A kíváncsiság ültetett le a képernyő elé vasárnap este. A francia tévé tűzte műsorára a Jane Austen remekművéből 2005-ben készült mozifilmet. A premierjekor még annyira el voltam telve a BBC 6 részes tévésorozatától, hogy semmi pénzért be nem ültem volna rá. De ha most "per gratis" iderakják elém, akkor miért ne? Legalább tudjam, hogy miről alkottam summás véleményt, mielőtt még egyáltalán belekukkantottam volna. Mondanom sem kell, hogy még el sem kezdődött, de én stílusosan már tele voltam előítéletekkel. Létezhet egyáltalán Mr Darcy Collin Firth után? Megkedvelhetem itt is a főszereplőket? Hogyan lehet ezt a történetet másfélórába sűríteni úgy, hogy ne érezzük összecsapottnak? Lesznek-e majd itt is kedvenc jeleneteim? A brit konkurrensnél egyébként a Pemberley-beli látogatás volt a szívem csücske. Nos, nagyjából ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor elkezdett peregni a film.
Már az első percekben az volt az érzésem, hogy különös szemüvegen keresztül látok mindent és egymásra vetítem a két alkotást. Kicsit olyan volt ez, mint amikor síversenyeken összejátsszák a két legjobb futását. Véletlenül pont aznap volt egy ilyen élményem a Val D'Isère-i alpesi vb utolsó versenyszámánál. Na de vissza a film(ek)hez.
Ahogy haladt előre a történet úgy nőtt bennem a várakozás, hogy na majd most. Most majd felfedezek valami eredetit. Próbálkozások persze voltak. A rendező, mintha érthetően és tudatosan igyekezte volna elkerülni az elkerülhetetlent, mármint az összehasonlítást. Kihasználta a technika adta lehetőségeket és csodálatos tájképekkel is gazdagította a látnivalókat. Ezenkívül más, meglepő helyszínt keresett néhány jelenetnek. Így mosta el például Mr Darcy első szerelmi vallomását a zuhogó eső. Szó szerint, mert azon kaptam magamat, hogy már nem is a párbeszédre figyelek, henem az foglalkoztat, hogy sikerült-e megúszniuk a színészeknek a kísérletet egy szimpla náthával. A Pemberley látogatás számomra maga volt a csalódás. A klasszicista enteriőrnek köszönhetően a kastélyban erős kriptahangulat uralkodott. A szoborgyűjtemény pedig még rakott is rá néhány lapáttal. Mr Darcy márványba álmodott mása természetszerűleg képtelen volt melegséget árasztani és inkább a történelemkönyvek antik hőseit idézte. Nekem rögvest Julius Ceasar mellszobra ugrott be a gimnázium első osztályából, akire anno galád módon cerkával körszakállt és szemüveget rajzoltam, majd így írtam alá: a prof. Ezért aztán nem csoda, ha hiányérzetem belekarolva nosztalgikus hangulatomba elő is hívta a tévéváltozatbeli festményt, amely a házvezetőnő elbeszélésével egybecsengve megsejteti Lizzy-vel a büszke főnemes valódi, szeretetreméltó énjét és felkelti benne a vágyat, hogy majd egyszer ennek a helynek az úrnője legyen.
A főszereplőválasztással sem tudtam megbékülni. Lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba és hiányzott belőlem a kellő akarat, de nem bírtam Keira Knightley-ban észrevenni Elizabeth Bennett-et. Nem láttam benne mást, mint egy durcás és jobbára búval bélelt, ritkábban kedvesen mosolygó fiatal lányt. Hiányzott a durci mögül az a huncútul élénk, évődő tekintet és az életkedv, ami Jennifer Ehle alakítását annyire hitelessé tette. Knightley-t az alkata is hátráltathatta abban, hogy életre keltsen egy 18. század végén élő fiatal nőt. Már csak azért is, mert a zörgő csontok helyett akkortájt a teltebb idomok voltak divatban. Mily boldog idők! A Mr Darcy bőrébe bújó színészt nagyon jelentéktelennek éreztem. Olyan letargikus arckifejezéssel csinálta végig, hogy még csak az az illúzióm sem lehetett meg, hogy az unalmas felszín alatt egy vulkán fortyog, és bármelyik pillanatban kitörhet.
Csalódottan ültem végig boldog egymásratalálásukat is, és a tévéváltozatnál gyorsabban kikerekedő happy end nem kárpótolt az akkori lágyan hömpölygő történetszövés elvesztéséért. Ekkor még nem sejtettem, hogy majd az utolsó percekben kapom meg a jutalmamat azért, hogy egyáltalán végignéztem a filmet. Mégis lett kedvenc jelenetem, amely szerintem ebben a verzióban a csúcspontot jelenti. Ezzel is ér véget a film. Donald Sutherlandnek emelek kalapot érte. Ez az öregedő színészóriás a cinikus és a nőuralom elől a könyveihez menekülő karakterből olyan szívet-lelket melengetően és annyi szeretettel varázsolta elő a kedvenc lánya boldogságáért őszintén aggódó édesapát, hogy sikerült vele felkavarni és meghatni.
Végezetül nem szeretnék arra vetemedni, hogy ajánlgassak egy filmet, amin majdnem végig fanyalogtam, de a végén mégis meghatódtam. Én nem bántam meg, hogy végigültem, de egyáltalán nem biztos, hogy mindenki így járna vele. A BBC filmje számomra ezután is a Nr 1, ha a Büszkeség és Balítéletről van szó, és remélem, hogy még sokszor lesz módom megnézni, de nem fogok csodálkozni, ha Mr Bennett jeleneteinél majd szememre csúszik az a különös szemüveg.
