Drótszamarak, kanálisok, poffertjes

Nemrégiben először jártunk ott és nagyon megkedveltük. Pedig volt pár pedig. De ezek időközben elvesztek a bagatellség süllyesztőjében, ami mint tudjuk, a feledés előszobája. Mi pedig végleg a szívünkbe zártuk a helyet, ahol egy hosszú hétvégén annyira jól éreztük magunkat. Ezt az őszbe öltözötten is dinamikus és felszabadult lelkületű várost, ahol a csatornák mentén közlekedők között a kétkeréken gurulóknak áll a világ. A várost, amely lenyűgöző múzeumot emelt egy zaklatott és sebzett lelkű zseninek, aki úgy tudott festeni, hogy muszáj gyökeret ereszteni a képei előtt. A várost, amelyben a felejteni nem akaró emlékezet megőrizte a hatmillióból egy Anne házát és mind a mai napig kígyózó sorokban, türelmesen várakoznak előtte a látogatók, hogy szembenézzenek nemcsak a múlt sötét árnyaival, hanem  azok mai reinkarnációival is. A várost, ahol puritán homlokzat rejti a legjobbnak kikiáltott palacsintázót, aminek robusztusan rusztikus asztalánál ülve az ember lánya csodálattal vegyes érdeklődéssel figyeli a szomszédjában "egy tálból cseresznyézőket", akik négyen négy villával, csillogó tekintettel és gyermeki boldogan hajolnak a kétszázforintosoknál alig nagyobb átmérőjű süteményekkel megrakott tányér fölé. Muszáj hát nekünk is megkóstolnunk a poffertjest. Vajasan, porcukorral meghintve és cukorsziruppal lelocsolva. Vannak helyzetek, amikor úgy jó, ha nagyon dolce az a vita. Repetázunk is, de a fényképezőgép valahogy a második adagról is lemarad. Aztán persze van sok minden, amiről meg nem. A parkoló autó tetején hetyke eleganciával időző kócsagról például nem. Pedig az első pillanatban azt hittem róla, hogy nem is igazi. Mert mi a csudát keresne egy ilyen Amszterdam kellős közepén, ráadásul ennyire megátalkodottan rendíthetetlenül? Most visszagondolva már nem is érdekes a miért, elég, hogy ott van, vagyis hogy ott volt és egy eldugott, csöpp kis utcában találkoztunk vele.

Ide még egy praktikus tanács a valamikor Amszterdamba készülőknek: érdemes interneten beszerezni és kinyomtatni a múzeumi belépőket, mert ezzel hosszadalmas sorbanállástól kímélhetjük meg magunkat. Az Anne Frank házba a kicsiny befogadóképessége miatt konkrét időpontra kell jegyeket váltani, de például a Madame Tussaud és a Van Gogh múzeum esetében a váltás évének legutolsó napjáig érvényesek a belépőjegyek.

Levendula

Nagyon szeretem a levendulát. Szeretek elgyönyörködni a kis bugás, kékeslila virágaiban, megmorzsolgatni őket a tenyeremben, majd beszippantani az ottmaradt illóolaj miniatűr cseppjeinek frissen fanyar, gondűző illatát. És azt is szeretem, hogy olyan igénytelen növényke, nem várja el, hogy az ember naponta öntözgesse, kényeztesse. Jól tűri a szárazságot és még itt nálam Waterloo hűvös klímájában is eléldegél egy kis virágládában, pedig ez aztán minden tekintetben messze esik szülőhazájától, a napsütötte Provance-tól. Na, arrafelé már nemcsak kaspókat, de egész mezőket pingál lilára, és megélhetést biztosít mindazoknak, akik, mikor már beérik, búzamódra learatják, kipréselik és lepárolják. Avignon-tól dél-keletre, félórányi autózás után már Luberon vidékén, Coustellet városkában találjuk magunkat, ahol még egy múzeumot is szenteltek neki. Idén nyáron ott jártunkban-keltünkben mi is betértünk ide, hogy jobban megismerkedjünk a növénnyel és azzal a fáradságos és varázslatos folyamattal, amelynek végére a rétek lilaszoknyás tündére gyógyhatású, akácmézszínű folyadékká változik át. Ezt a múzeumot egy család alapította, akik azontúl, hogy generációkra visszamenőleg a művelésével foglalkoznak ezzel is hozzá akartak járulni ennek, az ottani tájra oly jellemző nemes fajtának (lavandula angustiflora) a megőrzéséhez és védelméhez. Pazar gyűjteményt hoztak létre mindazokból a tárgyakból, amelyek a levendula műveléséhez és feldolgozásához kötődnek.

