Cipőt húz

és ugyanolyan komótosan teszi, mint mindig. És én most is ott állok felette, ahogyan szoktam, slusszkulccsal a kezemben, menetkészen. Akár déjà vu érzésem is lehetne, de nincsen. Most nem pattogok, hogy igyekezz, nem toporgok idegesen, nem lesem az órámat és nem mondom el vagy húszszor, hogy húzz bele, mert elkésünk és még Elliott-hoz is oda kell érnünk a foci előtt. Hacsak betegség esete nem forog fenn, a mamájával felváltva taxizzuk a fiúkat.  Enyém az odafuvar. Csak nézem  és most nem azt látja a szemem, mint máskor. Nem a türelmemet srófoló, és a stoplis cipője hosszú fűzőjével sokáig szöszmötölő gyereket, hanem egy kócos  hajú, ábrándosan csillagszemű, cérnavékony kis buddhát, az én alapos és hihetetlen nyugalommal, akkurátusan öltöző kisfiamat. Annyira zen, hogy úgy látszik most rám is átragad belőle valami. Talán még mindig érződik a reggeli tai-chi áldásos hatása. Ami azért általában ilyenkorra már ki szokott menni belőlem, mint egy fájdalomcsillapítóé. De az is lehet, hogy valaki nekilátott teljesíteni az újévi kívánságomat. 

Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok a pontosság megszállottja, vagy inkább rabszolgája, de tény, hogy nagyon nem szeretek elkésni. Inkább rászámolok, ráhagyok és általában jóval előbb érek oda. Közben meg idegölök. Az esetek zömében csak a magamét, ritkábban a másokét is... Persze azt sem szeretem, ha engem várakoztatnak, de olyankor sokkal elnézőbb tudok lenni. Most hogy felkeltem a tűkről, csak bámulom őt, ahogyan meg sem érinti a külvilág lüktetése, nem stresszel, nem kapkod, csak teszi a dolgát. És elkészül. Itt áll teljes harci díszben, boldog izgalommal a tekintetében. Barátságos meccse lesz az este.  

Jó egy évtizede  szeretgetem, terelgetem és tanítgatom erre, arra. Tudatosan és a saját példámmal akaratlanul is. A görcsölős iparkodásra nem sikerült. Egyszerűen nem ragadt rá. Jobb is így. Talán mostanra kiismert. És már belekalkulálja. És látod, még én érzem úgy, hogy tanultam valamit. Tőle. Jó kis érzés. Csak azt nem tudom, nem alszom-e ki holnapra, nem fújja-e ki belőlem és fut el vele jó messzire a metsző februári szél, eszembe jut-e majd, ha legközelebb megint Dávid lesz a lámpaoltó az öltözőben. Mint a múlt pénteken.:)

