jjjj
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: film. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. január 23., szombat

ÓCEÁNOK



Ez a címe Jacques Perrin legújabb természetfilmjének, ami hamarosan a mozikba kerül. A színész-rendező-producer neve ismerősen csenghet mindazoknak, akik látták a Mikrokozmoszt, a Vándormadarakat, vagy a Kóristákat. Ezt a filmet négy éven keresztül forgatta és műve felfogható egyfajta főhajtásként a glóbusz végtelen vizei, az őket benépesítő állatvilág, a természet lenyűgöző szépsége, gazdagsága és ereje előtt. A nézők elkápráztatásán túl nem titkolt szándéka volt az is, hogy figyelmeztessen arra mekkora felelősség terheli az emberiséget, akinek "jóvoltából" veszély fenyegeti az élet bölcsőinek  ökológiai egyensúlyát, számos faj a teljes kihalás mezsgyéjére érkezett el. Perrin úgy döntött, megmutatja, közel hozza, az ismerőseinkké teszi őket, hogy méginkább a tudatára ébredjünk annak,  mit veszíthetünk.


Tegnap a francia tv Thalassa című műsora a készítés kulissza-titkaiba avatta be a nézőket. Megismerhettük az elhivatott és a szó legjobb értelmében megszállott stábot, a helyszíneket, a technika filmezést segítő vívmányait. Engem a delfinek vízfelszín feletti "szárnyalását" megörökítő, távírányítású és egy apró, de nagyon érzékeny kamerával felszerelt minihelikopter és a torpedó ragadott meg a legjobban. Ez utóbbi egy olyan víz alatti műszer, aminek létrehozásában 19 ember munkája fekszik és nagy sebességgel képes követni gyorsan úszó hal- vagy delfin rajokat. A nézőnek meg mindeközben egyenesen az a benyomása, hogy már nem kívülről, egy kényelmes fotelből figyeli az eseményeket, hanem azok részesévé vált. Uszonyokat növesztett és alámerült felfedezni.


Nagyon várom a bemutatót. Franciaországban jövő szerdától kezdik el vetíteni a filmet. Szorítok, hogy mielőbb mindannyiunkhoz elérjen.


Addig is katt ide, egy kis vizuális kedvcsinálóért.

2009. március 28., szombat

Női szakasz


Kettesben mentünk moziba. Anya és leánya. Egy anya-lánya filmre. Mi másra? A LOL-nak az adott pikantériát, hogy a 16 éves lányát imádó, tőle rendszeresen kiakadó és érte egyszer okkal, máskor ok nélkül aggódó édesanyát a három évtizede a Házibulival berobbanó Sophie Marceau alakította. Nem tudom és nem is akarom véka alá rejteni, hogy mennyire kedvelem ezt a színésznőt. Szeretem a ráncfelvállaló természetességét, a szinte védjegyes női báját, a letisztult és allűröktől mentes eszköztárát, a hitelességét. 



De ezt a bejegyzést most mégsem neki vagy a filmnek szentelem. Már csak azért sem, mert szerintem nem durrant akkorát, mint anno a Házibuli, meg aztán ki tudja felkerül-e valaha is a hazai mozik programjára. Helyette inkább arról szólnék, amit kiprovokált belőlem. Azt, hogy ezt a szerelmetesen konfliktusos viszonyt szemlélve akaratlanul is eltöprengtem azon, hogy milyen a kapcsolatom a lányommal, aki egy  12 éves és 9 hónapos nőci palánta.

Ha hasonlattal kéne éljek, leginkább egy hajóhintával tudnám leírni azt, ami közöttünk van. Csak ez a miénk gyakran kiakad a fenti tartományban, hogy aztán -nehogy már elkényelmesedjünk- néha-néha  alá is szálljon. Amikor fent repülünk az maga a csoda. Olyankor egy kicsit már  a barátnőm, a cinkosom. Hálás vagyok érte, hogy őszintén megbeszél velem sok mindent. Nyilván meg is tart magának dolgokat, de ez is rendjén van. Nem akarok minden titkáról tudni. De örülök neki, ha érdemesnek tart rá és beavat, hogy például kinek tetszik az osztályban. Talán egyszer majd azt is megtudom, hogy neki ki tetszik. Csodálom a nyitottságáért, a talpraesettségéért. Elvarázsol és büszkeséggel tölt el a bontakozó nőiessége. A könnyedség ahogyan ruhát választ magának és amivel viseli. Nem gondolkodtam még el rajta, de lehet, hogy az ő szárbaszökkenését is látva  élem meg könnyebben a saját hervadásomat? 

