, de azért a terülj asztalkámat mégsem raboltuk le teljesen, bőséggel hagytunk mások számára is. Hazaindulhatunk. Otthon már fonott kosárka fogadja magába oltalmazón a gazdag zsákmányt. Ideig óráig. Mert esteledvén válogatós ujjak kezdik keresgélni a legszebb szemeket. A kiválasztottak tepsire csücsülhetnek, hogy aztán a perzselő levegő érintése szétpattintsa kemény héjukat és át- meg átjárja belsejüket. A házban édes illatok szálldigálnak, az üvegajtón kíváncsi szemek csüggenek. Kis idő múlva már nem hallatszik más, csak néhány szisszenés, amikor a bőr a forró finomsághoz ér, és a konyhát betölti a jóízű majszolás elégedettsége.

Blog-Oscar

Magditól érkezett. Köszönöm és nagyon örülök neki, mert számomra sokat jelent. Mint a blogolás, amit majd egy éve kezdtem el szívbéli barátném bíztatására és a saját gyönyörűségemre. Aztán ahogyan telt-múlt az idő, kitárult a világ és a már bennt tartózkodókhoz csatlakozva, a magamra nyitott ajtón keresztül besétáltak hozzám EMBEREK. Nagyon különbözőek, de mégis nagyon hasonlóak. Valamennyien mélyérzésűek, igazak, őszinték. Nagyon sokat adtak, adnak nekem. Elsősorban a legfontosabbat, a véleményüket. Meg elismerést, bíztatást és megerősítést is. És mindezeken kívül még lehetőséget arra, hogy én is belecsöppenhessek az ő életükbe. Virtuális és valóságos kötelékeket, barátságokat. Jó érzés számomra és motiváló erejű, (meg aztán képmutatás is lenne nem beismerni, hogy mennyire legyezgeti a hiúságomat) hogy nem az asztalfióknak írok, hanem olvasnak, hogy Ők olvasnak.

Na itt be is rekesztem, mielőtt még csöpögősen patetikusba fordulnék, és iziben megjutalmazom a díjjal Gaby-t, Szűcs Ágit, Boncát és nem utolsó sorban a két druszámat. Erdei Évinek és Simon Áginak pedig szeretettel gratulálok!

Hálás vagyok

HOGY ITT VAGYOK,

HOGY MOST VAGYOK,

HOGY KÍVÜL-BELÜL EZ VAGYOK.

HOGY CSETLŐ-BOTLÓ LÉNY VAGYOK.

HOGY VAN MIT MAGAMBÓL ADHATOK,

HOGY VAN KINEK ÉS VAN KIÉRT,

ÉS NEM SZÁMÍT, HOGY ÉPP MIÉRT.

HOGY EZ AZ UTAM,

ÉS NEM EGYEDÜL JÁROM.

HOGY TUDOM MIT JELENT A SZÓ:

SZERELMEM,

GYERMEKEM,

BARÁTOM.

HOGY A SZEMEM ÍGY LÁT,

HA A VILÁGRA TÁROM.

HOGY A SZÉPTŐL KIRÁZ A HIDEG,

HOGY BELÜLRE FÉNYKÉPEZHETEK.

HOGY A BÁNAT EGYSZER TOVASZÁLL,

HOGY A JÓ SZÓ BÁRHOL MEGTALÁL,

HOGY A DERŰ HŰSÉGES EBEM,
HOGY A KACAGÁS KÖNNYET IS TEREM.
HOGY HOLNAP IS FELKEL MAJD A NAP,
HOGY A KERTBEN ÉPP RIGÓ SZALAD.

HOGY A SZAVAIM VERSBEN (IS) CSENGENEK,
S HOGY MINDEZEN ELTÖPRENGHETEK.

Engem Magdi kérdezett meg. Vigyázat, mert most passzolom a labdát! Gaby! Szűcs Ági! Ti miért vagytok hálásak? Nem kötelező ám válaszolni, csak ha kedvetek van hozzá!

