Szembeszökően rí ki a többi járókelő közül. Mintha egy szétpukkaszthatatlan légbuborék óvná, hogy be ne szippantsa a körülötte zajló világ nyüzsgése. Az utca forgatagában rajta kívül mindenki nyargal valahonnan vagy valahová. Az emberek bevásárlószatyrokat szorongatnak és nagy igyekezetben vannak. Az ünnep közeledik és még annyi mindent kell elintézni, megvásárolni és elkészíteni, mert valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy a karácsony a lehető legtökéletesebb legyen. Az idegen sétál közöttük és figyel. Érzi, hogy a szándékuk jó, hogy az egészet azért csinálják, mert örömet akarnak szerezni. És persze azt is tudja, hogy le kellene picit lassítaniuk ahhoz, hogy a szívükbe is beköltözhessen az ünnep szelleme, aki nem a csillogó kirakatüvegek mögé rejtőzött el. Csak hát nagyon nehéz ám kiszállni egy folyton pörgő mókuskerékből! Talán ezért nincs az arcukon mosoly, ezért lépdelnek ilyen mogorván, ezért türelmetlenek ennyire önmagukkal és másokkal szemben is. Ezért rángatja olyan durván ott az az édesanya a kislányát, és ezért szorítja össze szigorú vonallá az ajkát az a jólöltözött középkorú asszony, aki most lép ki a csokibolt ajtaján, és ezért feszül egymásnak annyi indulattal ott messzebb az a két férfi egy parkolóhely miatt.
Nincs nagyon hideg, de kellemetlen szél karcolja az arcokat. Néhány perc még és teljesen besötétedik. A díszkivilágítást most kapcsolják be. A fenyőágak közé bújtatott égőkből mézsárga fény csurog az aszfaltra. Az idegen egy sarokkal arrébb megáll és egy klarinétot vesz elő bő kabátjából. Elkezd rajta játszani. A mögötte közlekedők megtorpannak, kicsit meghökkennek, talán némelyek még méltatlankodnak is, de aztán mintha mi sem történt volna, úgy lépnek tovább. A klarinétos azonban nem hagyja abba, sőt egyre virtuózabban merül bele a muzsikálásba. Ebben a pillanatban ő maga a zene. Hosszú ujjai érzéki táncban olvadnak össze a billentyűkkel. Simogatnak, kényeztetnek, évődő-gyengéden szeretnek. Az előcsalogatott hangok pedig önálló életre kelnek, versenytfutnak az utcán, megkocogtatják a csillogó kiratok ablakait aztán felröppennek a háztetők fölé, mint a héliummal töltött léggömbök. Az áradó dallam betölti a teret és párbajozni készül az autók és buszok zajávál. Egyre többen állnak meg és hallgatják. Van aki percekig csupán, de van, aki hoszabb ideig is. Ki mosolyogva, ki átszellemülten. Van, aki a lábával veri a taktust. Van, aki elringatja magát. Van, akinek könny szökik a szemébe. Két ovisforma kisgyerek pedig táncraperdül. Összekapaszkodnak és mint a szélfútta fűszálak hajladoznak jobbra-balra. Mama nézd, bajettáncojunk!- kiált fel kipirult arccal egyikük. Erre többen felkacagnak.
Amikor aztán szépen lassan teljesen elfogy a hallgatóság, az idegen újra a zsebébe süllyeszti hangszerét. Elindul. A telihold jelöli ki az útirányt. Egyre csak távolodik az ezüstös fényben, hajtincseibe belecsimpaszkodik a fel-feltámadó szél. Alakja már valószerűtlenül nyúlánknak tetszik, egészen olyan, mint egy angyal szárnyak nélkül, de persze az is lehet, hogy vannak neki szárnyai, csak eltakarja őket a majdnem földig érő télikabát.
