jjjj
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: évszakok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: évszakok. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 24., csütörtök

Szeretem.


Nem is tudom mióta már. Azt sem tudom felidézni, hogyan mikor és mivel gyakorolta rám a legerősebb hatást. Csak azt tudom, hogy szeretem és mindig úgy örülök neki, mint egy rég nem látott barátnak, ha megérkezik. Gyerekkoromban még csak egyszerűen elfogadtam, ahogyan rendre egymást váltották ők négyen. Most meg már a legpozitívabb üzenet hordozója lett ez a körforgás. A múló idő megfosztott már sok mindentől, és időbe tellett mire ráébredtem, hogy közben adott is. Mondjuk például a szarkalábak mellé teljességet a tovaillanó, semmi kis pillanatokba. 




Szeretem, hogy éppen virág nyílik az ablak mindkét oldalán. Szeretem, hogy újra a tereszon lengedeznek az illatozón szikkadó ruhák. És tudom lesz majd olyan napom is, hogy nem, de ma szeretem az udvarról behallatszó ricsajt. Szeretem, hogy itt van a tavasz. 


2010. december 28., kedd

Jó ember

a hóember.


Ez itt mindenképpen. Meg snááájdig. Ugye? Meg olyan kis életvidám. Mindjárt ezzel a poénnal kezdte:

Mivel búcsúzik suliba induló csemetéjétől a hóember-mama?

- Csak ki ne melegedj!!!

2010. december 8., szerda

Kori



Kislánykoromban nagyon szerettem korcsolyázni. Alig vártam az igazi zimankókat, amikor végre fellocsolták a szomszédos iskola udvarát. Szerettem azokat a hosszú és hamar lámpafénybe burkolózó estéket. Szerettem gyorsan, féktelenül siklani és közben megfeledkezni minden másról. Annyira jó volt egy kis időre kibújni a jó tanuló unalmasan rámsimuló jelmezéből és csak hagyni, hogy a fagyos szél a sálamba kapaszkodjon és cvikipuszijaival pirosra csipkedjen. Szerettem magam körül a sapkák alól kikandikáló ismerős arcokat, az állandó zsongást, a jég sikkanását a korcsolyám éle alatt. Szerettem, hogy közben mindig szólt a zene és hogy az a zene szólt. Szerettem hogy a farmerom, hála a két vastag harisnyának, legalább ilyenkor a combomra feszült. Szerettem, miközben persze ahogyan illett, felháborodottan kértem ki magamnak, ha valamelyik fiú levadászta az usánkámat vagy derékon kapott és úgy tolt maga előtt. És ott volt a megfáradtak és elgémberedettek örök mentsvára, a melegedő, az elmaradhatatlan pirospaprikás zsíros deszkával és a mindig valószínűtlenül savanya, ámde forró citromos teával!


Régen volt. Elmúlt. Így van ez rendjén, nincs is ezzel semmi baj. A telet egy ideje már ablakon innenről élvezem jobban. Koripályán pedig azt sem tudom mikor jártam utoljára. Mindenesetre egy jelenetre máig élesen emlékszem. Nem volt sok híja, hogy egy hosszú, bukdácsolásnak álcázott lépéskombináció után ne hasaljak  nagyot a saját kiköpött tüdőmön, s mindeközben csupán egyetlen cél lebegett lelki szemeim előtt: úgy-ahogy lépést tartani a gyerekeimmel. Hitves akár egy a szokottnál vidorabb grál lovag termett mellettem e nehéz pillanatokban, amikor úgy hullott le rólam a komoly és megfontolt családanya néha egészen bosszantóan rámsimuló jelmeze, mint - kedves költőmet idézve -  "ruha másról  boldog szerelemben".

