Útra készen

Bőröndök bepakolva, karácsonyi aprósütik bedobozolva. A duplacsokis tán sose volt még ilyen omlósan puha belülről, igaz ennyire randa sem kívülről. Ide a szalonképesebbeket válogattam össze, na akkor el lehet képzelni milyen lehet a többi. A fehércsoki az istennek nem akart rendesen megolvadni, viszont megdermedni sem, így a dobozka keblében aki csak tudott, az összeragadt. Na jó,  sose legyen nagyobb gondunk. Alighanem kiskanállal kell majd összeguberálni, de el fog fogyni mindegyszálig. Én most inkább azért izgulok, mert holnapra megint havat jósolnak és csütörtökön már megtapasztaltam, milyen az, amikor a mintegy tizenötpercnyi suli-ház távolság hirtelen fényévnyire növekszik. Az iskolába érve már úgy nézek ki, mint egy az idegösszeomlás határán lévő hóember, aki seprű helyett esernyőt vett a kezébe és a tökfödőjét  a józan eszével együtt elhagyta valahol menetközben. Akkor és ott a pánik meg a lelkiismeretfurdalás veszik át a hatalmat felettem, mert aznap sem sikerült feltetetnem a téligumikat és már vagy egy órája szakadatlanul hullott a hó. 


A vészforgatókönyv szerint busszal megyünk majd haza. Csakhogy a tömegközlekedés is fejreáll és mi mindhárman kezdünk megdermedni a megállóban. Na ekkor döntök úgy, hogy legalább melegedni üljünk be az autóba. Beülünk. És ott valami hihetetlen nyugalom telepszik rám. A vadgesztenyefákkal övezett Chaussée de Tervuren tetejéről lepillantva kifejezetten szép a havazás, főleg így bentről szemlélve. A kocsi lassan bemelegszik, elkezd leolvadni rólunk a hó, amivel telefújt  az a fondorlatos szél. Érzem, hogy a kisautóm haza fog vinni bennünket. És így is van. Szót fogad és mint egy jó hátasló követi az utasításaimat. Ha kell indul, nem csúszkál, gond nélkül megáll. Gondolatban leborulok előtte, különösen amikor látom, hogy mennyien korcsolyáznak a négyüteműjükben. De azt is megfogadom, hogy némuljak meg a hátralévő napjaimra, ha még egyszer az utolsó utáni pillanatra hagyom a gumicserét. Elvégre egyszer az őrangyalunk is lehet szabadnapos. Haladni persze nem nagyon haladunk, mert a sebességmérő kis kivételektől eltekintve  el sem mozdul a nulláról. Még gurulás közben sem. Waterloo ezen az estén a közlekedési káosz szinonímája lesz. Később rájövök, hogy már nem is zavar annyira ez a rostoklás. A tank félig tele és nem is vagyok túl messze, csak vagy három kilométerre a célállomástól. Az előző bejegyzésben úgyis le akartam lassulni. Igaz, nem egészen így képzeltem. De végtére is nem maradok le semmiről, legfeljebb néhány bugyuta vetélkedőről, meg aztán a vacsorakészítés is megvár, csak érjünk haza épségben.


A gyerekekkel már más a helyzet. Kisebbik csimotám Shreken nevelkedvén minimum félpercenként teszi fel a kérdést, mikor érünk már haza? És most valahogy engem is legalább annyira irritál ez az amúgy jószándékú ám idegekremenő firtatás, mint magát az egyébként jámborlelkű ogrét. Hasonló szellemben is reagálok. Mindeközben elsőszülöttem  a hátam mögött az átázott és fagyos tappancsait melengeti a vadiúj és gyönyörű ötujjas kesztyűmben. Csak a sarka lóg ki belőle. Tévedés ne essék, magam ajánlottam fel neki. Végszükségből. Bánja kánya azt a kesztyűt, ha ezen az áron megúszhatunk egy ágynakdőlést! Ráadásul a Cd-lejátszóból Seal azon a szexi, karcos hangján éppen arról filozofál, hogy idézem: "no we're never gonna survive unless we get a little crazy." Na tessék, szinkronban vagyunk. A szembejövőkkel, pardon, a szemben sorjázókkal is. Két ablaktörlés között menetrendszerűen ám a lehető legdiszkrétebben kukkantunk be egymás szekerébe, hátha van valami érdekes látnivaló, mondjuk rablott holmi a hátsó ülésen, vagy valami celeb gúzsbakötve. De semmi. Egy idősebb, szemüveges úr letekeri az ablakát. Intellektuális alkatnak tűnik. Na mondom, itt a soha vissza nem térő alkalom megvitatni a lét nagy kérdéseit a hóhelyzet összefüggésében! De nem, csak a szivarjáról veri le a hamut. Nyomban le is veszem a kezem az ablakemelőről és szolidan gázt adok. Gurulunk. Úgy vagy öt métert.  Na jó, a történet vége csakazértis happy end lesz, igaz  jó három óra múlva. Befordulok az utcánkba. Megállok a házunk előtt. Minden idegszálammal érzem, hogy a garázsban vár rám valaki. Türelmetlenül, izgatottan, kiéhezve. Édeskettesben fogjuk eltölteni az  elkövetkezendő félórát. Te az enyém, én a tied, egy pár leszünk.  Ásó, kapa,  hólapát!

Szóval láthatod, van ok az izgalomra. A vasárnapi utazás normális körülmények között is minimum hatórásnak ígérkezik. Aztán a nürnbergi aluka után hétfőn kell még nagyjából vagy nyolc óra és hazaérünk. Otthon fogunk karácsonyozni. Hazavár a szilasligeti domboldalban a hó alatt nyújtózkodó ház, és hazavárnak sokan. Egy beszélgetésre, egy szemvillanásra, egy összekacsintásra, egy ölelésre. A szomszéd bácsink süteménye már biztosan tálcán lapul a hűtőszekrényünkben. A tavalyi mákos bejglijéért egyik barátunk a kezét csókoltatta... Egyet alszunk még és elindulunk. Jó két hétig most aztán no internet, nem firkálok és nem is sóhajtok, csak egyszerűen együtt leszek. Velük, velem, és az ünneppel. És a gondolatok sólyomszárnyán még az óperencián túl lakó barátnémmal is!

Ezért most és itt kívánok minden kedves olvasómnak sok szeretettel: 

SZÉP KARÁCSONYT
 ÉS 
BEJEGYZÉSEKBEN GAZDAG, 
NAGYON BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!