Mostanában úgy húzom magamra ezeket a nyáriasan napsütötte, szeptember végi délutánokat, mint téli estéken a melengető, puha takarót. Valami kellemes, némi gyomortájéki bizsergéssel társuló, finoman rezignált melankóliával bútorozom össze és hagyom, hogy a hangulathoz nagyon de nagyon passzoló* vadonatúj lemezéről, Maurane jazzy, fátyolosan mély hangja kísérgessen utamon ruhateregetés vagy kis kerti kapirgálás közben. A műélvezésbe alkalmasint becsatlakozik egy-egy fűnyíró vagy a szomszéd kutyája, aki basszistákat megszégyenítő orgánummal büszkélkedhet és akinek esze ágában sincs véka alá rejteni sommás véleményét a négylábúikat huzamosabb időre magukra hagyó gazdikról.
Közben azért itt motoszkál a gondolat, hogy így, ebben a formában ez a koktél bizony nem lesz, nem lehet hosszú életű, de talán pont ettől annyira szerethető. Mint a legeslegutolsó szelet a kedvenc sütimből. Régen, kislány koromban, ha újrakínáltak, inkább jólnevelten megköszöntem és nemet mondtam. Így a negyvenes éveim derekán már jószívvel és őszintén elfogadom, sőt gourmand módjára kiélvezem, ha valami jó ér. Most például az őszbe karoló nyarat. Milyen kár, hogy egy hónapja kishitű voltam, mert akkor nem a gardróbszekrény legeslegaljáról kéne, mindent összetúrva előkotornom a fehér rövidnadrágomat.
*
"Fais-moi une fleur, range tes larmes
Dehors le soleil se débine
Viens vite, avant qu'il ne désarme
Ecouter le chant des glycines"
Tégy velem jót, hagyd könnyeidet
Szökni készül odakinn a nap
Siess hát, és amíg még lehet,
hallgasd velem a lila akácokat.