Már belépve meglegyint az az utánozhatatlanul átható illat, tévedés kizárva, megérkeztünk a levendula templomába. Nem szegheti a kedvünket az sem, hogy egy szemtelenül leleményes kínai idegenvezető kihaszálja pillanatnyi bizonytalankodásunkat és a pénztárnál elénkrukkol népes csoportjával. Bevallom bennem azért van némi sértettség, mert hát mégiscsak a magyarokról járja az a bizonyos forgóajtós anekdota... De nem kezdünk el pattogni, hiszen ráérünk, bokros teendők nem nyomasztanak és vonatfütty sem hallik. Milyen nyugtató is tud lenni a levendula! Illatfelhőbe szedálva járjuk végig a termeket, hogy felfedezzük az orvoslás és a parfümipar terén is elismert levendulaolaj készítésének évszázadokra visszamenő fortélyait. Nekem a hőskorból származó irdatlan lepárlóedények ragadják meg a fantáziámat. Először voltak a szabadtűzűek, aztán a vízfürdős változatok , majd a gőzüzeműek. Szépen csillogó vörösrézből készültek és olyan is akadt, amelyikhez tésztaszűrőnek álcázott sombrerószerű alkatrész is tartozott. A Bádogember biztos kinézné magának, ha erre járna... Ezután következik a címke-, a parfümösüveg- és az öltözetgyűjtemény. Évtizedeken, mi több, évszázadokon átlépő hétmérföldes csizmánkat akkor dobjuk le, amikor a vizit elérkezik a múzeum butikjához. Igazi kis ékszerdoboz! Rusztikus fenyőbútorokkal van berendezve és a portékák (isteni olajok, kölnik, krémek, tusfürdők, szappanok és persze szárított levendula csokrokba és gusztusos kis zacskókba kötve) a polcokról és kosárkákból kacsingatnak ránk. Nőből vagyok, és hát ennek a szemezésnek nem tudok és nem is akarok ellenállni. Ahogyan velem egyetemben sokan mások sem. Így kifeléjövet már ott lapul az ízléses kis lila papírtáskában egy molyűző zacsi és egy üvegcse relaxációs masszázsolaj. A héten már kenegettem is vele kisfiam fociban megfáradt tappancsait. Mivel a nővére is kikunyizta, hát az övéit is. Pedig eredetileg önző módon hitvesnek szántam, meg persze magamnak. Majd annak is eljön az ideje, hiszen maradt még elég az üvegben! Juteszembe, Dávidnak holnap meccse lesz...

A múzeum honlapját itt találod.

APRÓCSKA GYÖNGYSZEM AZ ATLANTI PARTON

Szeretnélek megismertetni egy hellyel. Itt töltöttem február utolsó hetét a gyerekekkel. Nem volt szó sem igazolt, sem igazolatlan hiányzásról az iskolából, ugyanis az intézmény síszünetelt. Mi nem. Helyette lenyúltam hitves GPS-sel felszerelt szekerét és a lovak közé csapva - egy tankolást leszámítva - meg sem álltunk az Óceán partján fekvő breton kisvárosig. Le Croisic-nak hívják. Azért mutatom be, hogy ha egyszer eljutnál a közelébe, ki ne hagyd. De ha a látogatás mégsem jönne össze, tekintsd úgy ezt a bejegyzésemet, mint virtuális idegenvezetést. És nehogy rosszul érezd magadat attól, hogy még sose hallottál róla, mert én is így voltam vele egészen addig, amíg életem párjának nem választottam valakit, akinek ott él a családja. Tulajdonképpen nászajándékba kaptam a lehetőséget, hogy ideszokjak. Élek is vele rendszeresen.

