ÉG ÉS VÍZ KÖZÖTT

Nem tudom, hogy milyen idő van éppen ott, ahol ezt a firkámat olvasod, de azért mégis felteszem a kérdést: Neked is eleged van a kinti szürkeségből? Akkor már ketten vagyunk! Hacsak nem most kezded el olvasni a blogomat, azt is tudod, hogy mi az egyik varázsszerem a szezonális mélabú ellen. Szóval, mit szólnál hozzá, ha egyszerűen fityiszt mutatnánk a télnek és utaznánk egyet? Csak mi ketten. Ráadásul úgy, hogy egy fillérünkbe sem kerülne. Ez pedig ugye korántsem elhanyagolható szempont a pénzügyi válságtól terhelt mindennapokban.

Na akkor jössz velem? A nagykabátot hagyd nyugodtan a fogason, mert a június eleji Normandiába röpítelek. Van egy hely Hódító Vilmos birodalma és Bretagne határán, ahová a francia tájak szerelmesei Párizs és Versailles után, a legnagyobb számban látogatnak el. Évente körülbelül három millióan. Mont-Saint-Michel a neve. Szerencsére idejekorán feltűnik a hozzávezető úton, hogy a lelket tartsa az elfásult "zarándokok"-ban, mert a feléje kígyózó kocsisor méretéből ítélve már-már azt gondolhatnánk, hogy egy egész évre való látogató beszélt össze, hogy ma itt adjon randevút egymásnak.

Ez a méltósággal égbenyúló építmény, melyet egyesek csak a "Nyugat csodájaként" emlegetnek, azonban türelemre int és megnyugtat a távolból, hogyha már több mint tizenkét évszada itt tornyosul, nem fog elszaladni pont a megérkezésünk előtt. Azt nem állítom, hogy ettől zen-hangulat uralkodna el rajtunk, de talán már van szemünk arra is, hogy észrevegyük az út szélén sorjázó almafákat. A camembert mellett bizony az alma a régió legfőbb produktuma. Terem úton-útfélen és készítenek belőle kompótot (ami itt egy hígabb lekvárra emlékeztető főzetet jelent) meg természetesen mindenféle nedűket. Alkoholmentes és persze kedélyjavító változatban. Ez utóbbiba sorolandó a normandiai cidre (habzó almabor), amely úgy frissít, mint egy jó pohár sör, és körülbelül olyan rokonsági kapcsolatban áll a bretonnal, mint szekszárdi bikavér az egrivel.

Ahogy közeledünk úti célunk felé, az almafákat felváltják a helyi specialitásokat kínáló kis üzletek. Egyik-másik előtt lepárlóedényre emlékeztető holmik éktelenkednek. Ezeket nem lehet hazavinni, (bár nem tartom kizártnak, hogy egyes turisták fejében ez is megfordul) hanem arra szolgálnak, hogy az itteni almapárlat (előkelőbb nevén a Calvados) készítésének folyamatába engedjenek bepillantani. Én, aki, ha égetett szeszről van szó, óvatos duhaj ám szívvel-lélekkel magyar pálinkapárti vagyok, nem érzek nagy késztetést a bepillantásra. Gurulunk tovább. A szikla lábánál elterülő, gigantikus méretű parkolóig. Megkönnyebbülés kiszállni a kocsiból és gyalog folytatni az utat. Sokadmagunkkal lépdelünk kíváncsian a világhírű gránitszikla felé.

A kapun belépve meglegyint a középkor hangulata. Bár az igaz, hogy akkortájt biztosan nem hemzsegtek itt ennyien. A szűk főutca jobb és baloldalán évszázados normann stílusú házak sorakoznak, beszédes cégérekkel és színpompás virágtartókkal díszítve. Mi úgy döntünk, hogy meg sem állunk az apátságig, amely jócskán a fejünk felett magasodik, csúcsán Szent Mihály arkangyal hatalmas aranyozott szobrával. Rövid megállókra azért kényszerülünk, mert az összezsúfolódott tömeg amőbaként hömpölyög mindkét irányban. A kényszerszünetek viszont jó alkalmat adnak arra, hogy megállapítsuk, melyik étterembe üljünk majd be visszafeléjövet ebédelni. Természetesen egy Creperie-be. Hiszen a normannok nemcsak a pezsgő almabor, de a palacsintasütés terén is versenyre kelnek a bretonokkal. A rossznyelvek szerint ennél a kettőnél makacsabb népséget nem látott még a világ. Akkor most elárulom, hogy hitvesemben ez a két vérvonal egyesült... De ha így nézzük, már nem is tűnik felségárulásnak, hogy nem tudunk ellenállni a helyben készülő íncsiklandó palacsintáknak. Ugye?

Azt is viszonylag hamar belátjuk, hogy a szuvenírboltok itt is színültig vannak gagyival (alighanem Kínában készült mind egy szálig) és nem biztos, hogy feltétlenül szükségünk van valami bóvlira ahhoz, hogy nyoma maradjon a látogatásunknak. Elvégre mire való a fényképezőgép?

