HOVÁ MEGYÜNK, PAPA?

Világunk teli van hősökkel. De én most nem azokra gondolok, akikbe az írói fantázia lehelt lelket, hanem a hétköznapiakra. Azokra, akik nem tépik le magukról a ruhát egy óvatlan pillanatban, hogy aztán hatalmas « S » betűvel a mellükön igyekezzenek megmenteni a nélkülük biztos pusztulásra ítéltetett emberiséget. Ők nem öltenek pókhálómintás dresszt sem és még véletlenül sem ezekkel a szavakkal mutatkoznak be: « My name is Bond. James Bond. »

Korunk Nemecsekjei vagy Minarik Edéi ritkán hallatnak magukról. Ők úgy botladoznak itt közöttünk - sokszor észrevétlenül - hogy közben csendben teszik a dolgukat és cipelgetik kisebb-nagyobb keresztjeiket.

Szeretnék bemutatni Neked valakit. Úgy hívják Jean-Louis Fournier. Szerintem, ha tudná, hogy mit firkálgatok itt össze róla, inkább az anti-hős titulust követelné ki magának. Ezért egyszerűen csak EMBER-nek fogom nevezni. Szóval ez az én emberem egy író. 69 éves és a háta mögött vagy 20 regénnyel és esszével, nemrégiben írt meg egy alig 150 oldalas könyvet, amely ősszel a francia könyvpiac egyik bestsellere lett. Egy irodalmi díjat is besöpört vele. Ez még önmagában nem nagy dolog, szerencsére megszámlálhatatlanul sok a jó író. Ő azonban háromgyerekes édesapa is. Ez sem nagy ügy, ilyenekből is van ölég.

Csakhogy Fournier gyerekekei közül a két fiú (az első- és a másodszülött) súlyosan fogyatékosként jött a világra. Na ez azért már nem annyira szokványos. Hála Istennek. Két egészséges gyermek édesanyjaként egyből azt kérdeztem: "Hogyan lehetett mindezt ép ésszel kibírni?" Az író a könyvében adja meg rá a választ: humorral.

Az "Oú on va Papa?" (Hová megyünk, Papa?) nem egy kézikönyv, amely abban igazít el, hogy hogyan neveljünk sérült gyereket, hanem egy édesapa feljegyzéseinak laza füzére a közös életükről. Álszenteskedés nélkül, metsző őszinteséggel, szikáran de valami utánozhatatlan és kifinomult iróniával meséli el benne a fiúk születését, a szülők kálváriáját és megosztja velünk az örömmorzsákat is, melyek az elviselhetetlent tették elviselhetőbbé. A kényes témát különös szemüvegen keresztül tárja elénk. Valahogy úgy, hogy felkacagjunk vagy meghökkenjünk az időnként morbid stílustól, de egy dolog még véletlenül se jusson eszünkbe: szánakozni rajta. Azt hiszem nála ez életfilozófia is, a sors rettenetes fricskájával szemben ő úgy védekezik, hogy semmit nem vesz teljesen komolyan. Az ominózus díj neki ítélését például ezekkel a szavakkal nyugtázta: "Nagyszerű! Olyan érzesem van, mintha 5-öst kaptam volna fogalmazásból. Még a végén továbbtanulhatok!"

Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljen ő helyettem. Hevenyészve lefordítottam a könyv egy aprócska, ám igen jellemző részletét. Legszívesebben magának a könyvnek is nekiugranék, de biztosan van egy nálam sokkal avatottabb odahaza, aki már most ezzel foglalatoskodik. Így csak azt remélem, hogy az írás hamarosan magyarul is olvasható lesz.

Vannak, akik azt mondják, hogy a fogyatékos gyermek Isten ajándéka. És komolyan gondolják. Na az ilyeneknek nemigen van sérült gyerekük. Amikor megkapod ezt az ajándékot, kedved lenne azt mondani: Ó! Dehát igazán nem kellett volna..."

A díjat kiosztó bizottság elnöknője szerint ez a könyv jót tesz az embereknek. Azt nem tudom, hogy az embereknek jót tesz-e, de nekem jót tett. Igaz, szerencsés időszakban vehettem kézbe, mert azt elismerem, hogyha most várnék gyermeket, nagyon be lennék rezelve. Így viszont elgondolkodtatott és felrázott, hogy legyek szíves és lássak már végre tovább az orromnál, és ne mindig csak a gyerekeim tökéletlenségét vegyem észre, hanem időnként azt is, hogy mindaz, amiről Fournier csak álmodozott és amire annyira vágyott: a lehetőség a boldogságra együtt, nekem az ölembe pottyant ezelőtt 12 és 9 évvel.

Nos, nem hinném, hogy a könyv elolvasása után tökéletes szülő válik majd belőlem (ez is legalább olyan fehér madár, mint a tökéletes pasi vagy nő), de talán egy ici-picit türelmesebb.