A hajóhintánk mélyrepülésekor meg egyenesen összezuhanok. Ilyenkor úgy érzem, hogy  egy idegennel van dolgom, aki megrémít azzal, ahogyan páncélt növeszt, amiről aztán lepattan minden észérv. Ő meg gondolom nem lát mást, csak egy sárkányt, aki külsőre ugyan az anyjára hajaz, ám meggyőzhetetlenül és igencsak emelt hangon hajtja a magáét. Pláne, ha még azt is tudnád, hogy milyen "komoly" dolgokon borul ki a bili! Legutóbb például attól paprikásodott föl a hangulat, hogy vajon zuhogó esőben és alig öt fokban  az all stars vászoncipő-e a legmegfelelőbb viselet. Én próbára tettem a hangszálaimat, ő pedig az immunrendszerét, mert nem lehetett eltántorítani az ötletétől. Amikor  érte mentem a suliba, már dideregve várt a kerítésnél és csak ennyit mondott: igazad volt, mama. Nem éreztem elégtételt, sőt! Nagyon vigyáztam, hogy ott helyben el ne bőgjem magamat, mert annyira megsajnáltam és nem láttam benne mást, csak a kismadaramat, aki a szárnyait szeretné néha kipróbálni. Döntést hozni és akár meginni a levét, ha úgy adódik. Persze egy édesanya meg inkább szeretné megspórolni a gyerekének a "léivást". Lehetetlen vállalkozás?

Még sokat kell tanulnom. Meg kell tanulnom néha már elengedni a kezét. Nem pedig mindig kényszeresen ott topogni a nyomában,  mint amikor még járni tanult és képes volt egy hajszálnyira tőlem úgy elvágódni, mint a liszteszsák. Azok a kiadós puklik a homlokán már régen begyógyultak, és egy náthától sem dől össze a világ. Félre ne érts, nem akarom magára hagyni ennyi idősen a kis-nagylányság határmezsgyéjén. Csak egy kicsit a háttérbe húzódni, onnan szemlélni és nem rögtön mindenbe beleszólni, még ha az olykor-olykor rettenetesen nehéz is. Olyan jó lenne, ha ezt sikerülne úgy tenni, hogy egy pillanatig se legyen kétsége afelől, hogy mindig mindenben számíthat rám, hogy történhet bármi, az én vállam mindig ott lesz, hogy ráhajthassa a fejét. Éppen mint a moziban.


2009. február 19., csütörtök

BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET(ek)


A kíváncsiság ültetett le a képernyő elé vasárnap este. A francia tévé tűzte műsorára a Jane Austen remekművéből 2005-ben készült mozifilmet. A premierjekor még annyira el voltam telve a BBC 6 részes tévésorozatától, hogy semmi pénzért be nem ültem volna rá. De ha  most "per gratis" iderakják elém, akkor miért ne? Legalább tudjam, hogy miről alkottam summás véleményt, mielőtt még egyáltalán belekukkantottam volna. Mondanom sem kell, hogy még el sem kezdődött, de  én stílusosan már tele voltam előítéletekkel.  Létezhet egyáltalán Mr Darcy Collin Firth után? Megkedvelhetem itt is a főszereplőket? Hogyan lehet ezt a történetet másfélórába sűríteni úgy, hogy ne érezzük összecsapottnak? Lesznek-e majd itt is kedvenc jeleneteim? A brit konkurrensnél egyébként a Pemberley-beli látogatás volt a szívem csücske.  Nos, nagyjából ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor elkezdett peregni  a film.

Már az első percekben az volt az érzésem, hogy különös szemüvegen keresztül látok mindent és egymásra vetítem a két alkotást. Kicsit olyan volt ez, mint amikor síversenyeken összejátsszák a két legjobb futását. Véletlenül pont aznap volt egy ilyen élményem a Val D'Isère-i alpesi vb utolsó versenyszámánál. Na de vissza a film(ek)hez.

