NAGYASSZONYOK

Két asszony. Két színésznő. Két mozi ikon. Mindkettő már jócskán túl élete delén. Két párhuzamos sors. Két hasonló és mégis nagyon különböző életút. Egy magyar és egy francia. Az egyikről tegnap olvastam el egy újságcikket, a másikkal pár hete láttam egy beszélgetést a tévében. Mindketten az ötvenes években indultak és évtizedek alatt változtak át a filmvásznon és az életben is üde és hamvas, kívánatos fiatal nőkből először érett asszonyokká, majd barázdált arcú matrónákká. Gyakorlatilag a szemünk előtt vénültek meg. Mind a ketten dohányoznak és az elfüstölt bagótól  a hangjuk mára egyfomán vesztette el  bársonyosságát és vált érdessé, karcossá. Az alkatuk is rímel. Karcsúak ma is. Számtalan fesztiválon számtalan díjat söpörtek be. Meg persze buktak is. Nem is egyszer. De Cannes vörös szőnyegén mind a kettőjüket életműdíjjal jutalmazták. Testet, lelket leheltek szerepekbe. Így ismerte meg nevüket, arcukat a világ.

Eszem ágában sincs belesétálni a kelepcébe és  azt latolgatni, hogy mi lett volna a magyarból, ha pár ezer kilométerrel nyugatabbra jön világra és hogy mivé vált volna a francia, ha hagyja, hogy Hollywood beszippantsa. Én nem szeretem az olyan mondatokat, amik azzal kezdődnek, hogy mi lett volna ha. Ez legyen a megfeneklett művészek menedéke. A két színésznő életműve önmagáért beszél és remélhetőleg még mindig nem teljes.

De én itt és most mégsem a művészetüket fogom magasztalni. Arra ott vannak a mindenféle kritikusok és ítészek. És nem is állítom, hogy nekem mindig minden tetszett és tetszik, amit létrehoztak. De az lenyűgöz, ahogyan az életük filmjében alakítják, méghozzá hátborzongatóan hitelesen a lehető legnehezebb szerepet: az öregedő nőt. Egy olyan korban, amikor szinte minden azt sugallja, hogy kutya kötelesség dacolni a múló idővel. Amikor a hangsúly nem azon van, hogy hogyan öregedj, hanem hogy egyáltalán ne öregedj meg. Amikor egyre fiatalabb nők esnek a tökéletesség és a plasztikai sebészet bűvöletébe. Amikor  a negyvenesek (magamat is beleértve) kétségbeesve tapasztalják ráncaik szaporodását és előfordul, hogy rosszabb napokon az önértékelésükön és a magukba vetett bizalmukon pillanatok allatt keletkeznek repedések pusztán attól, hogy a reggeli tükör olyan kíméletlenül mutatja meg  a valóságot. És ez az érzés teljesen független attól, hogy az illető boldog párkapcsolattal és családi háttérrel van-e felvértezve. Ott és abban a percben ő akkor is úgy érzi, hogy nincs nála nyomorultabb a világon, mert menthetetlenül öregszik. 

Kérdem én: tényleg olyan rettenetes megöregedni? Azt gondolom, hogy nem könnyű és persze azt is, hogy attól függ. Egy valaha sugárzóan szép nő számára maga lehet a golgota. Míg annak, akivel a sors a kezdetekben kevésbé bánt bőkezűen, talán nem ennyire drámai. De mindenképpen nehéz és küzdelmes, bár talán mégis könnyebb akkor, ha elfogadjuk az idő múlását és nem az ellene való harcra, hanem a vele való kibékülésre fordítjuk az energiát. Ha sikerül megszeretni magunkat így és ilyennek. Én még az út elején járok és nem tudom, hogyan kell ezt egyáltalán jól csinálni, de ha lehet, nagyon szeretném megtanulni. És úgy érzem ez a két színésznő tud valamit. Ahogyan az anyukám is tudta, csak neki nem volt ideje végigjátszani a partit. Hogy a szépség és az öregség nem feltétlenül egymást kizáró fogalmak. Hogy igenis léteznek szép öregasszonyok. Olyanok, akik annyi tartást, derűt, harmóniát, belső békét és pozitív energiát sugároznak, hogy sikerül vele önbizalmat csöpögtetni a csüggedőkbe, hogy igen, így is lehet. Amikor az idős magyar színésznő mosolya és kuncogása pillanatok alatt megidézi a hajdani copfos lányt a Körhintából, vagy amikor a francia a "Jules et Jim"-ből megismert huncút és csillogó tekintetével nyolcvanévesen is az ujja köré csavarja nemcsak a riportert, de szerintem mindenkit, aki csak látja. Ilyenkor tényleg úgy érzed, hogy megáll az idő...

Két nő. Két asszony. Két nagyasszony. Vagy ahogyan a francia mondja: grande dame. Két méltóságot árasztó és tiszteletet ébresztő fehérszemély. Nagyon örülök, hogy vannak. Hogy itt vannak közöttünk. 

Törőcsik Mari és Jeanne Moreau.