MESEmlékezős

Csöpörgő esőben ülök az autóba és elindulok Noémiért. A táncórája nemsokára véget ér. A Chaussée de Bruxelles szokásos dugói, a vészvillogós leállók és a vadnyulak módjára átkelő gyalogosok most nem bosszantanak. Hangoskönyvet "olvasok". A Parti Nagy Lajos tollából való történetek Cserhalmi György hangján szólalnak meg.* Ellenállhatatlanok. Nincs mese, mosolyogni, nevetni sőt időnként felnyerítve röhögni kell. "Ott kapál a felesége szépen kezeslábasban. Orcája, karja bekenve napolajjal. Egyszercsak látja ám, hogy jön felé az ördög Csepel kerékpáron." Egyre jobban belekezd az eső, így az ablaktörlő lapát és a vízcseppes szélvédő takarásában egészen elengedem magamat. Aki így is ki tudja venni, hogy bömbölök a nevetéstől és rángatózó vállakkal a kormányra borulok, az megérdemli és nyugodtan sültbolondnak nézhet. Negyedórán belül meg is érkezem. Szinte már sajnálom, hogy tiszteletkörök nélkül, azonnal találok egy parkolóhelyet úgy százméternyire a tánciskolától. Ernyőmbe kapaszkodva ballagok felfelé a téglaszínű épület irányába, viszem tovább az arcomon a mese keltette mosolyt.  Inkább csak nézem, de az esőfüggönyön át nem nagyon látom a szembejövőket. Mindeközben az emlékezetem meglepő élességgel vetít elém valakit.

Sovány kislány volt. Pipaszárlábú, madárcsontú. Fiúsan rövidre nyírt frizut viselt és a tökfőzeléknél talán csak az injekciót meg a szoknyát utálta jobban. De rajongott  a töltetlen savanyú cukrokért, a hatalmasra fújható gömbrágóért, a Győri órás kirakatában csillogó gyűrűkért és a mesékért. Amikor még óvodás  volt, tréfáskedvű édesapja talált ki neki meséket és ezekkel igyekezett elaltatni őt a vasárnapi ebédek után. A parkban kézenfogva sétáló rókáról meg a nyulacskáról, és a mézzel töltött, ragadós csizmával majmot fogó vadászról szólót szerette a legjobban. Nem tudott rájuk unni, kötelező és biztonságot jelentő kellékeivé váltak a vasárnapi ebédutánok rituáléjának. Aztán amikor már megtanult olvasni, új rítus született. Az iskolából hazaérve fogta magát és a leckézés előtt kedvenc meséskönyvei (Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese, Benedek Elek: A világszép nádszálkisasszony) és egy zacskó cukorka társaságában rendre elkirándult Meseországba. Oda ahol minden olyan furfangosan egyszerűnek, logikusnak, igazságosnak és magától értetődőnek tűnt. Ilyenkor ő, akit tüsi haja és szögletes idomai miatt annyiszor néztek fiúnak, hogy más normális ember már alighanem identitásválságba került volna tőle, nos ő szemrebbenés nélkül odaképzelte magát a legeslegszebb királylányok helyébe és ettől valahogy egy csapásra vagy kettőre a helyükre kerültek a dolgok. De persze olyan is volt, hogy nem. Elvégre a mentsvárak sem mindig százszázalékosak.


Na itt a vége, fuss el véle,  valahogy így esett meg a minap, hogy a mese összehozott  a  kislánnyal, aki egyszer voltam, hol nem voltam. :)