2010. október 3., vasárnap

Ajándék


ez a nap. Azoknak az igazgyöngyöknek egyik becses példánya, amik azontúl, hogy barátnénk szívderítő írásával ébresztgetnek, langymeleg napsütéssel igyekeznek feledtetni egy időre csip-csup gondjainkat, és a tényt, hogy bizony oda a nyár, s az idő rohanó szekere az őszben vágtat már. Feledem hát én is a bicebócaságomat, a holnapi sorsdöntő MRI vizsgálatot, Noémi szintén sebészre váró nagylábujját, és letelepszem a nyugágyra egyet napfürdőzni. A múlt heti monszun után olyan jó végre érezni is, hogy nem csak a felhők fölött kék az ég. A napsugár érintése már nem perzselő csókkal ér fel, mint két hónapja Cavalaire-ben, hanem egy jóreggelt puszi gyengédségével szeretget. Megadom magam. A szememmel még azért egy jó ízűt legelészek a  bordó muskátlimból és a kis rózsaszín begóniámból. A távolban most veszem csak észre a karmester módjára hajladozó, "őszülő" nyírfát, aki nekem inti éppen, hogy hátradőlhetek. Nagyon egyben van most minden. Vagy majdnem. A teljesség majd ezekkel a mondatokkal érkezik el mára:


"Hol van a tenger, Dolna? - kérdezte bennem apám örökre elnémult hangja. - "Hol van a tenger? Ahol hiszed..."  (Szabó Magda: Ókút)



2010. március 13., szombat

Tíz tulipán



Egy csokornyi tavaszelőleg. Csak néhány perce még, hogy az öblös kék vázám oltalmazón magába fogadta őket. Amíg a postán megállt az idő, kissé elkókadtak az autó kalaptartóján. Tudom én, megint rosszul raktam sorrendbe a tennivalókat. Az ajánlott levéllel kellett volna kezdenem. De amikor bevásárolni indultam még nem sejtettem, hogy nem leszek képes ellenállni az első tulipánok vonzerejének.


Szerencsére gyorsan magukhoz térnek és a nappali sarkából bűvölik  tekintetemet. Ötféle színt, mesés árnyalatokat rejtegetnek. De halvány és szorosra zárt szirmaik mélyén, most még szégyenlősen őrzik titkukat. Egy különös anti-maszkabál résztvevői ők, ahol a jelmez a szegényesebb annál, mint amit eltakar. Visszafogottan nyújtóznak az ablak előtt. Mintha várnának valakire. Megérkezik. Lassú sámán-táncot lejt halványzöld leveleiken. Közben varázsigéket suttog nekik, amiktől talán már holnapra múlt idővé lesznek a sápadt álarcok. 


Mintha mágnes húzna, behunyom  a szememet és odafordulok én is, hadd kényeztessen, hadd tapogassa végig, hadd járja be arcom minden négyzetcentiméterét ez az ablakon áttörő melegség,  akár egy nyugtató, simító, jóságos kéz. Hatalma van felettem. Nem állok ellen, kiélvezem a pillanatot. Röpke és mégis olyan boldogan időtlen. A létezés nem is lehetne könnyebb és egyszerűbb.


Aztán visszafordulok a virágaimhoz. Szeretem, hogy így árulják őket. Szeretem ezt az átmeneti, tartózkodó sejtelmességet. Pedig amúgy nagyonis türelmetlen természet vagyok. De néha olyan jó és izgalmas nem rögtön készen kapni, hanem csak úgy elképzelni, megidézni az eljövendő teljességet. Mint amikor egy cseperedő gyermekbe képzelem bele az "egyszerleszmajd" felnőttet. 


És közben békepipára gyújtok. Felváltva szívjuk a múló idővel.

2010. január 26., kedd

Ha kisüt a nap...



...sokkal könnyebb elhinni, hogy a tavaszhoz minden nap egy tyúklépéssel közelebb kerülünk. Feltéve, ha nem rontják az összhatást vaskos mínuszok. Itt éppen nem rontják. Persze mínuszkák azért bepróbálkoznak. De a lényeg, hogy mára a nyomasztó szürkeséget valaki kitessékelte, az ég kitisztult és vele együtt a fejem is. Végre. Migrén tepert le két napra, de most minden kerek. Állok az ablaknál és bámulok kifelé. Kivételesen nem zavar a maszatos üveg sem, igyekszem sóbálvánnyá válni. Leskelem a csipegető cinkét és közben úgy örülök, mint egy kisgyerek. Már kezdtem azt gondolni, hogy cinkegolyónak álcázott madárijesztőt vettem, vagy el vagyok átkozva, mint szegény Bagaméri, mert eddig jobbára feléje se néztek a madárkák. De lehet, hogy csak én nem vettem észre őket. Nagyon beleolvadnak a háttérbe. Mit tagadjam,  mélynövésű létrátlan létemre nem sikerült elég magasra függesztenem a csemegét. 


