KARÁCSONYMORZSÁK

A minap karácsonyi idézetek után kutakodtam az Interneten. Gyurkovics Tibor néhány sora bogarat ültetett a fülembe és úgy hatott rám, mint Marcel Proust-ra a madeleine sütemény. Ahogyan megpróbáltam felidézni hajdani karácsonyfáimat, valósággal elárasztottak az emlékek a régebbi múltból meg persze a nem túl régiből is. Összesöprögettem néhány morzsányit belőlük, s ha nincs ellenedre, megosztom veled is.

Az első, ami eszembejutott, az a fa volt, amit 3 évesen rántottam magamra. Szerintem nem is saját emlékem van róla, hanem az, amit a szüleim meséltek. Apró gyerekként odavoltam azért az édes hófehér gyönyörűségért, amit habkarikának neveznek. És amikor már minden elérhetőt levadásztam a fáról (portyáimat lengedező cérnaszálak jelezték), megpróbáltam fondorlattal becserkészni a felsőbb régiókban tanyázókat. Arra gondosan ügyeltem, hogy a bűnténynek még véletlenül se legyen szemtanúja, ezért akkor állítottam kisszékemet a fa alá, amikor a szüleim éppen nem voltak a szobában. Már sikerült nyújtozkodva megragadnom a kiszemelt áldozatot, amikor a szék megbillent és dőlni kezdett velem. Arról szó sem lehetett, hogy a zsákmányt elengedjem, de mivel a cérnaszál még az ághoz rögzítette, a karácsonyfa is borult velünk. A földetérés robajára rohantak be anyukámék és hámoztak ki a tűlevelek alól. Az ijedségen kívül semmi bajom nem esett és még akkor is a tenyeremben szorongattam a bűnjelet, amikor előástak. Az már nem rémlik, hogy kaptam-e fejmosást a számos üveggömb életét kioltó partizánakcióért, arra viszont világosan emlékszem, hogy innentől kezdve mamám két doboz habkarikát vásárolt minden évben, egyet a fára, egyet pedig elővigyázatosságból csak nekem, egészen addig, amíg imádatomnak újabb tárgya nem keletkezett a zselés szaloncukor személyében.

Aztán volt olyan karácsonyfánk is, amely meglepő módon buja szerelmi fészekké avanzsált. Tinilányként voltam boldog gazdija egy Lóri névre hallgató zöld-sárga hullámos papagájnak. A kis kedvencet nem tartottuk ám folyton a rács mögött, hanem rendszeresen röptettük a szobában. Így történt ez karácsonykor is. Kíváncsian lestük, hogy mit szól madarunk a fenyőfához és majd leesett az állunk, amikor rövid felfedezőutat követően Lóri forró szerelemre lobbant egy igen szép, műhó bevonattal rendelkező aranysárga üveggömb iránt. Valahányszor csak kiszabadult a kalitkából, madárkánk minket lesajnálva, azonnal szívszerelme mellé telepedett és latin szeretőket megszégyenítő módon képes volt órákon át duruzsolni neki és apró csókokkal halmozni el. Ez utóbbinak kézzelfogható nyomai is voltak: valósággal lebontotta a gömbről a műhó bevonatot. Egy a legcsekélyebb romantikus hajlamot is nélkülöző ismerős jegyezte meg a jelenet szemtanújaként nem kis malíciával, hogy az állatnak alighanem narcisztikus hajlamai vannak, mert szerinte a gömbben felcsillanó saját tükörképének udvarol. Jó gazdik lévén az esetből leszűrtük a kellő konzekvenciát és a madarat haladéktalanul kiházasítottuk. Megjegyzem a karácsonyfán látott érzelmi kitöréshez még csak hasonlatosat sem produkáltak a fajtársak.

Gyermekeim születésével új fejezet nyílt az életemben és persze a karácsonyok is átalakultak. Párommal fáradhatatlanul törekedtünk arra, hogy olyan legyen az ünnep, amilyenre szerintünk egy gyerek csak vágyhat. Nagyjából ekkor estem a kellékek bűvöletébe és az ádventnek elmaradhatalan részévé vált a beszerzőkörút a Tulipában és a koszorúkötés. Családi házunkba pont karácsonyra költöztünk be és az a bolond ötletünk támadt, hogy csakis egy plafonig érő fenyőfa lehet a szép ünnep garanciája. Főleg akkor, ha a sudár karácsonyfához kellő belmagasság is társul. Sajnos nálunk nem ez volt a helyzet, és mivel a fa aljaból már nem lehetett vágni, a tetejét kellett megkurtítani. Hitves sokáig bíbelődött vele és el lehet képzelni az eredményt. A fa torzója azt az illúziót sugallta, mintha a lépcsőt átfúrva, az emeleten folytatódna. Ezegyszer nem került csúcs a tetejére, viszont a mai napig ott éktelenkedik a plafonon az a kétes színű, barna folt, amit bosszúból hagyott nekünk, hogy így emlékeztessen elvadult ötletünkre. Ha csak ránézek vagy elfut a méreg, vagy nevethetnékem támad.