Ahogy haladt előre a történet úgy nőtt bennem a várakozás, hogy na majd most. Most majd felfedezek  valami eredetit. Próbálkozások persze voltak. A rendező, mintha érthetően és tudatosan igyekezte volna elkerülni az elkerülhetetlent, mármint az összehasonlítást. Kihasználta a technika adta lehetőségeket és csodálatos tájképekkel is gazdagította a látnivalókat. Ezenkívül  más, meglepő helyszínt keresett néhány jelenetnek. Így mosta el például Mr Darcy első szerelmi vallomását a zuhogó eső. Szó szerint, mert azon kaptam magamat, hogy már nem is a párbeszédre figyelek, henem az foglalkoztat, hogy sikerült-e megúszniuk a színészeknek a kísérletet egy szimpla náthával. A Pemberley látogatás számomra maga volt a csalódás. A klasszicista enteriőrnek köszönhetően a kastélyban erős kriptahangulat uralkodott. A szoborgyűjtemény pedig még rakott is rá néhány lapáttal. Mr Darcy márványba álmodott mása természetszerűleg képtelen volt melegséget árasztani és inkább a történelemkönyvek antik hőseit idézte. Nekem rögvest Julius Ceasar mellszobra ugrott be  a gimnázium első osztályából, akire anno galád módon cerkával körszakállt és szemüveget rajzoltam, majd így írtam alá: a prof. Ezért aztán nem csoda, ha hiányérzetem belekarolva nosztalgikus hangulatomba elő is hívta a tévéváltozatbeli festményt, amely a házvezetőnő elbeszélésével egybecsengve  megsejteti Lizzy-vel a büszke főnemes valódi, szeretetreméltó énjét és felkelti benne a vágyat, hogy majd egyszer ennek a helynek az úrnője legyen.

A főszereplőválasztással sem tudtam megbékülni. Lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba és hiányzott belőlem a kellő akarat, de nem bírtam Keira Knightley-ban észrevenni Elizabeth Bennett-et. Nem láttam benne mást, mint egy durcás és jobbára búval bélelt, ritkábban kedvesen mosolygó fiatal lányt. Hiányzott a durci mögül az a huncútul  élénk, évődő tekintet és az életkedv, ami Jennifer Ehle alakítását annyire hitelessé tette.  Knightley-t az alkata is hátráltathatta abban, hogy életre keltsen egy 18. század végén élő fiatal nőt. Már csak azért is, mert a zörgő csontok helyett akkortájt a teltebb idomok voltak divatban. Mily boldog idők! A Mr Darcy bőrébe bújó színészt nagyon jelentéktelennek éreztem. Olyan letargikus arckifejezéssel csinálta végig, hogy még csak az az illúzióm sem lehetett meg, hogy  az unalmas felszín alatt egy vulkán fortyog, és bármelyik pillanatban kitörhet.

Csalódottan ültem végig boldog egymásratalálásukat is, és a tévéváltozatnál gyorsabban kikerekedő happy end nem kárpótolt az akkori lágyan hömpölygő történetszövés elvesztéséért. Ekkor még nem sejtettem, hogy majd az utolsó percekben kapom meg a jutalmamat azért, hogy egyáltalán végignéztem a filmet. Mégis lett  kedvenc jelenetem, amely szerintem ebben a verzióban a csúcspontot jelenti. Ezzel is ér véget a film. Donald Sutherlandnek emelek kalapot érte. Ez az öregedő színészóriás a cinikus és a nőuralom elől a könyveihez menekülő karakterből olyan szívet-lelket melengetően és annyi szeretettel varázsolta elő a kedvenc lánya boldogságáért őszintén aggódó édesapát, hogy sikerült vele felkavarni és meghatni.

Végezetül nem szeretnék arra vetemedni, hogy ajánlgassak egy filmet, amin majdnem végig fanyalogtam, de a végén mégis meghatódtam. Én nem bántam meg, hogy végigültem, de  egyáltalán nem biztos, hogy mindenki így járna vele. A BBC filmje számomra ezután is a Nr 1, ha a Büszkeség és Balítéletről van szó, és remélem, hogy még sokszor lesz módom megnézni, de nem fogok csodálkozni, ha Mr Bennett jeleneteinél majd szememre csúszik az a különös szemüveg.