Csak a boríték

Ül a beszélgetős műsor stúdiójában. Ő az egyik vendég. Megsaccolni sem tudom a korát. Szelíd szeme nevet, a szája pedig egyfolytában mosolyog. Amikor közelről veszi a kamera, látszik rajta, hogy nehezére esik nyelni. Nekem meg eleinte ránézni. Ha az utcán találkoznék vele véletlenül, először biztosan megrettennék, aztán sürgősen meg kellene csodálnom a járdán egy érdekes formájú kavicsot vagy esetleg pont akkor kellene rákukkantanom a karórámra. Rögvest el is szégyellem magamat, bár azt hiszem a reakcióm teljesen emberi. Ösztönösen a szép dolgokat, a harmóniát keressük a szemünkkel is, s megriaszt, ha annak hiányával ilyen fokon találkozunk. De mégsem váltok csatornát, mert valami pontosabban valaki nem ereszt. Az első percben még menekülni akartam és a könnyebb utat választani. De most már maradok, mert kíváncsi lettem a történetére. Nem borzongani szeretnék én, csak olyan jó lenne megfejteni vagy legalább megérteni ezt a kétlábon járó mosolyt. Mert ha valakinek, hát neki aztán tényleg meg lenne minden oka rá, hogy fasírtban legyen az egész világgal.

Amikor a történetmesélésbe kezd, olyan szenvtelenül és egyszerűen teszi, mintha egy teljesen átlagos, hétköznapi sztoriról lenne szó. Hamarosan megtudom, hogy 24 éves volt, amikor a sors megpróbálkozott vele, hogy egy pillanat leforgása alatt tragédiába fordítsa élete forgatókönyvét. Munkahelyi baleset következtében a szerelmével összeházasodni készülő, sármos fiatalember végtelennek tűnő hosszú hónapokra a kórház égési osztályának a betege lett. Testfelületének 92 százalékán szenvedett nagyon súlyos égési sérüléseket. Amikor bevitték a mentők, az orvosok nem sok esélyt láttak az életbenmaradására. Az tűnt az egyetlen reménysugárnak, amit a családjától hallottak: "Ce garçon est un véritable battant. Il n'abandonnera pas." Azaz: Ez a fiú vérbeli küzdő. Nem fogja feladni. Ő pedig egy pillanatig sem cáfolt rá erre. Élni akart mindenáron. Még így is. A tűz által megrabolva, de élni.

Rövidesen meg is fogalmazza a hitetlenkedő műsorvezetőnek s persze mindannyiunknak, hogy számára ez így volt természetes. Az csak a "boríték" volt, (hozzáteszem nem akármilyen boríték!) amiben a lángok helyrehozhatatlan kárt tettek, a lényeg, hogy ami belül van, a "levél" az sértetlen maradt. Ezt az erőt, ezt az óriási hitet kellett, hogy megérezze a menyasszonya is, aki miután felkínálta neki a másként döntés lehetőségét, feleségül ment hozzá pedig tudta, hogy az egykori bájos arc már csak fényképekről mosolyoghat vissza rá.

Mindez immár 8 éve történt. Azóta túl vannak számos operáción és két angyalarcú szöszke kisleányt nevelnek nagy szeretetben. Sébastien nem él remeteéletet. Rendszeresen jár az emberek közé és nem neheztel rájuk, még ha legelőször iszonyodva fordítják is el a tekintetüket róla. Megérti őket, de teljes szívéből hisz benne és mindent megtesz érte, hogy mosolyán, csillogó tekintetén és tiszta, őszinte szavain keresztül a sértetlen és nemes belső énjét is megmutathassa nekik. Azt kívánom, hogy minél többször kapja meg a lehetőséget rá. Pedig tudom, hogy a külcsín és a "csomagolás" túlzott fontosságától megszédült világunkban nincs könnyű dolga. Lásd az én első, szinte reflexszerű reakciómat. De akiben ekkora belső tűz ég, annak akár még ez is sikerülhet. Sőt talán még az is, hogy erőt adjon azoknak, akik vele ellentétben az élet nagyszínpadán kapott kisebb-nagyobb pofonoktól sírig tartó, súlyos lelki sérüléseket szenvednek.

Örülök, hogy az előbb mégsem nyúltam a távirányító után. Hogy láthattam és hallhattam. Ahogy mesélt. Magáról. Magukról. Életről. KO utáni talpraállásról. Önmagába vetett hitről. Egymás iránti szeretetről és bizalomról. És én most ezzel a bejegyzéssel szeretném jelképesen megköszönni neki azt, amit kaptam tőle. Nem is keveset. Kimondatlanul, de egész lényével próbált emlékeztetni arra, amire a Róka tanította a Kis Herceget. Hogy jól csak a szívével....

HOVÁ MEGYÜNK, PAPA?