Immár eloszlottak a kételyek. Homlok kisimult. Megkönnyebbülten és elégedetten figyelem a falatozást. Megvan a bérletem a nyitnikékre.:)

2009. december 19., szombat

Útra készen

Bőröndök bepakolva, karácsonyi aprósütik bedobozolva. A duplacsokis tán sose volt még ilyen omlósan puha belülről, igaz ennyire randa sem kívülről. Ide a szalonképesebbeket válogattam össze, na akkor el lehet képzelni milyen lehet a többi. A fehércsoki az istennek nem akart rendesen megolvadni, viszont megdermedni sem, így a dobozka keblében aki csak tudott, az összeragadt. Na jó,  sose legyen nagyobb gondunk. Alighanem kiskanállal kell majd összeguberálni, de el fog fogyni mindegyszálig. Én most inkább azért izgulok, mert holnapra megint havat jósolnak és csütörtökön már megtapasztaltam, milyen az, amikor a mintegy tizenötpercnyi suli-ház távolság hirtelen fényévnyire növekszik. Az iskolába érve már úgy nézek ki, mint egy az idegösszeomlás határán lévő hóember, aki seprű helyett esernyőt vett a kezébe és a tökfödőjét  a józan eszével együtt elhagyta valahol menetközben. Akkor és ott a pánik meg a lelkiismeretfurdalás veszik át a hatalmat felettem, mert aznap sem sikerült feltetetnem a téligumikat és már vagy egy órája szakadatlanul hullott a hó. 


A vészforgatókönyv szerint busszal megyünk majd haza. Csakhogy a tömegközlekedés is fejreáll és mi mindhárman kezdünk megdermedni a megállóban. Na ekkor döntök úgy, hogy legalább melegedni üljünk be az autóba. Beülünk. És ott valami hihetetlen nyugalom telepszik rám. A vadgesztenyefákkal övezett Chaussée de Tervuren tetejéről lepillantva kifejezetten szép a havazás, főleg így bentről szemlélve. A kocsi lassan bemelegszik, elkezd leolvadni rólunk a hó, amivel telefújt  az a fondorlatos szél. Érzem, hogy a kisautóm haza fog vinni bennünket. És így is van. Szót fogad és mint egy jó hátasló követi az utasításaimat. Ha kell indul, nem csúszkál, gond nélkül megáll. Gondolatban leborulok előtte, különösen amikor látom, hogy mennyien korcsolyáznak a négyüteműjükben. De azt is megfogadom, hogy némuljak meg a hátralévő napjaimra, ha még egyszer az utolsó utáni pillanatra hagyom a gumicserét. Elvégre egyszer az őrangyalunk is lehet szabadnapos. Haladni persze nem nagyon haladunk, mert a sebességmérő kis kivételektől eltekintve  el sem mozdul a nulláról. Még gurulás közben sem. Waterloo ezen az estén a közlekedési káosz szinonímája lesz. Később rájövök, hogy már nem is zavar annyira ez a rostoklás. A tank félig tele és nem is vagyok túl messze, csak vagy három kilométerre a célállomástól. Az előző bejegyzésben úgyis le akartam lassulni. Igaz, nem egészen így képzeltem. De végtére is nem maradok le semmiről, legfeljebb néhány bugyuta vetélkedőről, meg aztán a vacsorakészítés is megvár, csak érjünk haza épségben.


