Karácsony

VALAMI ÉDES,
VALAMI FÉNYES,
VALAMI ANGYAL,

VALAMI ÁLOM,

VALAMI KÖNNYŰ PILLESZÁRNYON

IDEÉR,

MEGTALÁL,

S MAGAMRA

ESZMÉLŐ,

BÉKÍTŐ

CSÖNDBE ZÁR.

Jó ideje nem verseltem már,

de most ezzel a friss, még szinte meleg aprócskával

szeretnék minden kedves olvasómnak
MEGHITT, BOLDOG ÜNNEPEKET 

kívánni!

Nemszeretem reggelnek indul. Fázósan ébredek és egymagamban ülök le reggelizni. Hallom, ahogyan kövér esőcseppek koppannak a konyhaablakon. Odakint még sötét van, csak az utcai lámpa világít. A többiek alszanak, vagy ébren, de a meleg paplan oltalmában várják ki az ébresztő óra csörrenését. Hiába próbálkozom, nem akar megszólalni a kedvenc rádióm. Valami gond lehet az internettel. Pedig annyira szeretném, ha emberi szó nyomná el az eső monoton kopogását és a belső hangokat, amikre most egyáltalán nincs kedvem odafigyelni. Gépiesen állok neki elkészíteni a tejeskávémat, és majdnem elfelejtek cukrot tenni bele. Pedig az utóbbi időben már kettővel iszom. Amikor készen van, kezembe veszem a forró csészét és az arcomhoz emelem. Mielőtt megkóstolnám, még szertartásosan beleszippantok a gőzölögve illanni készülő aromába. Aztán az ájpodról keresek egy dalt. Meglepően határozott belső hang súgja, hogy melyiket válasszam. Három éve már, hogy nagyon megszerettem. Most is engedem, hogy hasson rám, hogy átjárja minden porcikámat és megszólaljon újra meg újra. Akkor zárom csak el, amikor odatelepszik mellém Noémi és a párom. Dávid még ráér felkelni, az iskola itt van a szomszédban. Kétharmad mindenem kisvártatva elkezd valami megoldhatatlannak tűnő latin leckéről beszélgetni. Eleinte bosszant, hogy jószerével egy kukkot sem értek a diskurzusból, bár nincsen ezen mit csodálkozni, latinos műveltségem Caesar néhány aranyköpését leszámítva erősen konvergál a nullához. Így aztán inkább komótosan kanalazom a müzlis joghurtomat és úgy pillantok a velem szemben reggelizőkre akár egy némafilm szereplőire. Közben meg mintha csak most látnám őket először, elkezdek újólag rácsodálkozni ezekre a párna kócolta tincsek alól cinkosan összecsillanó kék szemekre, erre a két, álmoskásan is megkapó, egymásra rímelő arcra. Kanalazok tovább, de a testem libabőrösen ujjongva ünnepli, hogy hozzájuk tartozom.

"A la vitesse où le temps passe, rien n'efface l'essentiel."  
(részlet Francis Cabrel: La robe et l'échelle című dalszövegéből)

Azon ami lényeges,  nem fog az idő.

Ma reggel el is hiszem. Fenntartások nélkül.