Levendula

Nagyon szeretem a levendulát. Szeretek elgyönyörködni a kis bugás, kékeslila virágaiban, megmorzsolgatni őket a tenyeremben, majd beszippantani az ottmaradt illóolaj miniatűr cseppjeinek frissen fanyar, gondűző illatát. És azt is szeretem, hogy olyan igénytelen növényke, nem várja el, hogy az ember naponta öntözgesse, kényeztesse. Jól tűri a szárazságot és még itt nálam Waterloo hűvös klímájában is eléldegél egy kis virágládában, pedig ez aztán minden tekintetben messze esik szülőhazájától, a napsütötte Provance-tól. Na, arrafelé már nemcsak kaspókat, de egész mezőket pingál lilára, és megélhetést biztosít mindazoknak, akik, mikor már beérik, búzamódra learatják, kipréselik és lepárolják. Avignon-tól dél-keletre, félórányi autózás után már Luberon vidékén, Coustellet városkában találjuk magunkat, ahol még egy múzeumot is szenteltek neki. Idén nyáron ott jártunkban-keltünkben mi is betértünk ide, hogy jobban megismerkedjünk a növénnyel és azzal a fáradságos és varázslatos folyamattal, amelynek végére a rétek lilaszoknyás tündére gyógyhatású, akácmézszínű folyadékká változik át. Ezt a múzeumot egy család alapította, akik azontúl, hogy generációkra visszamenőleg a művelésével foglalkoznak ezzel is hozzá akartak járulni ennek, az ottani tájra oly jellemző nemes fajtának (lavandula angustiflora) a megőrzéséhez és védelméhez. Pazar gyűjteményt hoztak létre mindazokból a tárgyakból, amelyek a levendula műveléséhez és feldolgozásához kötődnek.

Már belépve meglegyint az az utánozhatatlanul átható illat, tévedés kizárva, megérkeztünk a levendula templomába. Nem szegheti a kedvünket az sem, hogy egy szemtelenül leleményes kínai idegenvezető kihaszálja pillanatnyi bizonytalankodásunkat és a pénztárnál elénkrukkol népes csoportjával. Bevallom bennem azért van némi sértettség, mert hát mégiscsak a magyarokról járja az a bizonyos forgóajtós anekdota... De nem kezdünk el pattogni, hiszen ráérünk, bokros teendők nem nyomasztanak és vonatfütty sem hallik. Milyen nyugtató is tud lenni a levendula! Illatfelhőbe szedálva járjuk végig a termeket, hogy felfedezzük az orvoslás és a parfümipar terén is elismert levendulaolaj készítésének évszázadokra visszamenő fortélyait. Nekem a hőskorból származó irdatlan lepárlóedények ragadják meg a fantáziámat. Először voltak a szabadtűzűek, aztán a vízfürdős változatok , majd a gőzüzeműek. Szépen csillogó vörösrézből készültek és olyan is akadt, amelyikhez tésztaszűrőnek álcázott sombrerószerű alkatrész is tartozott. A Bádogember biztos kinézné magának, ha erre járna... Ezután következik a címke-, a parfümösüveg- és az öltözetgyűjtemény. Évtizedeken, mi több, évszázadokon átlépő hétmérföldes csizmánkat akkor dobjuk le, amikor a vizit elérkezik a múzeum butikjához. Igazi kis ékszerdoboz! Rusztikus fenyőbútorokkal van berendezve és a portékák (isteni olajok, kölnik, krémek, tusfürdők, szappanok és persze szárított levendula csokrokba és gusztusos kis zacskókba kötve) a polcokról és kosárkákból kacsingatnak ránk. Nőből vagyok, és hát ennek a szemezésnek nem tudok és nem is akarok ellenállni. Ahogyan velem egyetemben sokan mások sem. Így kifeléjövet már ott lapul az ízléses kis lila papírtáskában egy molyűző zacsi és egy üvegcse relaxációs masszázsolaj. A héten már kenegettem is vele kisfiam fociban megfáradt tappancsait. Mivel a nővére is kikunyizta, hát az övéit is. Pedig eredetileg önző módon hitvesnek szántam, meg persze magamnak. Majd annak is eljön az ideje, hiszen maradt még elég az üvegben! Juteszembe, Dávidnak holnap meccse lesz...

A múzeum honlapját itt találod.