Szombat reggeli nyávogások

Rögtön egy vallomással kezdem. Ez a fotó nem ma készült Tarkabarkócáról. És a cicust sem így hívják, csak én illetem a háta mögött ezen a néven, merthogy nem a miénk ám, hanem valamelyik szomszédé. Ettől függetlenül rendszeresen múlatja az időt a kertünkben és a jelek szerint rémunalmasak lehetünk, mert ekkorákat ásítozik bekukkantva hozzánk. Engem amúgy ki nem állhat, az esetek zömében laposkúszásban menekül, ha csak meglát. Ez mint macskabarátot meglehetősen rosszul érint, de már kezdek beletörődni. Azért mielőtt végleg bedobnám a törölközőt esetleg megpróbálkozom még valami kis bajuszalávalóval. Ez otthon nagyon bevált. Elképzelni nem tudod ki mindenki jár oda kosztolni! Első ránézésre ingyenkonyhának tetszik, de nem az. Mi barterezünk. Dorombolással, dörgölőzéssel, simi és vakarászás megengedésével egyenlítik ki a a számlát. Néha ráadásként egy-egy bolha is becsúszik átugrik. Úgy képzelem amikor hazaérünk, riadóláncon adják le egymásnak a drótot, hogy újra itt vannak "Róbert bácsiék", mert nem telik el fél óra és sorban tiszteletüket teszik. Egy bézs óriás és a világ legdelejesebb tekintetű fekete macskája mellett egy hajlott korú cirmos a szívem csücske. Komoly drámai színészi vénával rendelkezik és úgy tud nézni, hogy Shrek komája hozzá képest kismiska. Neki szemet hunyok afelett is, hogy aktív kand-úr, ennek minden szagos folyományával. Na tessék, jól elkanyarodtam, de ettől még a kép tökéletesen passzol a mai reggelünkhöz. A hó is... Amúgy Noémié a dicsőség, a fotót ő követte el az ablakon innenről a mobiltelefonjával. Hogyan is szokták mondani? Jókor volt, jó helyen. Meg hát ügyeske is a kincsem. Egyébként nagyon tini és nagyon nem szereti, ha szembedícsérik, de én itt most inkább aljasul hátba. Egy kérdés azonban azóta motoszkál bennem, mióta megláttam képet, mert komolyan aggódom. A macskák állkapcsa nem tud kiakadni?

Ha kisüt a nap...

...sokkal könnyebb elhinni, hogy a tavaszhoz minden nap egy tyúklépéssel közelebb kerülünk. Feltéve, ha nem rontják az összhatást vaskos mínuszok. Itt éppen nem rontják. Persze mínuszkák azért bepróbálkoznak. De a lényeg, hogy mára a nyomasztó szürkeséget valaki kitessékelte, az ég kitisztult és vele együtt a fejem is. Végre. Migrén tepert le két napra, de most minden kerek. Állok az ablaknál és bámulok kifelé. Kivételesen nem zavar a maszatos üveg sem, igyekszem sóbálvánnyá válni. Leskelem a csipegető cinkét és közben úgy örülök, mint egy kisgyerek. Már kezdtem azt gondolni, hogy cinkegolyónak álcázott madárijesztőt vettem, vagy el vagyok átkozva, mint szegény Bagaméri, mert eddig jobbára feléje se néztek a madárkák. De lehet, hogy csak én nem vettem észre őket. Nagyon beleolvadnak a háttérbe. Mit tagadjam,  mélynövésű létrátlan létemre nem sikerült elég magasra függesztenem a csemegét. 


Immár eloszlottak a kételyek. Homlok kisimult. Megkönnyebbülten és elégedetten figyelem a falatozást. Megvan a bérletem a nyitnikékre.:)

ÓCEÁNOK

Ez a címe Jacques Perrin legújabb természetfilmjének, ami hamarosan a mozikba kerül. A színész-rendező-producer neve ismerősen csenghet mindazoknak, akik látták a Mikrokozmoszt, a Vándormadarakat, vagy a Kóristákat. Ezt a filmet négy éven keresztül forgatta és műve felfogható egyfajta főhajtásként a glóbusz végtelen vizei, az őket benépesítő állatvilág, a természet lenyűgöző szépsége, gazdagsága és ereje előtt. A nézők elkápráztatásán túl nem titkolt szándéka volt az is, hogy figyelmeztessen arra mekkora felelősség terheli az emberiséget, akinek "jóvoltából" veszély fenyegeti az élet bölcsőinek  ökológiai egyensúlyát, számos faj a teljes kihalás mezsgyéjére érkezett el. Perrin úgy döntött, megmutatja, közel hozza, az ismerőseinkké teszi őket, hogy méginkább a tudatára ébredjünk annak,  mit veszíthetünk.

Tegnap a francia tv Thalassa című műsora a készítés kulissza-titkaiba avatta be a nézőket. Megismerhettük az elhivatott és a szó legjobb értelmében megszállott stábot, a helyszíneket, a technika filmezést segítő vívmányait. Engem a delfinek vízfelszín feletti "szárnyalását" megörökítő, távírányítású és egy apró, de nagyon érzékeny kamerával felszerelt minihelikopter és a torpedó ragadott meg a legjobban. Ez utóbbi egy olyan víz alatti műszer, aminek létrehozásában 19 ember munkája fekszik és nagy sebességgel képes követni gyorsan úszó hal- vagy delfin rajokat. A nézőnek meg mindeközben egyenesen az a benyomása, hogy már nem kívülről, egy kényelmes fotelből figyeli az eseményeket, hanem azok részesévé vált. Uszonyokat növesztett és alámerült felfedezni.


Nagyon várom a bemutatót. Franciaországban jövő szerdától kezdik el vetíteni a filmet. Szorítok, hogy mielőbb mindannyiunkhoz elérjen.