Szombat reggeli nyávogások

Rögtön egy vallomással kezdem. Ez a fotó nem ma készült Tarkabarkócáról. És a cicust sem így hívják, csak én illetem a háta mögött ezen a néven, merthogy nem a miénk ám, hanem valamelyik szomszédé. Ettől függetlenül rendszeresen múlatja az időt a kertünkben és a jelek szerint rémunalmasak lehetünk, mert ekkorákat ásítozik bekukkantva hozzánk. Engem amúgy ki nem állhat, az esetek zömében laposkúszásban menekül, ha csak meglát. Ez mint macskabarátot meglehetősen rosszul érint, de már kezdek beletörődni. Azért mielőtt végleg bedobnám a törölközőt esetleg megpróbálkozom még valami kis bajuszalávalóval. Ez otthon nagyon bevált. Elképzelni nem tudod ki mindenki jár oda kosztolni! Első ránézésre ingyenkonyhának tetszik, de nem az. Mi barterezünk. Dorombolással, dörgölőzéssel, simi és vakarászás megengedésével egyenlítik ki a a számlát. Néha ráadásként egy-egy bolha is becsúszik átugrik. Úgy képzelem amikor hazaérünk, riadóláncon adják le egymásnak a drótot, hogy újra itt vannak "Róbert bácsiék", mert nem telik el fél óra és sorban tiszteletüket teszik. Egy bézs óriás és a világ legdelejesebb tekintetű fekete macskája mellett egy hajlott korú cirmos a szívem csücske. Komoly drámai színészi vénával rendelkezik és úgy tud nézni, hogy Shrek komája hozzá képest kismiska. Neki szemet hunyok afelett is, hogy aktív kand-úr, ennek minden szagos folyományával. Na tessék, jól elkanyarodtam, de ettől még a kép tökéletesen passzol a mai reggelünkhöz. A hó is... Amúgy Noémié a dicsőség, a fotót ő követte el az ablakon innenről a mobiltelefonjával. Hogyan is szokták mondani? Jókor volt, jó helyen. Meg hát ügyeske is a kincsem. Egyébként nagyon tini és nagyon nem szereti, ha szembedícsérik, de én itt most inkább aljasul hátba. Egy kérdés azonban azóta motoszkál bennem, mióta megláttam képet, mert komolyan aggódom. A macskák állkapcsa nem tud kiakadni?

A Mackó

A kisfiú nyolc hónapos volt, amikor a Mackó megérkezett. Külföldön élő nagyszülők küldték Karácsonyra és egy szépen becsomagolt papírdoboz rejtegette egészen a Szentestéig. Akkor aztán a kisfiú négykézláb az óriásként föléje magasodó, egyébként inkább közepes méretű, finoman illatozó fenyőfa alá mászott, és párnás kis kezeivel hozzálátott kibontogatni. A ragasztószalaggal nem túlzottan rokonszenvező nagyiknak és a segítőkész egyben rettenetesen kíváncsi nővérkének hála, a csomag viszonylag könnyen adta meg magát és néhány perc múltán rejtekhelyéről végre előbújhatott a Mackó. Huncútul csillogó gombszemeit nyomban szabadítója szürkészöld tekintetébe mélyesztette és elővette a lehető legbájosabb mosolyát. Ki is húzta magát, hogy még fessebbnek tessen a vérvörös és pihe-puha plüss kezeslábasában, amihez a nyakánál hófehér gallér csatlakozott, imígyen kölcsönözve hetyke eleganciát medvésen bumfordi egyéniségének. Pár pillanatig csak csendben nézegették, mustrálták egymást. Aztán a kisfiú felkacagott és teljes erőből a szívéhez szorította vadonatúj cimboráját. A Mackó alig kapott levegőt az öleléstől, de mégis boldogan könnyebbült meg ettől a fogadtatástól. A mellkasán érezte a kisfiú izgatott szívdobogását és már tudta, hogy a lehető legjobb helyre került.

Az első, sorsdöntő találkozás óta majd tíz esztendő telt el. Eközben kézközben a fényesen puha, piros öltözet először csak megereszkedett, aztán annyira megkopott, hogy pár éve egy kedves barát aranykezű anyukája új ruhát varrt ahogyan Ő nevezi, Mackó Úr számára. A hamvas, bézs bunda sem a régi már, itt-ott bizony likacsosodik. A gallér pedig semmilyen csodaszerrel sem varázsolható többé hófehérré. És mivel a kisfiú immunrendszere már nem veszi ezt zokon, a mamája egy ideje a korábbinál ritkábban és a legkímélőbb kímélő programon mossa ki a Mackót, csak hogy még egyben szedhesse ki a dobból. Az egykori elválaszthatatlan pajtás is régen kitipegett már a babakorból. A hajdani kis kalácsképű alaposan megnyurgult és ugyan még egy fejjel alacsonyabb az anyukájánál, de egy számmal már nagyobb cipőt hord nála. Szabad idejében nem nagyon szöszmötöl plüssjátékokkal helyette inkább a labdát kergeti harcos középpályásként vagy drótszamarának nyergében netán kedvenc videójátékával múlatja az időt. Két dolog azonban mitsem változott. Az a huncútul csillogó, meleg és biztonságot nyújtó barna tekintet meg a sokszor még most is a régi ragaszkodással belé-belécsimpaszkodó szürkészöld szempár. Ilyenkor a kisfiú mamája évődve megkérdezi: "Ugye azért az esküvődre nem Őt viszed magaddal tanúként?" A kisfiú elmosolyodik, de azt nem láthatja, ahogyan a mamáján a feje búbjától a csigolyái ívén át a talpáig szánkázik végig egy lelki villámcsapás keltette kellemes bizsergés. Mert az éjjeli szekrényében bizony ő is őriz Valakit. Valakit, akire hajdanán rábízta gyermekéveinek valamennyi titkát. Valakit, akinek hiányzik az egyik szeme és piszkosfehér zoknit hord a bal lábán, mert a talpából folyik a szalma, és a lötyögő jobb füle melletti vörös folt egy keserűen megsiratott óvodai festőbaleset néma tanúja.