* Parti Nagy Lajos: A pecsenyehattyú és más mesék

Hangoskönyv Cserhalmi György előadásában

Köhögős

Idehurcolkodott mellém. Mint amikor kicsi volt és beteg, vagy csak rosszat álmodott, vagy csak egyszerűen nem akart megérkezni hozzá az álommanó. Apját ahogy régen, szépen átpateroltuk a lányszobába. Láza alig volt, de szinte megállás nélkül köhögött és beszélt. Én meg örültem. Na nem a betegségnek. Csak annak, hogy most is,  mint akkor a lámpaoltás után, sürgős és halaszthatatlan sutyoroghatnékja támadt. Szépen lassan sorszámot húztak maguknak a jóccakátok, de mi csak sutyorogtunk. Erről-arról, mindenféléről. Suliról, tanarakról, barátnőkről, frizuráról, zöldszínű körömlakkról meg tudomisén még miről. Csupa világmegváltó apróságról, amiről napközben nem mindig sikerül, mert akkor ő annyira hitelesen alakítja a tűzrőlpattant és önérzetes kamaszlányt amennyire én a nem kevésbé tűzrőlpattant és önérzetes anyukát. De az éjszakának, mint rendezőnek  más koncepciója volt velünk. Láthatatlan ujjaival félresimogatta az ellentéteket és újra cinkosokká avatott bennünket. Élveztem. A köhögését már kevésbé. Azon törtem a fejem, hogy mi lehet az, amit még nem durrogtattam el az itthoni gyógyszeres arzenálból a krákogás elleni harcban. De én kérem szépen addigra már széjjellőttem mindent, üres volt a tár. Ekkor jutott hirtelen eszembe édesanyám, aki most biztosan azt mondaná: "Kösd be a torkát!" Hát fogtam egy vékony sálat és bekötöttem. Aztán végre mégiscsak sikerült elaludnunk. A sálnak köszönhetően vagy mégsem, ki tudná ezt megmondani? Mindenesetre lehet benne valami, mert nálunk a famíliában anyáról lányára szállt eme gyógymód, bár én bevallom kissé elhanyagoltam eddig, nagyobb becsben tartva a medicína kínálta lehetőségeket. 

Aztán nemcsak édesanyám előbbi szavai ötlöttek az eszembe, hanem egy idevágó majd félévszázados történet is a családi legendáriumból. Ennek bizony az ecsegfalvi általános iskola fiatal tanítónője a főhőse. Ő, akit olyan csillogó és nevetős tekintettel áldott meg a teremtő, hogy megmelegedett mellette mindenki, aki csak belenézett azokba a fekete bogárszemekbe. Így járt a kondorosi ifjú agrármérnök is, aki egy szép napon még úgy ült föl a ványali vonatra, mint addig bármikor, de már azzal szállt le róla, hogy neki vagy ez a kis endrődi lány lesz a felesége, vagy senki más. Na de az ő históriájuk már egy másik lapra tartozik, mert  a mi történetünk idején még nem indult el velük az a bizonyos ványali vonat. Elindult viszont a kis tanítónő, a bogárszemű, a legjobb barátnőjével egyben kolléganőjével Endrődre a szüleihez, hogy ott töltsék a hétvégét. Oda is értek pénteken estefelé, ahol Franciska néni jóféle vacsorával, Vince bácsi pedig csabagyöngyéből préselt musttal várta őket. Ettek, ittak, kvaterkáztak aztán meg, mert már igencsak későre járt az idő, nyugovóra tértek. A lányoknak a különszobában ágyaztak meg. Hanem a vendég kisasszonyban bújkálhatott valami kis víruska, mert ahogy elhelyezkedett az ágyban, szinte azonmód elkezdett köhögni. Előbb csak úgy csendeskén, de aztán már egyre hangosabban. Nemsokára rá is szólt a barátnője, de úgy, hogy nem csak a szeme nevetett bele: "Vigyázz Maruszja, mert meghallja az Anyu és már jön is, hogy bekösse a torkodat valami "gatyadarabbal." Alig fejezte be a mondatát, már nyílt is az ajtó.