És megadatott az is, nemsokára lesz egy éve, hogy a szentestét egy olyan menyezetig érő, gyönyörű karácsonyfa mellett tölthettem, amilyenről mindig is álmodtam. Igaz nem a saját otthonomban, amely a kétlaki élet folyományaként kezd egyre inkább hétvégi ház jelleget ölteni, hanem az én szívbéli barátnémnál. Különös jelentősége volt ennek az estének több szempontból is. Tudtuk, hogy ott, abban a melegséget árasztó, kedves házban ez lesz az utolsó, közös karácsonyunk és azt is tudtuk, hogy a következőket, megszakítva hosszú évek hagyományát, nagy valószínűség szerint egymástól nagyon távol kell töltenünk. Ezért is olyan számomra ez az emlék, mint egy nagyon különleges és becses búcsúajándék. Meg másért is. Én egyke vagyok és a rokonoktól távol lakva, gyerekkoromban imádott, vígkedélyű és "pulykahozó" nagyikámmal kiegészülve is csak négyen ültük körül a karácsonyi ünnepi asztalt. Amikor nagymamám a szívünkbe költözött és megérkeztek a gyerekek, egyszercsak hatan lettünk. Aztán pár év múlva megint már csak négyen. Ezen az említett estén azonban részese lehettem egy igazi családi karácsonynak. Minket is beleértve összesen tizennégyen voltunk együtt és csak azt sajnálom, hogy a desszertnek bevállalt tiramisu-m levesként is megállta volna a helyét. De persze ki tudja, lehet, hogy pont így és ezért lett, lesz belőle valaki karácsonyi "morzsája".

Hogyan is kezdtem az elején? Előszedegettem és leporoltam néhány szívemnek kedves emlékemet. Kiskoromban nagyon szerettem szenteste, vacsora után egyedül belépni abba a szobába, ahol a karácsonyfánk állt. Egy pillanatig nem is kapcsoltam föl a lámpát, csak beleszagoltam a levegőbe. A lucfenyő utánozhatatlan illata és a fa ablak előtt kirajzolódó árnya megidézték karácsony szellemét. Ez a hangulat ejtett rabul és ezt keresem azóta is...

MIKULÁS AZ IVÓBAN

Sietek megmagyarázni a címet, nehogy a végén azt gondold, hogy itt mifelénk még a jó öreg pelyhesszakállú sem tud ellenállni a nemzeti italnak, és fáradságos munkája közepette hol ide, hol oda tér be egy jó pofa sörre, leöblítendő a hosszú út porát.

Szó sincs ilyesmiről. Legalábbis itt és most. Ugyanis az a Mikulás, akiről én készülök szólni, dolgozni jön az ivóba. Minden évben egyszer, a foci egyesület büféjében is tiszteletét teszi hű Krampusza kíséretében.

Ebből is látszik, hogy Belgiumban is kultusza van a Mikulásnak, vagy ahogyan errefelé nevezik: "Saint Nicolas"-nak. Tavaly, amikor először készülődtünk a megünneplésére Waterloo-ban, nem kis meglepetéssel vettem tudomásul, hogy Franciaországgal ellentétben (pedig ott még egy magas rangú drusza is fellelhető), új székhelyünkre is hivatalos december elején a Mikulás!

Már az reménykeltő volt, ahogyan a kedvenc boltomat idejekorán, október végén elárasztották a szentéletű püspök csokoládéba álmodott hasonmásai. Kétlem, hogy tudatosan pakolták volna őket pont szembe a Halloween-es dekorációkkal, de mókás volt látni ezt a "csokimiki" hadosztályt, amint rendíthetetlen komolysággal állta a boszik és a sütőtökök, meg mindenféle egyéb maskarák félelmetes vigyorát.