A Mackó

A kisfiú nyolc hónapos volt, amikor a Mackó megérkezett. Külföldön élő nagyszülők küldték Karácsonyra és egy szépen becsomagolt papírdoboz rejtegette egészen a Szentestéig. Akkor aztán a kisfiú négykézláb az óriásként föléje magasodó, egyébként inkább közepes méretű, finoman illatozó fenyőfa alá mászott, és párnás kis kezeivel hozzálátott kibontogatni. A ragasztószalaggal nem túlzottan rokonszenvező nagyiknak és a segítőkész egyben rettenetesen kíváncsi nővérkének hála, a csomag viszonylag könnyen adta meg magát és néhány perc múltán rejtekhelyéről végre előbújhatott a Mackó. Huncútul csillogó gombszemeit nyomban szabadítója szürkészöld tekintetébe mélyesztette és elővette a lehető legbájosabb mosolyát. Ki is húzta magát, hogy még fessebbnek tessen a vérvörös és pihe-puha plüss kezeslábasában, amihez a nyakánál hófehér gallér csatlakozott, imígyen kölcsönözve hetyke eleganciát medvésen bumfordi egyéniségének. Pár pillanatig csak csendben nézegették, mustrálták egymást. Aztán a kisfiú felkacagott és teljes erőből a szívéhez szorította vadonatúj cimboráját. A Mackó alig kapott levegőt az öleléstől, de mégis boldogan könnyebbült meg ettől a fogadtatástól. A mellkasán érezte a kisfiú izgatott szívdobogását és már tudta, hogy a lehető legjobb helyre került.

Az első, sorsdöntő találkozás óta majd tíz esztendő telt el. Eközben kézközben a fényesen puha, piros öltözet először csak megereszkedett, aztán annyira megkopott, hogy pár éve egy kedves barát aranykezű anyukája új ruhát varrt ahogyan Ő nevezi, Mackó Úr számára. A hamvas, bézs bunda sem a régi már, itt-ott bizony likacsosodik. A gallér pedig semmilyen csodaszerrel sem varázsolható többé hófehérré. És mivel a kisfiú immunrendszere már nem veszi ezt zokon, a mamája egy ideje a korábbinál ritkábban és a legkímélőbb kímélő programon mossa ki a Mackót, csak hogy még egyben szedhesse ki a dobból. Az egykori elválaszthatatlan pajtás is régen kitipegett már a babakorból. A hajdani kis kalácsképű alaposan megnyurgult és ugyan még egy fejjel alacsonyabb az anyukájánál, de egy számmal már nagyobb cipőt hord nála. Szabad idejében nem nagyon szöszmötöl plüssjátékokkal helyette inkább a labdát kergeti harcos középpályásként vagy drótszamarának nyergében netán kedvenc videójátékával múlatja az időt. Két dolog azonban mitsem változott. Az a huncútul csillogó, meleg és biztonságot nyújtó barna tekintet meg a sokszor még most is a régi ragaszkodással belé-belécsimpaszkodó szürkészöld szempár. Ilyenkor a kisfiú mamája évődve megkérdezi: "Ugye azért az esküvődre nem Őt viszed magaddal tanúként?" A kisfiú elmosolyodik, de azt nem láthatja, ahogyan a mamáján a feje búbjától a csigolyái ívén át a talpáig szánkázik végig egy lelki villámcsapás keltette kellemes bizsergés. Mert az éjjeli szekrényében bizony ő is őriz Valakit. Valakit, akire hajdanán rábízta gyermekéveinek valamennyi titkát. Valakit, akinek hiányzik az egyik szeme és piszkosfehér zoknit hord a bal lábán, mert a talpából folyik a szalma, és a lötyögő jobb füle melletti vörös folt egy keserűen megsiratott óvodai festőbaleset néma tanúja.

Egy Mackót.

Levendula

Nagyon szeretem a levendulát. Szeretek elgyönyörködni a kis bugás, kékeslila virágaiban, megmorzsolgatni őket a tenyeremben, majd beszippantani az ottmaradt illóolaj miniatűr cseppjeinek frissen fanyar, gondűző illatát. És azt is szeretem, hogy olyan igénytelen növényke, nem várja el, hogy az ember naponta öntözgesse, kényeztesse. Jól tűri a szárazságot és még itt nálam Waterloo hűvös klímájában is eléldegél egy kis virágládában, pedig ez aztán minden tekintetben messze esik szülőhazájától, a napsütötte Provance-tól. Na, arrafelé már nemcsak kaspókat, de egész mezőket pingál lilára, és megélhetést biztosít mindazoknak, akik, mikor már beérik, búzamódra learatják, kipréselik és lepárolják. Avignon-tól dél-keletre, félórányi autózás után már Luberon vidékén, Coustellet városkában találjuk magunkat, ahol még egy múzeumot is szenteltek neki. Idén nyáron ott jártunkban-keltünkben mi is betértünk ide, hogy jobban megismerkedjünk a növénnyel és azzal a fáradságos és varázslatos folyamattal, amelynek végére a rétek lilaszoknyás tündére gyógyhatású, akácmézszínű folyadékká változik át. Ezt a múzeumot egy család alapította, akik azontúl, hogy generációkra visszamenőleg a művelésével foglalkoznak ezzel is hozzá akartak járulni ennek, az ottani tájra oly jellemző nemes fajtának (lavandula angustiflora) a megőrzéséhez és védelméhez. Pazar gyűjteményt hoztak létre mindazokból a tárgyakból, amelyek a levendula műveléséhez és feldolgozásához kötődnek.