Kori

Kislánykoromban nagyon szerettem korcsolyázni. Alig vártam az igazi zimankókat, amikor végre fellocsolták a szomszédos iskola udvarát. Szerettem azokat a hosszú és hamar lámpafénybe burkolózó estéket. Szerettem gyorsan, féktelenül siklani és közben megfeledkezni minden másról. Annyira jó volt egy kis időre kibújni a jó tanuló unalmasan rámsimuló jelmezéből és csak hagyni, hogy a fagyos szél a sálamba kapaszkodjon és cvikipuszijaival pirosra csipkedjen. Szerettem magam körül a sapkák alól kikandikáló ismerős arcokat, az állandó zsongást, a jég sikkanását a korcsolyám éle alatt. Szerettem, hogy közben mindig szólt a zene és hogy az a zene szólt. Szerettem hogy a farmerom, hála a két vastag harisnyának, legalább ilyenkor a combomra feszült. Szerettem, miközben persze ahogyan illett, felháborodottan kértem ki magamnak, ha valamelyik fiú levadászta az usánkámat vagy derékon kapott és úgy tolt maga előtt. És ott volt a megfáradtak és elgémberedettek örök mentsvára, a melegedő, az elmaradhatatlan pirospaprikás zsíros deszkával és a mindig valószínűtlenül savanya, ámde forró citromos teával!


Régen volt. Elmúlt. Így van ez rendjén, nincs is ezzel semmi baj. A telet egy ideje már ablakon innenről élvezem jobban. Koripályán pedig azt sem tudom mikor jártam utoljára. Mindenesetre egy jelenetre máig élesen emlékszem. Nem volt sok híja, hogy egy hosszú, bukdácsolásnak álcázott lépéskombináció után ne hasaljak  nagyot a saját kiköpött tüdőmön, s mindeközben csupán egyetlen cél lebegett lelki szemeim előtt: úgy-ahogy lépést tartani a gyerekeimmel. Hitves akár egy a szokottnál vidorabb grál lovag termett mellettem e nehéz pillanatokban, amikor úgy hullott le rólam a komoly és megfontolt családanya néha egészen bosszantóan rámsimuló jelmeze, mint - kedves költőmet idézve -  "ruha másról  a boldog szerelemben".

Lépegetők

Két férfiember. Egy kicsi és egy nagy. Egymástól hatvanhat évnyi távolságra és mégis annyira közel. Kézenfogva sétálnak. Nagy egyetértésben, mint azok, akik félszavakból is megértik egymást. Egyik zsebükben útravalónak keksz, a másikban etetésre szánt reggeli maradék lapul. Jól ismerik az utat, nem először járnak rajta. Tudják, hogy hol lakik és mennyire tud örülni a szalonna bőrkének Mancika és a Puli. Tudják, hogy a víztorony melletti bokrokról csudafinom szedret lehet szedegetni, csak a tüskékkel kell vigyázni. Tudják azt is, hogy milyen érzés a hídon állni akkor, amikor gyorsvonat száguld át alatta. Tudják, hogy a kockaházak között hová bújt el a játszótér, és a hinták közül melyiket ajánlatos elkerülni és melyiken a legjobb az ülés. És tisztában vannak azzal is, hogy mire visszatérnek, nagymami husi levese már ott fog gőzölögni a konyhaasztalon.

Amikor ráfordulok a Fácán sorra a bevásárlásból jövet, még a séta elején tartanak, de tőlem már tisztes távolban. Nem gyorsítok, most nem utolérni akarom őket. Csak nézni. Meg aztán a levesnél majd úgyis találkozunk.  A nap a szemembe süt. Ettől ragyogásban, de kissé homályosan rajzolódik ki távolodó alakjuk. Hunyorgok és közben érzem, hogy közös életük filmjéből ezt a kis ellesett, homályos kockát, ezt amíg csak élek, őrizni fogom.

 

Ma délelőtt kicsit hallgatóztam a youtube-on és egyszercsak véletlenül(?) rátaláltam. Lejátszottam  egyszer, kétszer, aztán még, még, még, s mivel csak a saját dobhártyámban tehettem kárt vele, beszálltam én is a két Tamás mellé teljes szívvel és az összes hangszálaimmal énekelni ezt a libabőrösen szép nótát. De jó, hogy az énekléshez nem kellenek lábak! Mire a legeslegutolsó hang is tovaillant, ott találtam magam az emlékezés rámomlott kártyavára alatt.