Addig is katt ide, egy kis vizuális kedvcsinálóért.

Dixie és Tiziano

Az az igazság, hogy jó ideje készültem már rá, hogy a hazautazásból visszatérve nemcsak a kedvenc blogjaimat olvasgatni telepedek ám ide, hanem végre írni is, de valahogy, ki tudja miért, nem akarózott. Miután visszazökkentem a waterlooi hólepte mindennapokba, csak csücsültem az élményeimen, mint Harpagon a kincsesládáján, és dédelgettem, tutujgattam őket. Mostanáig. Lehet, hogy csak arra vártam, hogy a hó elolvadjon? Vagy hogy összekapjam magamat és a gondolataimat? 

Sok szép találkozásban volt részem  a téli szünet futrinkásan töltekeztető, fárasztó, de egyben kényeztető két hetében. A személyesekről most nem is írnék többet, csak annyit, hogy a szívembe zártam őket egytől egyig és köszönöm mindenkinek, aki adott nekem egy csipetnyit a két ünnep közelsége  miatt talán még drágább idejéből és saját magából.  Amiről itt beszámolnék, az két kulturális esemény. Két nap választotta el csupán őket, mégis az egyikből évzáró, a másikból évnyitó  hab lett a tortán. Számomra legalábbis. Egy koncert és egy kiállítás. Egyik a Müpában, a másik a Szépművészeti Múzeumban várt rám. 

A Benkó Dixiland évadzáró koncertjén másodjára vettem részt. És a hatás ugyanolyan frenetikus volt, mint az első alkalommal. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez az a zene, amivel kelek és fekszem, de ha meghallom, nem lehet, nem tudok ellenállni neki. Meg persze nem is akarok. Mert ez a muzsika néhány pillanat alatt befészkeli magát az ember bőre alá, ott aztán nyakoncsíp és megbizserget minden egyes idegszálat és a végén azon kapod magadat, hogy az összes rendelkezésre álló testrészeddel vered a taktust, a képes feledre pedig majd két órán keresztül telepszik rá leradírozhatatlanul a mosolygás. Ami néha aztán önfeledt röhögésbe csap át. Ehhez pedig nem kell más csak annyi, hogy a zenekarvezető  egy-egy elszólást is becsempésszen a számokat összefűző és a műfaj hőskorát megidéző mondandójába, vagy hogy a trombitás és a pozanos Stan és Pan módjára komédiázzanak. Igaz az sem volt semmi, amikor az egész csapat brekegésre vagy szkettelésre adta a fejét, vagy amikor a dobos odahagyta a csápolnivalóit és egy mángorlón nyomta le a szólót. A két utolsó ráadás nótát, a "Just a gigolo"-t és a "Szentek bevonulását" már a közönség ütemes vastapsa kísérte. 


És akkor most a kiállításról. Előrebocsátom nem vagyok én műértő csak egy lelkes, amatőr rajongó. A reneszánsz iránti vonzalmam Zeffirellivel kezdődött. Júliai korban láttam először a veronai szerelmesekről szóló filmjét és a Makrancos hölgyet. Sorsom itt pecsételődött meg. Aztán a történet pár évvel később David Weiss A velencei című könyvével folytatódott. Ez Tiziano életregénye. A festőgigászé, aki falusi kissrácként került be a lagúnák városának forgatagába egy olyan korban, amikor a dogmák és a pestis árnyékában az emberek mégis megpróbálták nemcsak élni, de élvezni is az életet. A fiút bontakozó és megkérdőjelezhetetlen tehetsége kivezette a sikátorokból és hozzá méltó magaslatra emelte. Nemcsak a festmény megkomponálásához értett nagyon, de utánozhatatlanul keverte színeket és finoman megrajzolt alakjaiba érzékeny lelket lehelt. Ha az ember rájuk néz, visszanéznek a vászonról. A másik nagy kedvencem szintén velencei, egyébként Tiziano jóbarátja és mestere, Giorgione da Castelfranco. Már a nevébe is bele lehet andalodni! Ő egyenesen a szívével festett és az élet szerelmese volt. Káprázatos portréi vannak, de sajnos nagyon korán, 33 évesen ragadta el kedvesével együtt a fekete halál. A kiállításon az övéiken kívül még jó néhány remekművet csodálhattam meg, egyedülálló válogatásban. Tisztes, részletgazdag, aprólékos mestermunkákat és olyanokat is, amelyek előtt az ember csak felsóhajt és kalapot emel. A képek közül számos a múzeum sajátja, de érkeztek a Louvre-ból, a Prado-ból, az Accademia-ból, és a Metropolitan-ből is.


Hálás vagyok ezekért az élményekért, (a barátnémnak külön is a koncertjegyekért:-)) hogy egy kis időre teljesen elfelejtkezhettem mindarról, ami nyomaszt, amin mostanság a legtöbbet agyalok. A kétlakiság árnyoldalairól, a "ha hazaérünk valami biztosan elromlik szindrómáról", a döcögő fűtésről, a be-beázó tetőről és arról, hogy előbb-utóbb mégiscsak döntenünk kell majd a ház sorsáról. Most nem vagyok készen rá. És azt sem tudom, hogy istenigazából kész leszek-e valaha is. A mai eszemmel elképzelni sem tudom, hogy vendégségbe vagy szállodába járjak csak haza. Ez a kis szilasligeti ház minden tökéletlenségével együtt nagyon sokat jelent nekem. Egy a köldökzsinórok közül. Hitves látva hogyan zuhanok össze még az átvágás gondolatától is, a felújítás ötletével állt elő, hiszen nem hagyhatjuk  tovább romlani. Hát 1400 km távolságból ez sem akármilyen vállalkozás, de belevágunk!