Már belépve meglegyint az az utánozhatatlanul átható illat, tévedés kizárva, megérkeztünk a levendula templomába. Nem szegheti a kedvünket az sem, hogy egy szemtelenül leleményes kínai idegenvezető kihaszálja pillanatnyi bizonytalankodásunkat és a pénztárnál elénkrukkol népes csoportjával. Bevallom bennem azért van némi sértettség, mert hát mégiscsak a magyarokról járja az a bizonyos forgóajtós anekdota... De nem kezdünk el pattogni, hiszen ráérünk, bokros teendők nem nyomasztanak és vonatfütty sem hallik. Milyen nyugtató is tud lenni a levendula! Illatfelhőbe szedálva járjuk végig a termeket, hogy felfedezzük az orvoslás és a parfümipar terén is elismert levendulaolaj készítésének évszázadokra visszamenő fortélyait. Nekem a hőskorból származó irdatlan lepárlóedények ragadják meg a fantáziámat. Először voltak a szabadtűzűek, aztán a vízfürdős változatok , majd a gőzüzeműek. Szépen csillogó vörösrézből készültek és olyan is akadt, amelyikhez tésztaszűrőnek álcázott sombrerószerű alkatrész is tartozott. A Bádogember biztos kinézné magának, ha erre járna... Ezután következik a címke-, a parfümösüveg- és az öltözetgyűjtemény. Évtizedeken, mi több, évszázadokon átlépő hétmérföldes csizmánkat akkor dobjuk le, amikor a vizit elérkezik a múzeum butikjához. Igazi kis ékszerdoboz! Rusztikus fenyőbútorokkal van berendezve és a portékák (isteni olajok, kölnik, krémek, tusfürdők, szappanok és persze szárított levendula csokrokba és gusztusos kis zacskókba kötve) a polcokról és kosárkákból kacsingatnak ránk. Nőből vagyok, és hát ennek a szemezésnek nem tudok és nem is akarok ellenállni. Ahogyan velem egyetemben sokan mások sem. Így kifeléjövet már ott lapul az ízléses kis lila papírtáskában egy molyűző zacsi és egy üvegcse relaxációs masszázsolaj. A héten már kenegettem is vele kisfiam fociban megfáradt tappancsait. Mivel a nővére is kikunyizta, hát az övéit is. Pedig eredetileg önző módon hitvesnek szántam, meg persze magamnak. Majd annak is eljön az ideje, hiszen maradt még elég az üvegben! Juteszembe, Dávidnak holnap meccse lesz...

A múzeum honlapját itt találod.

Megint örömködök

Díjat kaptam. Méghozzá Magditól. Ráadásul nem is igazán mostanság, hanem már lassan vagy két hónapja. Csak közbejött a vakáció meg egy nagy adag figyelmetlenség, már ami az én retrospektív blogböngészésemet illeti. Szóval a lényeg az, hogy csak ma vettem észre. És nagyon örülök neki. Első felindulásból az jutott eszembe, hogy ott a hullámzó gondolatok birodalmában köszönöm meg. De aztán másként döntöttem. Inkább itt teszem. Ugyanis aljas módon dicsekedni is szeretnék! Mert bármennyire is úgy érzem, hogy a szó átvitt értelmében sokszor és sokféleképpen vagyok kitüntetve, a kisdobos és úttörő plecsniket leszámítva, ez az első díjam. Az értékéből számomra semmit nem von le az, hogy virtuális, mert őt, akitől kaptam, pont ebben a virtuális térben ismertem meg (jóllehet azóta már sikerült személyesen is találkoznunk és fogunk is még!) és nagyra tartom többek között a sokoldalúságáért, a műveltségéért, a pozitív életszemléletéért. A mód pedig, ahogyan ajánlotta, különösen jólesett és megérintett. Köszönöm!

Aztán meg azért is kerítek ekkora feneket a dolognak, hogy magam is kihasználhassam a díjazás lehetőségét. Jelképesen átnyújtom most Gabynak, aki mindig felkavaró őszinteséggel vall magáról és ezen túlmenően csodás erdélyi helyekre kalauzol el, és Szűcs Áginak, hogy újabb bejegyzésre biztassam vele, bár tudom, hogy a behavazottság kifejezés messze nem adekvát arra a viszonyra, ami pillanatnyilag a munkájához fűzi. Simon Ágit és Boncát csak azért hagytam ki, mert Magditól már bezsebelték.