Világunk teli van hősökkel. De én most nem azokra gondolok, akikbe az írói fantázia lehelt lelket, hanem a hétköznapiakra. Azokra, akik nem tépik le magukról a ruhát egy óvatlan pillanatban, hogy aztán hatalmas « S » betűvel a mellükön igyekezzenek megmenteni a nélkülük biztos pusztulásra ítéltetett emberiséget. Ők nem öltenek pókhálómintás dresszt sem és még véletlenül sem ezekkel a szavakkal mutatkoznak be: « My name is Bond. James Bond. »

Korunk Nemecsekjei vagy Minarik Edéi ritkán hallatnak magukról. Ők úgy botladoznak itt közöttünk - sokszor észrevétlenül - hogy közben csendben teszik a dolgukat és cipelgetik kisebb-nagyobb keresztjeiket.

Szeretnék bemutatni Neked valakit. Úgy hívják Jean-Louis Fournier. Szerintem, ha tudná, hogy mit firkálgatok itt össze róla, inkább az anti-hős titulust követelné ki magának. Ezért egyszerűen csak EMBER-nek fogom nevezni. Szóval ez az én emberem egy író. 69 éves és a háta mögött vagy 20 regénnyel és esszével, nemrégiben írt meg egy alig 150 oldalas könyvet, amely ősszel a francia könyvpiac egyik bestsellere lett. Egy irodalmi díjat is besöpört vele. Ez még önmagában nem nagy dolog, szerencsére megszámlálhatatlanul sok a jó író. Ő azonban háromgyerekes édesapa is. Ez sem nagy ügy, ilyenekből is van ölég.

Csakhogy Fournier gyerekekei közül a két fiú (az első- és a másodszülött) súlyosan fogyatékosként jött a világra. Na ez azért már nem annyira szokványos. Hála Istennek. Két egészséges gyermek édesanyjaként egyből azt kérdeztem: "Hogyan lehetett mindezt ép ésszel kibírni?" Az író a könyvében adja meg rá a választ: humorral.

Az "Oú on va Papa?" (Hová megyünk, Papa?) nem egy kézikönyv, amely abban igazít el, hogy hogyan neveljünk sérült gyereket, hanem egy édesapa feljegyzéseinak laza füzére a közös életükről. Álszenteskedés nélkül, metsző őszinteséggel, szikáran de valami utánozhatatlan és kifinomult iróniával meséli el benne a fiúk születését, a szülők kálváriáját és megosztja velünk az örömmorzsákat is, melyek az elviselhetetlent tették elviselhetőbbé. A kényes témát különös szemüvegen keresztül tárja elénk. Valahogy úgy, hogy felkacagjunk vagy meghökkenjünk az időnként morbid stílustól, de egy dolog még véletlenül se jusson eszünkbe: szánakozni rajta. Azt hiszem nála ez életfilozófia is, a sors rettenetes fricskájával szemben ő úgy védekezik, hogy semmit nem vesz teljesen komolyan. Az ominózus díj neki ítélését például ezekkel a szavakkal nyugtázta: "Nagyszerű! Olyan érzesem van, mintha 5-öst kaptam volna fogalmazásból. Még a végén továbbtanulhatok!"

Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljen ő helyettem. Hevenyészve lefordítottam a könyv egy aprócska, ám igen jellemző részletét. Legszívesebben magának a könyvnek is nekiugranék, de biztosan van egy nálam sokkal avatottabb odahaza, aki már most ezzel foglalatoskodik. Így csak azt remélem, hogy az írás hamarosan magyarul is olvasható lesz.

Vannak, akik azt mondják, hogy a fogyatékos gyermek Isten ajándéka. És komolyan gondolják. Na az ilyeneknek nemigen van sérült gyerekük. Amikor megkapod ezt az ajándékot, kedved lenne azt mondani: Ó! Dehát igazán nem kellett volna..."

A díjat kiosztó bizottság elnöknője szerint ez a könyv jót tesz az embereknek. Azt nem tudom, hogy az embereknek jót tesz-e, de nekem jót tett. Igaz, szerencsés időszakban vehettem kézbe, mert azt elismerem, hogyha most várnék gyermeket, nagyon be lennék rezelve. Így viszont elgondolkodtatott és felrázott, hogy legyek szíves és lássak már végre tovább az orromnál, és ne mindig csak a gyerekeim tökéletlenségét vegyem észre, hanem időnként azt is, hogy mindaz, amiről Fournier csak álmodozott és amire annyira vágyott: a lehetőség a boldogságra együtt, nekem az ölembe pottyant ezelőtt 12 és 9 évvel.

Nos, nem hinném, hogy a könyv elolvasása után tökéletes szülő válik majd belőlem (ez is legalább olyan fehér madár, mint a tökéletes pasi vagy nő), de talán egy ici-picit türelmesebb.