Ahogyan kaptatunk felfelé az emelkedőkön és fokozatosan magunk mögött hagyjuk a nagyon is világias és harsány bazársort, valamelyest enyhül a turistaáradat és nemsokára belépünk egy jókora terembe, ahol megválthatjuk az apátságba szóló belépőjegyeinket. Idegenvezetést nem kérünk, viszont igénylünk egy-egy külsőre leginkább elsőgenerációs mobiltelefonra emlékeztető kütyüt, amely aztán a főbb világnyelveken kalauzol végig bennünket teremről, teremre.

Így tudjuk meg, hogy a 80 méter magas és 900 méter átmérőjű gránitdombot a kontinessel összekötő mesterséges földnyelv létrehozása előtt teljesen körülölelte a dagály. Ezért ma sem árt tisztában lenni azzal, ha a táj szépségétől elvarázsolva esetleg gyalogtúrát tervezünk a visszahúzódó tenger fövenyén, hogy dagálykor egy galoppírozó paripa sebességével emelkedik a vízszint.

A magaslat pedig már ősidők óta szakrális helynek számít. Annak idején itt oktatták a druida papok a háborgó tenger lecsendesítésének művészetére az arra érdemeseket. Mai elnevezése Szent Mihály arkangyalhoz fűződik, aki a VIII. században álmában lepte meg Avranches püspökét azzal a kéréssel, hogy emeltessen imahelyet a szikla tetejére. A legenda úgy tartja, hogy a jámbor ám kissé kelekótya egyházfi nem törte össze magát sietségében, minekutána a főangyal ismételt látogatással adott nyomatékot akaratának, szó szerint pedig a püspök süvegének, amit mérgében kilyukasztott.

Az első építmény a IX. századra öltött testet, majd szinte minden építészeti korszak nyomot hagyott rajta, hiszen nem volt lehetőség másra, csak az ég felé lehetett terjeszkedni. A román stílusú templom (ebből lett a későbbi kripta) és a kolostor egy dicső korszak tanúja. Gazdag könyvtárában buzgó szerzetesek másolták a kéziratokat. Az ezt követő évszázadokban azonban már a gótika jegyében zajlottak a bővítések. Valóságos épületegyüttesek nőttek ki ekkor a földből: fogadó- és lovagterem, ebédlő, kerengő. Mintha az építők már akkor tudatában lettek volna annak, hogy milyen nagyszerű dolgot hoznak létre, mert egyszerűen csak "Merveille"-nek, azaz csodának keresztelték. Kívülről továbbra is az erődjelleg érvényesült, de odabent valami utánozhatatlan könnyedség és báj uralkodott.

A hanyatlás korszaka a forradalommal vette kezdetét, amikor a harmadik rend az egyházban vélte megtalálni egyik legádázabb ellenfelét. A Bastille lerombolása után nagy szükség volt egy új börtönre a politikai foglyok számára. Mont-Saint-Michel pedig minden szempontból ideálisnak tűnt. Nem tudom, hogy az itt raboskodókat kárpótolta-e az a tudat, hogy nem akármilyen helyen tengethetik mindennapjaikat.

A lassú rehabilitáció a romantikával köszöntött be. A Nyomorultak írója volt az, aki elsőként vetette fel a sziget műemlékké avatásának gondolatát. A következő évszázadban teljesült be az, amiről még csak nem is álmodhatott: Mont-Saint-Michel a világörökség részévé vált. Születésem évében pedig visszaköltöztek belé a bencés szerzetesek.

Talán nem veszed szentségtörésnek, de rám mégsem egyházi jellege gyakorolja a legmélyebb hatást ( nehéz is lenne elmélyülni ekkora búcsújárás közepette...), hanem a teremtő emberi képzelet, amely gránitsziklára álmodta és emberöltőkön keresztül építette ezt a csodát akkor, amikor nem létezett sem emelődaru, sem tégla, hogy a betonkeverőről meg a benne kavargó kötőanyagról már ne is beszéljünk. Így már meg sem leplek, ha elárulom, hogy a lélegzetelállítóan szép kerengő mellett a kedvenc látnivalóm az az óriási kerék, amely a boszorkányos áttétein keresztül képes volt idejuttatni mindazt, ami az alkotómunkához szükséges volt.

Végezetül hagy írjak ide valamit, ami azóta motoszkál a fejemben, amióta először láttam meg büszke tornyát feltűnni a horizonton. Végigsöpörtek rajta a történelem viharai, végignézte a 100 éves háborút, a jakobinus diktatúrát, Napóleon országlását, a múlt század mindkét világégését és még most is itt nyújtózkodik Ég és Víz között, állandóságot és méltóságot sugározva. Mintha úgy óvná a gondviselés akár egy láthatalan kéz, hogy fennmaradjon az idők végezetéig mindannyiunk gyönyörűségére.