Duruzsolt

Biztosan Veled is előfordul olykor-olykor, hogy függetlenül attól, hogy éppen mit csinálsz, egyszercsak elkezd benned énekelni, duruzsolni egy dallam vagy egy mondat. Szinte észrevétlenül surran beléd és fokozatosan kerít a hatalmába, de úgy, hogy szabadulni sem tudsz tőle. A legbosszantóbb pedig az, hogy tisztában vagy vele, hogy nem a sajátod (sajnos), de fogalmad sincs róla, hogy honnan ismerős és nem is tudod folytatni. Ma reggel miután Dávidot kivittem a focipályára, mert labdakergető táborba jár a héten, útban visszafelé egy óvatlan pillanatban, ez a sor szólalt meg bennem:" egyszervoltszépazanyámtánca". Eljött velem bevásárolni és a sorba is beállt mellém a pénztárnál. Elég sokan voltak előttem, ezért mire odakerültem már csak egy gigantikus kérdőjelként visszhangzott odabent. Alig vártam, hogy végre hazaérjek és bekapcsolhassam a számítógépet. A szatyrokat lecsapva leültem a masina elé és hálás voltam érte, hogy egy egész világháló lesz a segítségemre abban, hogy kipecázhassam, amit keresek. És kifogtam, mint egyszeri halász a mesében, aranyhal gyanánt, Sinka István gyönyörűséges versét! Mire az utolsó sorhoz értem, már nem bírtam a könnyeimmel. De ezek jóízű könnyek voltak. Abból a fajtából valók, amiknek nyomában elégedettség és derű jár. Ilyen lett tőle az egész napom és közben végig az volt az érzésem, hogy nem véletlenül talált meg, hanem küldte valaki. Akárki is az, köszönöm neki és csak azt szégyellem, hogy nem jutott eszembe rögtön, hogy kié és az sem, hogy gimnazista koromból ismerem. Akkor mondta el egyik osztálytársnőm, egy hosszú, ébenfekete hajú, sudár, szép leányka csengő hangon, lebilincselően.

Sinka István: Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca,

mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték...
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg, mikor sírt nyitnak,

közéjük lendült hatodiknak

apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt...
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt...
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.

(1939)

Ezen a portálon bukkantam rá az Interneten.

Befőzök

Akik jobban ismernek, azok már sejtik, hogy nem íncsiklandó lekvár netán befőtt lesz majd a végeredmény. Ebből a szempontból bizony igen messze esett alma a fájától. Én már nem főzök be gyümölcsöket, de az anyukám számára még egyfajta rituálé volt a nyári befőzés, amit idejekorán, már tavasszal a virágzáskor megelőzött a majdani eper, meggy, cseresznye vagy baracktermés milyenségének és mennyiségének a latolgatása. Végül persze mindegy is volt, hogy apukám zöld ujjának köszönhetően teljes egészében a telekről, vagy a piacról kipótolva kerültek haza a gyümölcsök, szeptemberre fordulva már peckesen sorakoztak a spájz polcain a felcímkézett üvegek, hogy a szomorkásan szürke őszi vagy téli estéken aztán nagyot nyújtózkodva, kiszabadulhasson belőlük a napfényes nyár gondosan palackbazárt szelleme.

Szinte már hallom is a kérdésedet: "Akkor mi a csudát főzöl be Te, kedves Csilla? Mit akarsz elspájzolni a télre?" Hát mindazt, amit az elmúlt hetekben végigéltem. Hat hét távollét után visszatértem és most lelkem virtuális éléskamráját akarom telerámolni az összegyűjtött élményekkel dugig töltött dunsztosüvegekkel. Hogy legyen mire rájárni szűkösebb időkben... (de tulajdonképpen bármikor, amikor csak akarom)

Miközben a múlt héten újabb netes fényképalbumot hoztam össze a nyári termésből elég lassacskán és elég sok szerencsétlenkedés közepette ( finoman szólva továbbra sem ringathatom magamat abban a hitben, hogy technikai zseninek születtem...), rá kellett jönnöm, hogy a legtökéletesebb fényképezőgép az itt működik legbelül. A kézbefogható változat minden kézzelfogható részletet képes rögzíteni: varázslatos színeket, épületeket, tájakat, városokat, és persze személyeket. Kíméletlenül megmutatja, ha a szokásosnál is gyűröttebb vagyok egy egy megöntözött és kiadós vacsora után, és persze leleplezi, hogyan szaporodnak a szarkalábaim, de azért azt sem tagadja el, ha alkalomadtán nagyon jól és urambocsá' csinosnak érzem magamat a már nem annyira feszes bőrömben egyszerűen attól, mert szimbiózisba kerültem a tűző nap elleni védekezésül menyecskésen a fejemre kötött tűzpiros western-kendővel. Namármost az a másik, a belső műszer az még ennél is többet tud. A képekre, mint katalizátorra pillantva képes megidézni, mindazt, amit közben átéltem és éreztem. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amelyekről nem is készültek képek!