Nem árulok zsákbamacskát, ezért rögtön elmondom, hogy a nyári vakáció idején érkező jobban teszi, ha nem a tengerparton való heverészést és a fürdőzést állítja programjának középpontjába. Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy fürdővendégként azok érzik majd úgy, hogy az ígéret földjére érkeztek, akik rozmár felmenőkkel rendelkezvén megcsömörlöttek a kontinentális, gatyaülepszaggató kánikulától és frissebb fuvallatokra vágynak. A jó időt nem lehet garantálni, és szebb napokon is csak 25 fok köré kúszik a hőmérő higanyszála. Az pedig már valóságos ünnepszámba megy, ha a vízé eléri a 20 fokot. Ettől eltekintve a tengerpart mesésen gyönyörű, a várostól kiindulva a félszigeten váltakoznak a homokos, dűnés, lankás partszakaszok és a sziklás öblök. Autóba ülve, biciklire pattanva, vagy akár gyalogosan sétálva is lélegzetelállítóan szép élményben lehet részünk. Apálykor nagyon sokan szerelkeznek fel vödrökkel és indulnak kagyló és rákgyűjtő portyára, hogy pénztárcakimélő módon szerezzék be az ebédre vagy a vacsorára valót. Aki nem rajong eme tengeri herkentyűkért, a szép kagylóhéjakból gyűjtögethet magának.

A tengeri levegő étvágyat csinál, és ha megéhezvén helyi specialitásokra vágynánk, a legjobban tesszük, ha egy crepêrie-be, vagyis palacsintázóba térünk be. A mi kedvencünk a régi városházával szemközt található és Duc d'Aiguillon-ról nevezték el. A menüsor galette-ből (hajdinalisztből készült sós palacsintából), crêpe-ből, (ami édes palacsintát jelent) áll. A nagyétkűek még mindezt fagylaltkehellyel is megkoronázhatják. Az ételek mellé nagykorúaknak habzó almabor vagyis cidre dukál, amit fületlen tálkából kortyolgathatunk.

A kiadós ebéd után városi sétával folytathatjuk. A klausztrofóbiásoknak nagy kihívás ígérkezik, mert turistaszezonban egymás sarkát tiporják itt a népek. Ennek ellenére mindenkit rábeszélnék arra, hogy araszoljon végig a kikötői parton, ahol legelébb is, a régi halpiac felújítottt épületében, helyi képzőművészek kiállítását nézegethetjük meg. Ezután célszerű a kis butikok mentén elballagni a kb. 200 m-re fekvő Place Dinan-ig, amelyet a breton építőművészet remek példáiként számontartott többévszázados, színes ablaktáblás és kőkapufélfás házak öveznek. Csütörtökönként itt van a nagypiac és kéthetenként vasárnap a bolhapiac, ahol a sok lim-lom mellett szép régiségekre is bukkanhat a gyűjtőszellemmel és vággyal megáldott turista. Innen toronyiránt elindulva 5 perc alatt a XVI. századi templomhoz érünk. Órájához mindig bátran igazíthajuk a sajátunkat. Egyébként minden egész órakor harangütéssel is jelzi az időt azoknak, akik nem láthatják. Az épület a szomszédvár, Batz sur Mer templomának mintájára készült, a rossznyelvek szerint egyszerűen lekopírozták. Való igaz, hogy a félszigethez autón közeledve, mintegy 10 km-es távolból az első pillanatban tényleg elbizonytalanodik az ember, hogy melyiket is látja. Ettől függetlenül megnézésre mindenképpen érdemes, és a gyönyörű üvegablakok mellett kuriózum még benne az oltár fölött függő, fából készült hajó, amely a város tengerhez való kötődésére utal.

A templom után célszerű útbaejteni az Estacade-ot, ami nem más, mint egy furcsa ötvözet a moló és a ponton között, és ahol a kisebb hajók szoktak kikötni. Itt adódik lehetőségünk arra is, hogy vezetett horgásztúrára induljunk. Persze csak az, akinek bírja a gyomra a hullámok fölötti zötykölődést. Nálunk kizárólag a fiúk vannak erre hitelesítve. Aki nem rendelkezik saját pecabottal, a hajón bérelhet magának. A tulajdonos kedves, szolgálatkész és mindig tuti helyekre kormányozza az alkalmi horgászokat. Amúgy családtag: ő a sógorom...