Én bevallom megörültem annak, hogy ez a kedves ünnep itt is szokásban van, de arra nem voltam felkészülve, hogy a gyerekeimet kisebb sokk éri, amikor az iskolában kiderül, hogy miket kaptak Mikulásra a többiek. A dolog magyarázatot igényelt, na meg egy csöpp nyomozást, mire kiderítettem, hogy itt úgy egyezett meg a két decemberi ajándékhozó (nevezetesen a Mikulás és a Jézuska), hogy testvériesen megosztják a feladatokat és a csomagokat. Nem kell tehát elkámpicsorodni, és fölösleges mindenféle összehasonlítgatás, mert nem arról van szó, hogy a Burgot család Mikulása legatyásodott volna, csak következetesen tartja magát a jól bevált magyar tradíciókhoz.

E rövid kitérő után gyerünk csak vissza az ivóba! Erre az alkalomra a helyszín némiképp átalakul. Nyoma sincs a szokásos bor- akarom mondani sörgőzös harsányságnak, inkább mintha valamiféle szokatlan visszafogottság uralná a terepet. Az ablakokon karácsonyi hangulatot idéző díszek függenek, a levegőben forró csokoládé és sütemény illata terjeng, valahonnan halk zene szól. Az aranylábú fiúk csapatonként egy-egy hosszú asztal mellé telepedve sutyorognak és izgalommal várják a Mikulást. Én a többi szülével együtt a "mindentudó" kívülállók rezignáltságával támasztom a bárpultot és lassan kezdek beleolvadni nagykabátomba.

Ekkor érkezik meg a várva várt Vendég. Illúziót keltő, színpompás ruhában, pásztorbottal a kezében. Tömött zsákja olyan hatalmas, hogy szerecsenarcú Krampuszának is segédkeznie kell a cipelésében. Mielőtt sor kerülne a csomagok kiosztására, a Mikulás közli, hogy ő is szeretne valamit kapni a díszes egybegyűltektől. Nincsenek nagy igényei, beéri néhány hozzászóló nótával. Felcsendülnek a dalok, némelyik teljesen ismerős, csak nem francia szöveggel.

És hát látni, meg persze hallani kellene az edzőket! Ők, akik eddig valóságos "Tyúkapók" módjára tüsténkedtek a gyerekek körül, hogy mindenki megkapja a neki járó csésze kakaót és a sütit, most testületileg fakadnak dalra és énekelnek átszellemülten. Így szüremlik be egy, az átordított meccsek nyomait magán viselő basszus szólam is a fiúk szopránjába.

Szemügyre veszem a különös dalárdát és rájövök, hogy nincsenek is itt már felnőttek, csak gyerekek vannak. Kiskorúak, meg örök gyerekek. Ekkor ébredek rá, hogy kísérőként jöttem és nem számítottam rá, de én is kaptam ajándékot. Ezt az élményt, hogy láthattam őket együtt. Nem tagadtam soha, hogy szentimentális vagyok, így most is meghatódom attól, ahogy ezek a lakli férfiak valószínűleg évtizedeket visszautazva az időben, most gondolatban felidézik a hajdanvolt találkozásokat a Mikulással, hogy utána a fiúkra pillantva, önfeledten éljék meg az elcsépelt és közhelyes mondást, miszerint adni öröm.

Már régen kibújtam a kabátomból és mégis úgy érzem valami melegít. De ezt a meleget nem kályha vagy kandalló szolgáltatja, ez belülről jön. Ezt a tüzet a boldog pillanatok láthatatlan fahasábjai táplálják és ha minden jól megy, kitart Karácsonyig.

ÉG ÉS VÍZ KÖZÖTT

Nem tudom, hogy milyen idő van éppen ott, ahol ezt a firkámat olvasod, de azért mégis felteszem a kérdést: Neked is eleged van a kinti szürkeségből? Akkor már ketten vagyunk! Hacsak nem most kezded el olvasni a blogomat, azt is tudod, hogy mi az egyik varázsszerem a szezonális mélabú ellen. Szóval, mit szólnál hozzá, ha egyszerűen fityiszt mutatnánk a télnek és utaznánk egyet? Csak mi ketten. Ráadásul úgy, hogy egy fillérünkbe sem kerülne. Ez pedig ugye korántsem elhanyagolható szempont a pénzügyi válságtól terhelt mindennapokban.