Így pereghet végtelenítve odabent valahol életem filmjének a werkfilmje, amelynek bizonyos kockáit készülök én most "eltenni télire". A teljesség igénye nélkül ezeket:

• Boldog találkozásainkat a családunkkal, a barátainkkal. Az ölelésüket, a kíváncsi tekintetüket.
• A gyomaendrődi Kecsegésben fáról szedett őszibarack sóhaját, amikor letéptem és beléharaptam.
• A "Hát szerbusz"-t, amire az egyik szívbéli barátnémmal egyezményesen lecseréltük az "Egészségedre"-t és Kir Royal-lal telt poharainkat kavagva egymásra koccintottuk.
• Az örömet, amikor több, mint egy év után magamhoz szoríthattam a másik szívbéli barátnémat és az ürességet meg a sós könnyek ízét a torkomban, amikor hosszú időre újra búcsút vett tőlünk a fiaival, és csak néztem utánuk Visegrádon, ahogyan távolodnak.
• Gyerekeim a végetnemérő kidobózástól kipirult, boldog kis arcát.
• A férjem szemét, amikor három héttel utánunk Magyarországra érkezett és átölelt.
• A San Giorgio Maggiore tornyából és a Notre Dame de la Garde felé vezető emelkedőről elém táruló látképeket.
• Az utolsó estét Cavalaire-ben, amikor a telihold fényénél a tenger és a föveny a lábammal szeretkezett.
• A kisfiam leírhatalan büszkeségét, miután megmutatta a horgászzsákmányát.
• Kislányom rakoncátlanul ugrándozó göndör tincseit és a csilingelő nevetését, amikor vacsorából visszatérve a fiúkkal versenyt futottunk a szállodáig. (Nem mi győztünk...)
• A szeleket és a napsugarat, akik egyszer a Balatonon, máskor meg a croisic-i Côte Sauvage-on biciklizés közben túrtak a hajunkba incselkedve.

Végül hagy írjak ide még valami számomra nagyon lényegeset. Biztosan nem mindegy, hogy hol és az sem, hogy mikor és milyen körülmények között tölti valaki a szabadságát. De a legfontosabb mégis az, hogy mindeközben kik veszik körül. Köszönöm tehát mindenkinek, aki a nekem, nekünk ajándékozott idejével hozzájárult "üvegeim" megtöltéséhez. Hitves, Téged pedig áldjon meg az ég azért is, hogy mindezt a szó materiális értelmében is lehetővé tetted!

Áció, káció...

Visszaszámolok. Már csak egy nap indulásig. Ezért most nem is futja hosszabb bejegyzésre, remélem elnézed nekem. Ma volt a suli utolsó napja. Végre Belgiumban is kitört a VAKÁCIÓ! Igencsak mozgalmas és izgalmas hetek után, ráadásul igazi szép nyárias idővel, hogynemondjam kánikulával. Kiélvezni ezt a részét ugyan nem fogjuk, legalábbis itt nem, mert bőröndtöltögetéshez, úti előkészületekhez és rámoldához nem is annyira kellék a verőfény, de azért a gyerekek utolsó sulis napjait mégis bearanyozta. Már úgysem volt szó tanulásról, a jól sikerült záróvizsgák után megnyugodtak a kedélyek és a legtöbb időt inkább a szabadban töltötték. Tegnap biciklitúráztak és pancsoltak a célállomásnak kinevezett tóban. Holnap pedig elindulunk hazafelé. Az út egyhuzamban nagy falat nekem a hajtóbakon, aki nem vagyok a hajnaltól késődélutánig tartó félnapos derbik híve, ezért a távot két etápra osztva Nürnbergben megpihentetjük fáradt tagjainkat és megabrakoltatjuk a lovakat is. Csütörtökön úgy számítom nagyjából két óra magasságában pedig végre beleszippanthatunk a hazai levegőbe. Apukámnak volt régen az a szokása, hogyha Rezgővel (ezen a néven szólította kedvenc Skodáját) átlépte szűkebb pátriája Békés megye határát, elégedetten megjegyezte: " Na, itt még a szél is másképpen fúj." Ez az a mondat, ami Nickelsdorfot és az utolsó útbaejtett benzikutat elhagyva, immár notóriusan belőlem is kikívánkozik. Hazaértem. Itthon vagyok. Győr után már keresgélem a szememmel a sztráda jobboldalán a Márton hegyet megkoronázó apátságot. Tiszta időben meg is találom. Eddig még mindig ilyen időben érkeztünk meg. Nem számított, hogy nyár volt, tél vagy éppen tavasz. Aztán ha birtokbavesszük szilasi főhadiszállásunkat, kezdetét veszik az újra egymásratalálások barátokkal, családdal, ismerősökkel. A szó átvitt és szoros értelmében vett összeölelkezések. Olyan ölelések, amelyekre hónapokat és olyanok is, amelyekre több, mint egy évet vártunk. Mintha másik dimenzóba kerülnénk, mert az idő végessége folytán nagyon intenzíven élünk meg mindent. Szinte habzsoljuk a közös élményeket. Ilyenkor úgy érzem magamat, mint a Jégkorszak ősmókusa, amikor végre magához ölelhette az ő szerelmetes makkocskáját.