Ha gyerekekkel járunk Le Croisic-ban, ideális célpontnak ígérkezik - főleg esős napokon - az Océarium felkeresése. Ebben az óriási akváriumban megtekinthetőek az óceán flórájának és faunájának jeles képviselői. Színpompás díszhalak, kagylók, rákok, korallok és Ausztráliából idehozatott cápák is. Garantált a többórányi felhőtlen szórakozás. Az Océariumtól pár száz méterre egy csiganeveldét is megnézhet az, akinek erre támad gusztusa. Megjegyzem, hogy mi még nem tettük be a lábunkat e műintézménybe, hiszen otthon a kertben ingyen "gyönyörködhetünk" bennük. Én amúgy is biztosan irtó szándékkal közelednék feléjük. Tavaly szétlegelték az összes petúniámat. Persze nyilván más szemmel nézegeti a csigucit az, aki fokhagymásan álmodja a puhatestűt a tányérja közepére és a látogatás végén zacskóban viszi haza, mint főznivalót.

A középkorban a várost és a környező településeket, nevezetesen a 15 km-re eső és várfallal körülvett, történelmi központtal rendelkező Guérande-ot is a tengeri só tette gazdaggá. Marais salant-nak hívják azt a két város között elterülő, szárazon leginkább a Hortobágy szikeseire emlékeztető helyet, ahová a tenger vizét sekélyen bevezetik és ahol aztán a nap párologtató hatásának köszönhetően végül fogatlan gereblyére hasonlító eszközzel kupacba gyűjtik a fehér "aranyat". A "sóföldek" mentén most is a kétkezi termelőtől (paludier) vásárolhatjuk meg zacskókba csomagolva nemcsak a nagyszemcséjű durva tengeri sót, hanem azt a finom aprószemcséset is, amit nagyon kifejezően "fleur de sel"-nek, azaz a só virágának hívnak. Persze a mai paludier-k már csak hobbiként és turistacsalogatóként űzik a tevékenységet, hiszen manapság csak ebből megélni, egyszerűen lehetetlen.

Mielőtt végleg búcsút vennénk Croisic-tól, mindenképpen térjünk be két üzletbe. Egyik sem szuvenírbolt. Azoktól itt is kiráz a hideg. Ez az én két boltom helyi specalitásokat árul. A Belle-Iloise tengeri halakból készült kenőkéket, melyeket apró konzervdobozkákból rendeznek szemetgyönyörködtető kompozíciókba. Némelyeket ajándékcsomagba, másokat kiskosárkákba. Ha valaki biztosra akar menni, mindig van kóstoló, így ki lehet választani mi ízlik a legjobban. Senkit nem akarok befolyásolni, de az én kedvencem a zöldcitromos-makrélás és a whisky-s szardíniás. Hmm. A másik bolt a Trinitaine. Itt vásárolhatsz - a teljesség igénye nélkül - mindenféle apró vajassüteményeket gyönyörűséges pléhdobozokban vagy szimplán zacskóban, sós karamell bonbonokat (bizarul hangzik, de nagyon finom), cidre-et a hozzávaló kerámia tálkával, parányi recepteskönyvet, amiből aztán otthonodban készítheted el a galette-eket és crêpe-eket szeretteid és a magad gyönyörűségére.

Le Croisic-ból elmenni nehéz. Alig lehet megállni utasként, hogy távolodva az ember ne forogjon minduntalan hátra megkeresni szemével a környezetéből kimagasló templomtornyot. A romantikusabbak kis kerülőt téve, a sziklás partszakaszt, a côte sauvage-t útba ejtve búcsúzhatnak el a végtelen víztől és a szilaj tengeri széltől, aki versenyre kelve a négyüteművel még jó darabon szegődik kísérőül.

ÉG ÉS VÍZ KÖZÖTT

Nem tudom, hogy milyen idő van éppen ott, ahol ezt a firkámat olvasod, de azért mégis felteszem a kérdést: Neked is eleged van a kinti szürkeségből? Akkor már ketten vagyunk! Hacsak nem most kezded el olvasni a blogomat, azt is tudod, hogy mi az egyik varázsszerem a szezonális mélabú ellen. Szóval, mit szólnál hozzá, ha egyszerűen fityiszt mutatnánk a télnek és utaznánk egyet? Csak mi ketten. Ráadásul úgy, hogy egy fillérünkbe sem kerülne. Ez pedig ugye korántsem elhanyagolható szempont a pénzügyi válságtól terhelt mindennapokban.

Na akkor jössz velem? A nagykabátot hagyd nyugodtan a fogason, mert a június eleji Normandiába röpítelek. Van egy hely Hódító Vilmos birodalma és Bretagne határán, ahová a francia tájak szerelmesei Párizs és Versailles után, a legnagyobb számban látogatnak el. Évente körülbelül három millióan. Mont-Saint-Michel a neve. Szerencsére idejekorán feltűnik a hozzávezető úton, hogy a lelket tartsa az elfásult "zarándokok"-ban, mert a feléje kígyózó kocsisor méretéből ítélve már-már azt gondolhatnánk, hogy egy egész évre való látogató beszélt össze, hogy ma itt adjon randevút egymásnak.