Na akkor jössz velem? A nagykabátot hagyd nyugodtan a fogason, mert a június eleji Normandiába röpítelek. Van egy hely Hódító Vilmos birodalma és Bretagne határán, ahová a francia tájak szerelmesei Párizs és Versailles után, a legnagyobb számban látogatnak el. Évente körülbelül három millióan. Mont-Saint-Michel a neve. Szerencsére idejekorán feltűnik a hozzávezető úton, hogy a lelket tartsa az elfásult "zarándokok"-ban, mert a feléje kígyózó kocsisor méretéből ítélve már-már azt gondolhatnánk, hogy egy egész évre való látogató beszélt össze, hogy ma itt adjon randevút egymásnak.

Ez a méltósággal égbenyúló építmény, melyet egyesek csak a "Nyugat csodájaként" emlegetnek, azonban türelemre int és megnyugtat a távolból, hogyha már több mint tizenkét évszada itt tornyosul, nem fog elszaladni pont a megérkezésünk előtt. Azt nem állítom, hogy ettől zen-hangulat uralkodna el rajtunk, de talán már van szemünk arra is, hogy észrevegyük az út szélén sorjázó almafákat. A camembert mellett bizony az alma a régió legfőbb produktuma. Terem úton-útfélen és készítenek belőle kompótot (ami itt egy hígabb lekvárra emlékeztető főzetet jelent) meg természetesen mindenféle nedűket. Alkoholmentes és persze kedélyjavító változatban. Ez utóbbiba sorolandó a normandiai cidre (habzó almabor), amely úgy frissít, mint egy jó pohár sör, és körülbelül olyan rokonsági kapcsolatban áll a bretonnal, mint szekszárdi bikavér az egrivel.

Ahogy közeledünk úti célunk felé, az almafákat felváltják a helyi specialitásokat kínáló kis üzletek. Egyik-másik előtt lepárlóedényre emlékeztető holmik éktelenkednek. Ezeket nem lehet hazavinni, (bár nem tartom kizártnak, hogy egyes turisták fejében ez is megfordul) hanem arra szolgálnak, hogy az itteni almapárlat (előkelőbb nevén a Calvados) készítésének folyamatába engedjenek bepillantani. Én, aki, ha égetett szeszről van szó, óvatos duhaj ám szívvel-lélekkel magyar pálinkapárti vagyok, nem érzek nagy késztetést a bepillantásra. Gurulunk tovább. A szikla lábánál elterülő, gigantikus méretű parkolóig. Megkönnyebbülés kiszállni a kocsiból és gyalog folytatni az utat. Sokadmagunkkal lépdelünk kíváncsian a világhírű gránitszikla felé.

A kapun belépve meglegyint a középkor hangulata. Bár az igaz, hogy akkortájt biztosan nem hemzsegtek itt ennyien. A szűk főutca jobb és baloldalán évszázados normann stílusú házak sorakoznak, beszédes cégérekkel és színpompás virágtartókkal díszítve. Mi úgy döntünk, hogy meg sem állunk az apátságig, amely jócskán a fejünk felett magasodik, csúcsán Szent Mihály arkangyal hatalmas aranyozott szobrával. Rövid megállókra azért kényszerülünk, mert az összezsúfolódott tömeg amőbaként hömpölyög mindkét irányban. A kényszerszünetek viszont jó alkalmat adnak arra, hogy megállapítsuk, melyik étterembe üljünk majd be visszafeléjövet ebédelni. Természetesen egy Creperie-be. Hiszen a normannok nemcsak a pezsgő almabor, de a palacsintasütés terén is versenyre kelnek a bretonokkal. A rossznyelvek szerint ennél a kettőnél makacsabb népséget nem látott még a világ. Akkor most elárulom, hogy hitvesemben ez a két vérvonal egyesült... De ha így nézzük, már nem is tűnik felségárulásnak, hogy nem tudunk ellenállni a helyben készülő íncsiklandó palacsintáknak. Ugye?

Azt is viszonylag hamar belátjuk, hogy a szuvenírboltok itt is színültig vannak gagyival (alighanem Kínában készült mind egy szálig) és nem biztos, hogy feltétlenül szükségünk van valami bóvlira ahhoz, hogy nyoma maradjon a látogatásunknak. Elvégre mire való a fényképezőgép?

Ahogyan kaptatunk felfelé az emelkedőkön és fokozatosan magunk mögött hagyjuk a nagyon is világias és harsány bazársort, valamelyest enyhül a turistaáradat és nemsokára belépünk egy jókora terembe, ahol megválthatjuk az apátságba szóló belépőjegyeinket. Idegenvezetést nem kérünk, viszont igénylünk egy-egy külsőre leginkább elsőgenerációs mobiltelefonra emlékeztető kütyüt, amely aztán a főbb világnyelveken kalauzol végig bennünket teremről, teremre.