Egy Mackót.

Női szakasz

Kettesben mentünk moziba. Anya és leánya. Egy anya-lánya filmre. Mi másra? A LOL-nak az adott pikantériát, hogy a 16 éves lányát imádó, tőle rendszeresen kiakadó és érte egyszer okkal, máskor ok nélkül aggódó édesanyát a három évtizede a Házibulival berobbanó Sophie Marceau alakította. Nem tudom és nem is akarom véka alá rejteni, hogy mennyire kedvelem ezt a színésznőt. Szeretem a ráncfelvállaló természetességét, a szinte védjegyes női báját, a letisztult és allűröktől mentes eszköztárát, a hitelességét. 

De ezt a bejegyzést most mégsem neki vagy a filmnek szentelem. Már csak azért sem, mert szerintem nem durrant akkorát, mint anno a Házibuli, meg aztán ki tudja felkerül-e valaha is a hazai mozik programjára. Helyette inkább arról szólnék, amit kiprovokált belőlem. Azt, hogy ezt a szerelmetesen konfliktusos viszonyt szemlélve akaratlanul is eltöprengtem azon, hogy milyen a kapcsolatom a lányommal, aki egy  12 éves és 9 hónapos nőci palánta.

Ha hasonlattal kéne éljek, leginkább egy hajóhintával tudnám leírni azt, ami közöttünk van. Csak ez a miénk gyakran kiakad a fenti tartományban, hogy aztán -nehogy már elkényelmesedjünk- néha-néha  alá is szálljon. Amikor fent repülünk az maga a csoda. Olyankor egy kicsit már  a barátnőm, a cinkosom. Hálás vagyok érte, hogy őszintén megbeszél velem sok mindent. Nyilván meg is tart magának dolgokat, de ez is rendjén van. Nem akarok minden titkáról tudni. De örülök neki, ha érdemesnek tart rá és beavat, hogy például kinek tetszik az osztályban. Talán egyszer majd azt is megtudom, hogy neki ki tetszik. Csodálom a nyitottságáért, a talpraesettségéért. Elvarázsol és büszkeséggel tölt el a bontakozó nőiessége. A könnyedség ahogyan ruhát választ magának és amivel viseli. Nem gondolkodtam még el rajta, de lehet, hogy az ő szárbaszökkenését is látva  élem meg könnyebben a saját hervadásomat? 