Ez a méltósággal égbenyúló építmény, melyet egyesek csak a "Nyugat csodájaként" emlegetnek, azonban türelemre int és megnyugtat a távolból, hogyha már több mint tizenkét évszada itt tornyosul, nem fog elszaladni pont a megérkezésünk előtt. Azt nem állítom, hogy ettől zen-hangulat uralkodna el rajtunk, de talán már van szemünk arra is, hogy észrevegyük az út szélén sorjázó almafákat. A camembert mellett bizony az alma a régió legfőbb produktuma. Terem úton-útfélen és készítenek belőle kompótot (ami itt egy hígabb lekvárra emlékeztető főzetet jelent) meg természetesen mindenféle nedűket. Alkoholmentes és persze kedélyjavító változatban. Ez utóbbiba sorolandó a normandiai cidre (habzó almabor), amely úgy frissít, mint egy jó pohár sör, és körülbelül olyan rokonsági kapcsolatban áll a bretonnal, mint szekszárdi bikavér az egrivel.

Ahogy közeledünk úti célunk felé, az almafákat felváltják a helyi specialitásokat kínáló kis üzletek. Egyik-másik előtt lepárlóedényre emlékeztető holmik éktelenkednek. Ezeket nem lehet hazavinni, (bár nem tartom kizártnak, hogy egyes turisták fejében ez is megfordul) hanem arra szolgálnak, hogy az itteni almapárlat (előkelőbb nevén a Calvados) készítésének folyamatába engedjenek bepillantani. Én, aki, ha égetett szeszről van szó, óvatos duhaj ám szívvel-lélekkel magyar pálinkapárti vagyok, nem érzek nagy késztetést a bepillantásra. Gurulunk tovább. A szikla lábánál elterülő, gigantikus méretű parkolóig. Megkönnyebbülés kiszállni a kocsiból és gyalog folytatni az utat. Sokadmagunkkal lépdelünk kíváncsian a világhírű gránitszikla felé.

A kapun belépve meglegyint a középkor hangulata. Bár az igaz, hogy akkortájt biztosan nem hemzsegtek itt ennyien. A szűk főutca jobb és baloldalán évszázados normann stílusú házak sorakoznak, beszédes cégérekkel és színpompás virágtartókkal díszítve. Mi úgy döntünk, hogy meg sem állunk az apátságig, amely jócskán a fejünk felett magasodik, csúcsán Szent Mihály arkangyal hatalmas aranyozott szobrával. Rövid megállókra azért kényszerülünk, mert az összezsúfolódott tömeg amőbaként hömpölyög mindkét irányban. A kényszerszünetek viszont jó alkalmat adnak arra, hogy megállapítsuk, melyik étterembe üljünk majd be visszafeléjövet ebédelni. Természetesen egy Creperie-be. Hiszen a normannok nemcsak a pezsgő almabor, de a palacsintasütés terén is versenyre kelnek a bretonokkal. A rossznyelvek szerint ennél a kettőnél makacsabb népséget nem látott még a világ. Akkor most elárulom, hogy hitvesemben ez a két vérvonal egyesült... De ha így nézzük, már nem is tűnik felségárulásnak, hogy nem tudunk ellenállni a helyben készülő íncsiklandó palacsintáknak. Ugye?

Azt is viszonylag hamar belátjuk, hogy a szuvenírboltok itt is színültig vannak gagyival (alighanem Kínában készült mind egy szálig) és nem biztos, hogy feltétlenül szükségünk van valami bóvlira ahhoz, hogy nyoma maradjon a látogatásunknak. Elvégre mire való a fényképezőgép?

Ahogyan kaptatunk felfelé az emelkedőkön és fokozatosan magunk mögött hagyjuk a nagyon is világias és harsány bazársort, valamelyest enyhül a turistaáradat és nemsokára belépünk egy jókora terembe, ahol megválthatjuk az apátságba szóló belépőjegyeinket. Idegenvezetést nem kérünk, viszont igénylünk egy-egy külsőre leginkább elsőgenerációs mobiltelefonra emlékeztető kütyüt, amely aztán a főbb világnyelveken kalauzol végig bennünket teremről, teremre.