Így tudjuk meg, hogy a 80 méter magas és 900 méter átmérőjű gránitdombot a kontinessel összekötő mesterséges földnyelv létrehozása előtt teljesen körülölelte a dagály. Ezért ma sem árt tisztában lenni azzal, ha a táj szépségétől elvarázsolva esetleg gyalogtúrát tervezünk a visszahúzódó tenger fövenyén, hogy dagálykor egy galoppírozó paripa sebességével emelkedik a vízszint.

A magaslat pedig már ősidők óta szakrális helynek számít. Annak idején itt oktatták a druida papok a háborgó tenger lecsendesítésének művészetére az arra érdemeseket. Mai elnevezése Szent Mihály arkangyalhoz fűződik, aki a VIII. században álmában lepte meg Avranches püspökét azzal a kéréssel, hogy emeltessen imahelyet a szikla tetejére. A legenda úgy tartja, hogy a jámbor ám kissé kelekótya egyházfi nem törte össze magát sietségében, minekutána a főangyal ismételt látogatással adott nyomatékot akaratának, szó szerint pedig a püspök süvegének, amit mérgében kilyukasztott.

Az első építmény a IX. századra öltött testet, majd szinte minden építészeti korszak nyomot hagyott rajta, hiszen nem volt lehetőség másra, csak az ég felé lehetett terjeszkedni. A román stílusú templom (ebből lett a későbbi kripta) és a kolostor egy dicső korszak tanúja. Gazdag könyvtárában buzgó szerzetesek másolták a kéziratokat. Az ezt követő évszázadokban azonban már a gótika jegyében zajlottak a bővítések. Valóságos épületegyüttesek nőttek ki ekkor a földből: fogadó- és lovagterem, ebédlő, kerengő. Mintha az építők már akkor tudatában lettek volna annak, hogy milyen nagyszerű dolgot hoznak létre, mert egyszerűen csak "Merveille"-nek, azaz csodának keresztelték. Kívülről továbbra is az erődjelleg érvényesült, de odabent valami utánozhatatlan könnyedség és báj uralkodott.

A hanyatlás korszaka a forradalommal vette kezdetét, amikor a harmadik rend az egyházban vélte megtalálni egyik legádázabb ellenfelét. A Bastille lerombolása után nagy szükség volt egy új börtönre a politikai foglyok számára. Mont-Saint-Michel pedig minden szempontból ideálisnak tűnt. Nem tudom, hogy az itt raboskodókat kárpótolta-e az a tudat, hogy nem akármilyen helyen tengethetik mindennapjaikat.

A lassú rehabilitáció a romantikával köszöntött be. A Nyomorultak írója volt az, aki elsőként vetette fel a sziget műemlékké avatásának gondolatát. A következő évszázadban teljesült be az, amiről még csak nem is álmodhatott: Mont-Saint-Michel a világörökség részévé vált. Születésem évében pedig visszaköltöztek belé a bencés szerzetesek.

Talán nem veszed szentségtörésnek, de rám mégsem egyházi jellege gyakorolja a legmélyebb hatást ( nehéz is lenne elmélyülni ekkora búcsújárás közepette...), hanem a teremtő emberi képzelet, amely gránitsziklára álmodta és emberöltőkön keresztül építette ezt a csodát akkor, amikor nem létezett sem emelődaru, sem tégla, hogy a betonkeverőről meg a benne kavargó kötőanyagról már ne is beszéljünk. Így már meg sem leplek, ha elárulom, hogy a lélegzetelállítóan szép kerengő mellett a kedvenc látnivalóm az az óriási kerék, amely a boszorkányos áttétein keresztül képes volt idejuttatni mindazt, ami az alkotómunkához szükséges volt.

Végezetül hagy írjak ide valamit, ami azóta motoszkál a fejemben, amióta először láttam meg büszke tornyát feltűnni a horizonton. Végigsöpörtek rajta a történelem viharai, végignézte a 100 éves háborút, a jakobinus diktatúrát, Napóleon országlását, a múlt század mindkét világégését és még most is itt nyújtózkodik Ég és Víz között, állandóságot és méltóságot sugározva. Mintha úgy óvná a gondviselés akár egy láthatalan kéz, hogy fennmaradjon az idők végezetéig mindannyiunk gyönyörűségére.