A hajóhintánk mélyrepülésekor meg egyenesen összezuhanok. Ilyenkor úgy érzem, hogy  egy idegennel van dolgom, aki megrémít azzal, ahogyan páncélt növeszt, amiről aztán lepattan minden észérv. Ő meg gondolom nem lát mást, csak egy sárkányt, aki külsőre ugyan az anyjára hajaz, ám meggyőzhetetlenül és igencsak emelt hangon hajtja a magáét. Pláne, ha még azt is tudnád, hogy milyen "komoly" dolgokon borul ki a bili! Legutóbb például attól paprikásodott föl a hangulat, hogy vajon zuhogó esőben és alig öt fokban  az all stars vászoncipő-e a legmegfelelőbb viselet. Én próbára tettem a hangszálaimat, ő pedig az immunrendszerét, mert nem lehetett eltántorítani az ötletétől. Amikor  érte mentem a suliba, már dideregve várt a kerítésnél és csak ennyit mondott: igazad volt, mama. Nem éreztem elégtételt, sőt! Nagyon vigyáztam, hogy ott helyben el ne bőgjem magamat, mert annyira megsajnáltam és nem láttam benne mást, csak a kismadaramat, aki a szárnyait szeretné néha kipróbálni. Döntést hozni és akár meginni a levét, ha úgy adódik. Persze egy édesanya meg inkább szeretné megspórolni a gyerekének a "léivást". Lehetetlen vállalkozás?

Még sokat kell tanulnom. Meg kell tanulnom néha már elengedni a kezét. Nem pedig mindig kényszeresen ott topogni a nyomában,  mint amikor még járni tanult és képes volt egy hajszálnyira tőlem úgy elvágódni, mint a liszteszsák. Azok a kiadós puklik a homlokán már régen begyógyultak, és egy náthától sem dől össze a világ. Félre ne érts, nem akarom magára hagyni ennyi idősen a kis-nagylányság határmezsgyéjén. Csak egy kicsit a háttérbe húzódni, onnan szemlélni és nem rögtön mindenbe beleszólni, még ha az olykor-olykor rettenetesen nehéz is. Olyan jó lenne, ha ezt sikerülne úgy tenni, hogy egy pillanatig se legyen kétsége afelől, hogy mindig mindenben számíthat rám, hogy történhet bármi, az én vállam mindig ott lesz, hogy ráhajthassa a fejét. Éppen mint a moziban.

KELL EGY CSAPAT!

Te voltál már úgy, hogy közvetlen közelről sem ismerted föl a saját gyerekedet? Én éppen a múlt pénteken jártam így. A másfél órás szabadtéri fociedzés végén várakoztam másodszülöttemre a pálya melletti, balladai homályba borult parkolóban. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy határozott léptekkel közeledik felém egy fura alak. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy egy nagycsomó sár próbálja felölteni egy tízévesforma kisfiú alakját vagy fordítva? Naívan először azt gondoltam, hogy biztosan a mellettem álló autóhoz igyekszik, amikor a "szutyokjani" hozzámérve végletesen lelassított és megragadta a kilincset, hogy bepattanjon mellém a kocsiba. A gyengébb idegzetűek ilyenkor szoktak elkezdeni lázasan kotorászni a kesztyűtartóban.

A személyazonosítást követő pillanatban merült fel bennem a kérdés: "Miért pont én?" Hiszen ma nem is nekem kéne itt lennem, hanem az apjának! Igen, péntekenként ő szokta hazahozni az edzésről a fiút, de éppen ma este neki is fontos és halaszthatatlan tennivalója akadt. Hogy mi? Nem fogod kitalálni. Focimeccs két várossal arrébb. Egyébként most már kezdem kapisgálni, hogy miért is ennyire diszkrét itt a kivilágítás. Azért, mert valaki gondol az egészségemre. Hogy ne kapjak rögtön, helyben gutaütést vagy szívinfarktust a látványtól. Dávid egy túlélőtúrán valószínűleg elvitte volna a pálmát a tökéletes álcázóképességével, de én itt és most legszívesebben sírva fakadnék, és nem a büszkeségtől. Hogyan is hihettem, hogy engem, a nagyjából négyévnyi "focimamaság"-gal a hátam mögött ezen a téren már nem érhet meglepetés? Pedig ha odafigyeltem volna az előjelekre...