Így tudjuk meg, hogy a 80 méter magas és 900 méter átmérőjű gránitdombot a kontinessel összekötő mesterséges földnyelv létrehozása előtt teljesen körülölelte a dagály. Ezért ma sem árt tisztában lenni azzal, ha a táj szépségétől elvarázsolva esetleg gyalogtúrát tervezünk a visszahúzódó tenger fövenyén, hogy dagálykor egy galoppírozó paripa sebességével emelkedik a vízszint.

A magaslat pedig már ősidők óta szakrális helynek számít. Annak idején itt oktatták a druida papok a háborgó tenger lecsendesítésének művészetére az arra érdemeseket. Mai elnevezése Szent Mihály arkangyalhoz fűződik, aki a VIII. században álmában lepte meg Avranches püspökét azzal a kéréssel, hogy emeltessen imahelyet a szikla tetejére. A legenda úgy tartja, hogy a jámbor ám kissé kelekótya egyházfi nem törte össze magát sietségében, minekutána a főangyal ismételt látogatással adott nyomatékot akaratának, szó szerint pedig a püspök süvegének, amit mérgében kilyukasztott.

Az első építmény a IX. századra öltött testet, majd szinte minden építészeti korszak nyomot hagyott rajta, hiszen nem volt lehetőség másra, csak az ég felé lehetett terjeszkedni. A román stílusú templom (ebből lett a későbbi kripta) és a kolostor egy dicső korszak tanúja. Gazdag könyvtárában buzgó szerzetesek másolták a kéziratokat. Az ezt követő évszázadokban azonban már a gótika jegyében zajlottak a bővítések. Valóságos épületegyüttesek nőttek ki ekkor a földből: fogadó- és lovagterem, ebédlő, kerengő. Mintha az építők már akkor tudatában lettek volna annak, hogy milyen nagyszerű dolgot hoznak létre, mert egyszerűen csak "Merveille"-nek, azaz csodának keresztelték. Kívülről továbbra is az erődjelleg érvényesült, de odabent valami utánozhatatlan könnyedség és báj uralkodott.

A hanyatlás korszaka a forradalommal vette kezdetét, amikor a harmadik rend az egyházban vélte megtalálni egyik legádázabb ellenfelét. A Bastille lerombolása után nagy szükség volt egy új börtönre a politikai foglyok számára. Mont-Saint-Michel pedig minden szempontból ideálisnak tűnt. Nem tudom, hogy az itt raboskodókat kárpótolta-e az a tudat, hogy nem akármilyen helyen tengethetik mindennapjaikat.

A lassú rehabilitáció a romantikával köszöntött be. A Nyomorultak írója volt az, aki elsőként vetette fel a sziget műemlékké avatásának gondolatát. A következő évszázadban teljesült be az, amiről még csak nem is álmodhatott: Mont-Saint-Michel a világörökség részévé vált. Születésem évében pedig visszaköltöztek belé a bencés szerzetesek.

Talán nem veszed szentségtörésnek, de rám mégsem egyházi jellege gyakorolja a legmélyebb hatást ( nehéz is lenne elmélyülni ekkora búcsújárás közepette...), hanem a teremtő emberi képzelet, amely gránitsziklára álmodta és emberöltőkön keresztül építette ezt a csodát akkor, amikor nem létezett sem emelődaru, sem tégla, hogy a betonkeverőről meg a benne kavargó kötőanyagról már ne is beszéljünk. Így már meg sem leplek, ha elárulom, hogy a lélegzetelállítóan szép kerengő mellett a kedvenc látnivalóm az az óriási kerék, amely a boszorkányos áttétein keresztül képes volt idejuttatni mindazt, ami az alkotómunkához szükséges volt.

Végezetül hagy írjak ide valamit, ami azóta motoszkál a fejemben, amióta először láttam meg büszke tornyát feltűnni a horizonton. Végigsöpörtek rajta a történelem viharai, végignézte a 100 éves háborút, a jakobinus diktatúrát, Napóleon országlását, a múlt század mindkét világégését és még most is itt nyújtózkodik Ég és Víz között, állandóságot és méltóságot sugározva. Mintha úgy óvná a gondviselés akár egy láthatalan kéz, hogy fennmaradjon az idők végezetéig mindannyiunk gyönyörűségére.