Megjelent előttem egy kilencévesforma kislány, akit persze még sokkal jobban érdekeltek a tiri-tarka lemezborítók, mint a bennük lévő bakelitkorong barázdái közé bújtatott dalok, de azért ki nem hagyta volna a világ minden kincséért sem, hogy ha már a nagymamájánál járt, át ne sompolyogjon suttyomban a különszobában lakó középső unokatesójának birodalmába. Milyen izgalmas világ is volt az! Hiszen a szoba lakója szombat esténként már bulizni járt! Ha nagymami rákérdezett, Hová mégy kisfiam? csak ennyit válaszolt: A lányokhoz, mamikám! - és nagy puszit cuppantott nagyanyó arcára. A kislány mindig felnézett rá, mert aranyszíve, bitang jó dumája és frenetikus humora volt, boszorkányosan tvisztelt és fejből tudta az egész család név- és születésnapjait. Szobája falán színészek, énekesek és majdnem évakosztümös hölgyek fényképei váltogatták egymást. Az ágy végében Ra-Re könyvektől roskadozó polc és egy hokedlin lemezjátszó. Ki tudta még az elején, hogy mi az, hogy LGT és a Beatles vagy a Fonográf, de egy idő után ismerősökké váltak a dalok, és ha nem is értette mi a nyavalyát is akar jelenteni az, hogy misel mábel, a kislány mégis rendszeresen hallgatta a Na, mi újság Wagner úrral és a Bummm!!! albumos Loksi nótákkal együtt.

Hét éve már, hogy az unokatesó kártyaparti közben átült egy másik, egy égi asztalhoz játszani. Rám hagyta közös emlékeinket és a dalokat.

Krókuszkereső séta

Kettesben indulunk el. Megszokott mozdulatokkal öltjük magunkra a télikabátot. Odakinn csalogatóan süt a nap, de még hideg szél fújdogál. A ház előtti csupasz fákon az ágak olyasformán lengedeznek felénk, mintha gáláns férfiismerősök lennének, akik udvariasan "jó napot" szeretnének biccenteni. Üdv nektek is, Fácán sori fák! Amikor az emeletes házakat elhagyjuk és kifordulunk balra az utcára, mint mindig, most is belémkarol. Finoman lágy az érintése, nem csimpaszkodik rám, nem húz el.  Talán pont ettől érzem úgy, hogy nem én vagyok a támasz, hanem fordítva. Szálfaegyenes a tartása, hát én is kihúzom magamat. Egy ritmusra, egyszerre lépünk. Katonás-vidáman. Garantált az esti rétes. Közben beszélgetünk. Csupa édes és roppantul fontos semmiségről. Olyasmikről, amikről csak egy édesanya tud beszélgetni az egy szem lányával, ha kettesben sétálgatnak. 


Két sarokkal arrébb észreveszem, hogy nehezebben szedi a levegőt. Lassítok a tempón. Meg is állunk. A kerítésen túl, az ébredező kert mélyén krókuszok nyiladoznak kis csoportokban. Sárgák, fehérek és liláskékek. Ők a kedvenc tavaszi virágai. Sosem mondta el, én meg elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy miért. Kár. Most már az én kedvenceim is. Miatta, meg másért is. Talán, mert olyan egyszerűen bájosak. Nem harsányak, csak szelíden szépek. Az elsők között bújnak elő a szinte még fagyos földből és mutatnak huncútul fityiszt a távozóban lévő télnek. 


Percekig, önfeledten gyönyörködik bennük. Én meg lopva lesem az arcát, mintha magamba akarnám szívni, lefényképezni és elraktározni mindörökre. Ezt a derűs nyugalmat, ezt a mélyülő barázdákat, a karikás és fáradt szemeket meghazudtoló harmóniát, ezt a tekintet mélyén soha ki nem hunyó, élénk és érdeklődő csillogást. Felkerekedünk és innentől kezdve szemérmetlenül tekintgetünk be minden olyan kertbe, ahol ezt a kerítés és a házőrző megengedi. Mi ketten, a krókuszkeresők.

Hat éve már csak képzeletben sétálgatok vele.