Már az figyelemreméltó körülmény, hogy Waterloo-ban egész évben szabadtéren vannak az edzések és a meccsek. Erre mondaná Miska bácsi, a kedvenc gimnáziumi tö-fö tanárom, hogy "ja kérem, teher alatt nő a pálma". Azt már tavaly észrevettem, hogy a pályákról ősszel eltűnik az a "szép zöld gyep" és csak tavasszal jön vissza. Így a köztes időben a focisták inkább afféle lápos dágványon kergetik a labdát. A megszépítő múltba révedve nekem mégis olybá tűnik, mintha tavaly csapadékmentesebb lett volna a szezon. Legalábbis kevesebbszer esett egybe a fociedzés nyíltszíni zuhanyozással. Eme ominózus pénteki napon viszont tanácstalannak tűnt a természet: váltakozva zuhogott hol eső, hol hó, de reggeltől és folyamatosan. Aki azt gondolja, hogy a kiadós eső ok lehet egy edzés lefújására, sietve megnyugtatom, szó sincs róla. Egyesek szerint (többnyire 1-gyel kezdődik a személyi számuk) az időjárás itt kizárólag csak a fűben tehet kárt. Mások szerint (az ő személyi számuk elején 2-es áll) esetenként az aranylábú fiúk egészségében, az autóban, a felszerelésben, a mosógépben, hogy a megtépázott idegrendszerekről már ne is szóljunk.

Gyerekem szerencsére már betéve tudja a hozzámvaló használati utasítást, ezért amikor kinyílik az ajtó, az elhíresült ogre csizmás haverját megszégyenítő tekintettel les rám. A hatás nem marad el. Beülhetnek. Ő is, meg a vele addigra teljes szimbiózisba került sár is. Még be sem kötjük magunkat, amikor Dávid elkezdi összefoglalni a történteket. Minden részletre kiterjedő beszámolót tart a cselekről, a remekbeszabott becsúszásokról ( megjegyzem ez utóbbiaknak megvannak a jól látható nyomai ) és persze a gólokról. Az első néhány percben csak úgy teszek, mintha figyelnék, mert az agyam nagy igyekezettel próbálja kidolgozni, hogyan juthatnánk be a házba a lehető legkisebb kártétellel.

Nem is tudom, hogy pontosan mikor van az, hogy az élménybeszámoló hatására az én szemeim is elkezdenek csillogni és már nem csinálok semmi mást csak szeretettel, büszkeséggel és irigységgel ( igen, jól olvastad: irigységgel ) figyelem ezt az izgalomtól kipirult, csupasár emberpalántát. Tulajdonképpen nem is csak őt irigylem, hanem őket kettejüket együtt: életem két pasiját. A nagy Ő-t meg a kis Ő-t. Azért, hogy van egy közös szenvedélyük. Egy dolog a világon, amiért azt se bánják, ha ronggyá áznak, ha összefagynak, vagy akár a talpuktól a fejükbúbjáig sarasak lesznek.

Magam is sportolgatok, de valamit biztosan rosszul csinálok, mert a jóleső fáradtságon meg az elégedettségen kívül, ezt a boldog eufóriát, ami az én focistáimból sugárzik, még sosem éltem át. Nem akarok itt nagyon mélyre ásni és belemerülni egyfajta filozofálgatásba, de a foci ezen a szinten, ahol ők művelik, még tényleg az, ami: felszabadult játék és örömforrás. Tudom, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, mert a szó legjobb értelmében vett normális edzők, szülő- és játékostársak vesznek körül bennünket. Ezért is fontos, hogy amíg csak lehet, megmaradjon ez az ő játékuk, ahol egy góllal bárki a pálya királya lehet aznap, ahol ki lehet engedni a fáradt gőzt és ahol el lehet felejteni a kisebb-nagyobb gondokat, bajokat. A labda helyébe meg ugye azt képzelünk, akit csak akarunk... Emlékszel még a Régi idők focijára? Kell egy csapat! Én azért csendben azt is hozzátenném: meg egy jó Mosó Masa.