A holnapi indulás lesz számunkra a nyári szünet nyitánya és majd csak augusztus második felében térünk vissza Waterloo-ba. Ezalatt az idő alatt a Csilla-firkák és a Sóhajtások is szünetelnek, de másfél hónap múltán ismét folytatódnak. Mielőtt elbúcsúznék, szeretnék még minden kedves olvasómnak kellemes nyarat, boldog együttléteket és szép élményeket kívánni! Ja és azt is, hogy sokszor legyenek ők is "mókusos" hangulatban!

Én és a Tai-chi

Furcsa pár vagyunk mi ketten. Van annak már jó néhány hónapja is, hogy megismerkedtünk. Most próbálunk összeszokni. Minden jel arra mutat, hogy nagy szerelem van kialakulóban. Legalábbis a részemről. Egyébként most elsősorban még Christian szavain és mozdulatain keresztül jut el hozzám. Amióta először meghallottam mesterünk borzongatóan mély hangját, azóta igyekszem megfogalmazni magamnak a gyomorbanéző tekintet audio megfelelőjét. Eleddig sikertelenül. (Ha lenne ötleted, meg ne fossz tőle!)

Óvatlanul lopakodik be a tudatalattimba, ugyanis őt nem megérteni, hanem érezni kell. Ez egy olyan többé-kevésbe nagyon is tudatos valakinek, mint amilyen én vagyok, hatalmas kaland és felfedezés. Egyre inkább gondolom úgy, hogy a régi slágerrel élve: "Nekünk találkozni kellett." A Tai-chi-nak és nekem. A korábbi testedzések jól begyakorlott, gépies és többnyire tükörből kontrollált mozdulatai után itt ez a valami, ami táncba hív önmagammal, ami lágyan ringó adóvevőket varázsol a kezeimből, hogy egy jólirányzott mozdulattal fülöncsípjék a földből áradó energiát és feltöltsék vele a testem minden porcikáját. Ez így elég hókuszpókuszosan hangzik, de én azt érzékelem menetközben, hogy a bemelegítő gyakorlatok alatt az ujjaim bizsergősen érzékennyé válnak, hogy felkészülnek a várva várt vendég, az energia fogadására. A tv régi replay felvételeihez hasonlító lassú mozdulatsorok pedig nem mások, mint a keleti harcművészetek végletesen lelassított, ám a harmóniától majd kicsattanó pozíciói. De hát nem is harcolunk mi itt senkivel, hacsak nem éppen önmagunkkal, és egyáltalán nem mellesleg pont önmagunk érdekében.

Christian jó tanító. Amúgy svájci és valószínűleg belékódoltan alapos. Fáradhatatlanul és könyörtelenül javítja ki mindenkinél a hibás tartást, mert nem hajlandó senkiről lemondani. Nem átallja az unásig ismételni, hogy: "Meg ne próbáld megérteni, érezd!" Ezzel igyekszik kiszuggerálni belőlünk a "nyugatiságunkból" fakadó agyvezérelt görcsösséget. "Maradj velem!" - szokta volt mondani akkor, ha bármelyikünknél is észrereveszi, hogy az a bizonyos fonál veszni készül. Amíg én számítottam a csoportunk benjáminjának, - már ami az érkezés sorrendjét illeti, de lehet, hogy amúgy is...- rendszeresen odajött hozzám is "igazgatni" és persze nem hagyott elbújni a hátsó fertályon, hanem rögvest az első sorba, magával szembe parancsolt. Nem tagadom, hogy némiképp megkönnyebbültem, amikor újabb versenyzők csatlakoztak és már nem én tűntem a legszögletesebbnek az alakulatban.

