Azon meg sem lepődtünk, hogy hullott, hiszen nem a Bahamákra költöztünk úgy másfél éve. Na de arról nem volt szó, hogy ennyi, arról meg pláne nem, hogy még meg is marad! Elkényelmesedve első itteni telünktől, mert tavaly maguk az őslakosok beszéltek le a téligumik beszerzéséről - megjegyzem akkor teljes joggal - a karácsonyi szünetet követő, amúgyis nyűgös hétfő reggel voltunk kénytelenek szembesülni a valóval, hogy az éjszaka Holle anyó kitartóan fáradozott, és Waterloo-t 20 centis hó lepte be. Istenem, mit nem adtunk volna érte, ha mondjuk 10 nappal korábban jön az égi áldás és Szilasligetre? Milyen jókat szánkózhattunk volna a szomszédos lankákon! Na de, hogy ide és most?
Fölocsúdva az első sokkból, rögvest készen állt a haditerv: téli lábbeli híján kisautómat szigorú garázsfogságra ítéljük és hitves jóféle magyar zimankókra felkészített kocsijával furikázunk. Ehhez azonban előbb ki kellett ásni a paripát a hó alól. Kellő eszközök híján csak úgy kézzel-lábbal, de sikerült. Elindultunk. Először az iskola felé. Feltűnően sokan voltak az úton és feltűnően nem felkészülve a hóhelyzetre, így aztán feltűnően lassan haladtunk. Ettől a hátsó üléseken apróbb pánik jelei mutatkoztak: Jaj, el fogunk késni a suliból! Mire a sokatpróbált szülék csak ennyit tettek hozzá: és a jelek szerint nem mi leszünk az egyetlenek... Ezután némiképp csitult a harctéri idegesség.
Az iskola utcájába fordulva azonban újabb adrenalin dózist kaptunk. A szomszédos sávban elegáns Porsche-ját próbálta az úton tartani egy úrvezető, szemmelláthatóan csekély sikerrel. Eléggé el nem ítélhető kárörvendezésünket csak az zavarta meg, hogy úgy tűnt megállíthatalanul belénk csúszik. A mennybélinek hála, a sofőrnek az utolsó pillanatban sikerült úrrá lennie az elszabadult lóerőkön, ezt megúsztuk.
Mikor odaértünk, a suliban már javában zajlott az első óra. Mindenkinek ugyanaz. Környezetismeret a szabadban: hógolyózás, némi futkározással egybekötve. Régen láttam már a gyerekeimet ilyen kedvvel besietni az iskola kapuján... Hát igen, a tél örömei! A közlekedési káoszt előidéző fehér valamiből így lett egyszerre varázslatos játékszer. Ezek az itteni gyerekek nem most láttak először ennyi havat - itt is szokás síelni járni - de hogy ez a pihe-puha fehérség idejön és nem kell érte százkilométereket utazni, na ez már valami! Sose felejtem el azt a kis krapekot, aki szkafanderre emlékeztető anorákjában, szétterpesztett lábakkal a földbe gyökerezve, szélesre tátott szájjal bámult az égre, és várta: na nem a sültgalambot, hanem a hópelyheket...
Miután a vasútállomáson elbúcsúztam életem párjától, aki ezúttal vonaton próbált meg eljutni anderlecht-i munkahelyére, az irányt kedvenc áruházam felé vettem, hogy a két heti távollét után kongó hűtőszekrényünket némiképp feltöltsem. Az épület előtt vígkedélyű ám jócskán alulöltözött és alulfelszerelt alkalmazotti csapat próbálta elkotorni az időközben újra megindult havazástól egyre csak hízó hóréteget, melyen valóságos vitustáncot jártak a bevásárlókocsik. Nagyjából félóra alatt sikerült végeznem a bevásárlással és bőszen toltam kifelé kocsimat, benne -egyebek mellett- vágyam tárgya, legfrissebb szerzeményem: egy hólapát!
A rendületlen havazás láttán a korábban oly lelkes hókotró brigád feladta az egyoldalú küzdelmet és dolga végezetlenül levonult a harctérről. Ennek egyenes következményeként a hó fogságában minduntalan elakadó kocsimat csak szumósokat megszégyenítő taszigálással sikerült célbajuttatnom. Ha ezt sejtettem volna, biztosan közelebb parkolok. És még nekem volt lelkiismeretfurdalásom, hogy ma reggel kihagytam a tornát!
Hazafelé hajtatva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy errefelé egészen furcsa módját választják a hóval szembeni harcnak az utakon. Itt nem zavarják meg a forgalmat lomha hókotrók, ugyan! Helyettük fürge sószóró autók járnak. Csak sajnos, ami hatásosnak bizonyul pár centis hóval szemben, mit sem ér a féllábszárig érőnél... Egy idő után az emberben óhatalanul megfogalmazódik a gondolat: Országomat egy hókotróért!
Azért valahogy csak hazaértem és nemsokára felavathattam vadonatúj, kék hólapátomat. Egykedvűen hánytam a havat és úgy éreztem, hogy a helyzet valamitől furcsa. Kis idő múlva rájöttem mi zavar. Hát persze, attól érzem magam ilyen furán, hogy tök egyedül lapátolok. Bezzeg odahaza! Az első hólapát kapirgáló hangja úgy hat a szomszédságra, mint hívőkre a misére hívó harangszó. Nem telik bele öt perc és már mindenki hányja, közben pedig szidja vagy az időjárást, vagy a rendszert, vagy valamelyik szomszédját. Mert az egyszerűen elképzelhetetlen hogy X-nél szebben és gyorsabban legyen megtisztítva a járda, a kocsibejáró, a mittudomén.
Nosztalgiám lenne? Nem tudom. Lehet. A hóhányás is csak jobban megy kalákában. No, de azért arra büszke vagyok, hogy miközben rendíthetetlen buzgalommal vívtam a waterlooi hócsatát, két autójában ülő szomszéd is lelassított megkérdezni, hogy honnan szereztem hatékony munkaeszközömet. Hát persze, azért nem jöttek, mert nem volt mivel! Tényleg most már emlékszem, hogy reggel is láttam valakit jobbhíján szeneslapáttal próbálkozni.
Ujjé! Lesz itt még közös lapátolás!
És lőn.