Ezt a bejegyzést elég régóta készültem megírni. És mégis, szinte magamnak is megmagyarázhatatlan módon, egyre csak halogattam. Pár napja jöttem rá, hogy miért. Még hiányzott valami. Egy meghatározó élmény. Hát most megkaptam. A bemelegítés után a 24 pozícióból gyakoroltunk néhány lépést, amikor megtörtént a csoda. Marionett bábu lettem a chi kezében. De egyáltalán nem bántam. Sőt! Olyan könnyűnek, már-már légiesnek éreztem magamat, mintha a vízen lebegnék. A mozdulataim szinte maguktól indultak el és a csoporttal teljes harmóniában folytatódtak. Ha néha kontrollképpen rápillanottam a mesterre, láttam, hogy jól csinálom. Rájöttem, hogy mennyire jó újra csapatban mozogni! Hogy a tai-chi-t is könnyebb így megtanulni, mert ha kell, a szent cél érdekében még az energiáink is összekapaszkodnak. Hogy a konditeremben a sortársakkal ugyan egymás mellett tapossuk a gépeket, és csurig leizzadunk, de igazából mégsem vagyunk együtt.

A másfél óra végére kétlábonjáró smiley jelvénnyé váltam. Ha régebb óta olvasol, talán emlékszel arra, hogy a focis írásomban mennyire irigykedtem a fiúkra, mert a labdakergetés közben eufórikus örömben van részük. Most én is megtapasztalhattam és még csak labda sem kellett hozzá. Tudom én, hogy bőven van még mit tanulnom, és hogy nem is lesz mindig fáklyás menet, ha tényleg el akarok jutni oda, arra szintre, amit megálmodtam: árnyas fák között, halványan átszűrődő napfényben, smaragdzöld gyepen, kívül és belül teljes összhangban, egyedül tai-chizom... De hogy jó úton járok, hogy nekem negyven felett, a hajfesték alatt őszülő tincsekkel pont ebbe kellett belevágni, arra most kaptam nagyon nagy bizonyosságot.

Elismerem, ez az írás igencsak szubjektív (hogy ne mondjam ömlengősen áradozó és vállaltan elfogult), ezért ha tárgyilagos infóra is vágysz a tai-chi-ról, azt itt (magyarul) vagy itt (franciául) találod. Ez utóbbi változat az, amit én is művelni próbálok.

Az én hetem

Magdalena-tól kaptam a stafétabotot és ezeket gereblyéztem össze magamról:

1.Legnagyobb örömöm: anyának és hitvesnek lenni

2.Legnagyobb bánatom: szüleim elvesztése

3.Legjobban szeretek: szívből, könnyezve kacagni, nagyokat beszélgetni, sétálni, utazni és utána hazaérkezni, szaunázni, kopasztósan forró fürdőt venni, üres lakásban üvöltve énekelni (mások idegzetét és fülét kímélendő), esőillatot beszippantani, alvó szeretteimben suttyomban gyönyörködni, palacsintát sütni és enni...

4.Leg - : túlzott konfliktuskerülés (vénülvén mintha némiképp javulna a helyzet), figyelmetlenség, tudálékosság, vezetés közbeni majdnem non-stop kommentelés ( ezeknél vénülve sincs javulás, sőt!)

5.Leg + : odafordulás képessége, kiegyensúlyozottság, békés természet

6.Legújabb szerelmeim: versírás, tai-chi (szeretnék ez utóbbiban -ha lehet  még matróna-kor előtt- eljutni egy olyan szintre, hogy a természet lágy ölén, egyedül is csinálhassam), pilates

  

7.Legkevésbé nélkülözhetők az életemben: a családom, a barátaim, a könyvek és a belga csoki

Nem fért be a pontok közé, de azért ideírom, hogy mi az, amit nagyon nem szeretek: a hazugság, az intolerancia, és az agresszivitás.

Megköszönve Magdi felhívását a keringőre, a végén én is továbbadnám a stafétabotot sok szeretettel Szűcs Ági-nak, Gaby-nak és Bonca-nak.

Parc Paradisio

Tegnap úgy éreztük magunkat, mint a paradicsomban. Több okból is. Először, mert gyönyörű idővel búcsúzott a május (s vele együtt a kedvenc évszakom), és valljuk meg ez itt Belgiumban nem mindig evidens. Ha pedig hétvégére esik mindez, és így családi körben lehet eltölteni, netán egy jó kirándulással megspékelve, na az már a non plus ultra. Ahogyan egy belga focimamatárs foglalta össze sommásan nemrégiben: "Ez egy olyan ország, ahol jó élni. Viszont az időjárás tényleg hagy maga után némi kívánnivalót. Ám ha megjavul, az emberekből elemi erővel tör fel az életöröm, és sáskamódra rajzanak ki a zöldbe."

Reggel a felhőtlen égre pillantva mi is utilaput növesztettünk a talpunkra és elindultunk a Waterloo-tól mintegy 50 km-re fekvő Brugelette nevű kisvárosba, amely arról nevezetes, hogy a közvetlen közelében található egy gyönyörűséges park, amit nemes egyszerűséggel csak Parc Paradisio-nak neveztek el. A parkolóhoz érve nyilvánvalóvá vált, hogy jó pár ezren juthattak hasonló elhatározásra, mint mi. Ennek ellenére volt hová "kikötni" a lovakat, mert órási terület állt mindehhez rendelkezésünkre. A bejárat felé kaptatva még vagy kettő hasonló nagyságrendű létesítmény tárult a szemünk elé telis-tele autókkal. A látogatóáradat impozánsnak ígérkezett és a kasszáknál kígyózó sorok sem cáfoltak rá. Mégis viszonylag gyorsan fogyatkoztak az előttünk állók, így mintegy negyedórányi várakozás után bejutottunk.

Belépvén, a helyet első pillantásra akár egy szimpla állatkertnek is nézhetnénk. De tényleg csak a legelsőre. Nem is szaporítom tovább a szót, beszéljenek helyettem a fotók. Remélem képesek lesznek valamennyit visszaadni a park fantasztikus hangulatából. Tarts velem, indulunk!

Háztáji farm. Állatsimogató is volt egyben. A vietnami csüngőhasú egyenesen ki is követelte magának a hátvakarást. Ezesetben kifejezett előny, hogy szagot nem közvetít a blog.

Pelikán eskem-beskem szökőkútba álmodva.

Ez a klasszicista épület rejti a vízivilágot. Belépve Nemo kapitány Nautilusának belsejében találod magadat és a tenger páratlan gazdagságát mintegy hajóablakból kitekintve csodálhatod meg.

Nagy kékség kis medúzákkal.

Kínai harcos és egy mai matador.

A kínai kert vízesése. Ha rákattintasz, láthatod, hogy mögé is lehetett bújni.

Függő gyaloghídon. Kényszeredett mosollyal próbálom leplezni a berezeltséget.

Kukucs!

Mászik I.

Mászik II.

Segítség, tapír(ok) a vízben! A párocska általunk hölgynek vélt tagja alighanem bevágta a durcit, mert ha őurasága a közelébe úszott, tengeri malacszerű visítást hallatva zavarta el.

A kihalás szélén álló fajoknak szentelt Noé Bárkája.

Zöld lépcsők a Ganésa szentély lábainál.

Vízköpők ugyanott.

Szamárfüles, jobbradőlős.

Dávid művészi koncepciójának megfelelően.

Pancs.

A sasok birodalma.

Papagájváros. A permanens csivitelést és rikácsolást tessék odaképzelni!

Szívünk csücskei (Noémié és az enyém): a vörös pandák. Szieszta után, korgó gyomorral ébredezve.

Az egész napunkat itt töltöttük. Térdig lejártuk a lábunkat. Jöttünk, mentünk, gyönyörködtünk. Néha meg-megálltunk egy kis falatozásra, hogy aztán újult erővel vessük bele magunkat a felfedezésbe. Hullafáradtan érkeztünk haza. Vacsora-rittyentés után gyakorlatilag beestem az ágyba. Még egy skype-randit is mára halasztottam az egyik szívbéli barátnémmal. Szerencsére nagyon megértő. Egy kicsit neki is készítettem ezt a bejegyzést. Meg a másiknak, aki szintén lelkes állatkertbe járó és ráadásul vörös panda rajongó. Meg a harmadiknak felüdülésképpen, mert fárasztó költözködéssel töltötte a hétvégét. Meg mindenkinek, aki szeret kirándulni és szép dolgokat látni. Meg magunknak, hogy emlékeztessen rá milyen jó volt itt. Először jártunk a Parc Paradisio-ban, de nem utoljára.