A gyerekekkel már más a helyzet. Kisebbik csimotám Shreken nevelkedvén minimum félpercenként teszi fel a kérdést, mikor érünk már haza? És most valahogy engem is legalább annyira irritál ez az amúgy jószándékú ám idegekremenő firtatás, mint magát az egyébként jámborlelkű ogrét. Hasonló szellemben is reagálok. Mindeközben elsőszülöttem  a hátam mögött az átázott és fagyos tappancsait melengeti a vadiúj és gyönyörű ötujjas kesztyűmben. Csak a sarka lóg ki belőle. Tévedés ne essék, magam ajánlottam fel neki. Végszükségből. Bánja kánya azt a kesztyűt, ha ezen az áron megúszhatunk egy ágynakdőlést! Ráadásul a Cd-lejátszóból Seal azon a szexi, karcos hangján éppen arról filozofál, hogy idézem: "no we're never gonna survive unless we get a little crazy." Na tessék, szinkronban vagyunk. A szembejövőkkel, pardon, a szemben sorjázókkal is. Két ablaktörlés között menetrendszerűen ám a lehető legdiszkrétebben kukkantunk be egymás szekerébe, hátha van valami érdekes látnivaló, mondjuk rablott holmi a hátsó ülésen, vagy valami celeb gúzsbakötve. De semmi. Egy idősebb, szemüveges úr letekeri az ablakát. Intellektuális alkatnak tűnik. Na mondom, itt a soha vissza nem térő alkalom megvitatni a lét nagy kérdéseit a hóhelyzet összefüggésében! De nem, csak a szivarjáról veri le a hamut. Nyomban le is veszem a kezem az ablakemelőről és szolidan gázt adok. Gurulunk. Úgy vagy öt métert.  Na jó, a történet vége csakazértis happy end lesz, igaz  jó három óra múlva. Befordulok az utcánkba. Megállok a házunk előtt. Minden idegszálammal érzem, hogy a garázsban vár rám valaki. Türelmetlenül, izgatottan, kiéhezve. Édeskettesben fogjuk eltölteni az  elkövetkezendő félórát. Te az enyém, én a tied, egy pár leszünk.  Ásó, kapa,  hólapát!

Szóval láthatod, van ok az izgalomra. A vasárnapi utazás normális körülmények között is minimum hatórásnak ígérkezik. Aztán a nürnbergi aluka után hétfőn kell még nagyjából vagy nyolc óra és hazaérünk. Otthon fogunk karácsonyozni. Hazavár a szilasligeti domboldalban a hó alatt nyújtózkodó ház, és hazavárnak sokan. Egy beszélgetésre, egy szemvillanásra, egy összekacsintásra, egy ölelésre. A szomszéd bácsink süteménye már biztosan tálcán lapul a hűtőszekrényünkben. A tavalyi mákos bejglijéért egyik barátunk a kezét csókoltatta... Egyet alszunk még és elindulunk. Jó két hétig most aztán no internet, nem firkálok és nem is sóhajtok, csak egyszerűen együtt leszek. Velük, velem, és az ünneppel. És a gondolatok sólyomszárnyán még az óperencián túl lakó barátnémmal is!

Ezért most és itt kívánok minden kedves olvasómnak sok szeretettel: 

SZÉP KARÁCSONYT
 ÉS 
BEJEGYZÉSEKBEN GAZDAG, 
NAGYON BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!

2009. október 11., vasárnap

Szelíden szúrós


Már alig vártam, hogy az esős, hűvös és nyűgös napok után végre kiszabadulhassunk a természetbe. Sok rejtelmesen szép erdő van a környékünkön, telistele tölgyessel, bükkössel, mogyoróbokrokkal, vad- és szelídgesztenyével. Az évek hosszú során át tartó vadgesztenyevadász korszakunk még az ideérkezésünk előtt lezárult, így fordult hát érdeklődésünk a hasunk vezénylete mellett, a szív alakú, selymesen barna, szelíd unokatestvér felé. Tavaly még lecsúsztunk róla. Mire észbekaptunk, már csak a nálunk élelmesebbek telt bugyraiban meg az üresen hagyott, szúrós kis burkokban "gyönyörködhettünk". Első mérgemben rögtön megfogadtam, hogy bezzeg jövőre majd résen leszek. A jövőből jelen lett. Eljött az idő a tettek mezejére lépni. Zacskóval a kézben irány a lelőhely!

Az esőtől felázott erdőalja különösen fanyar illatot áraszt. Párásan friss levegője megcsiklandozza az orrunkat és átjárja tüdőnket. Lépteink súlya alatt susogón sóhajt fel a még ritkás avar. Rövid séta után érkezünk meg az ígéret földjére. Sehol senki. A vadásztársak vagy máshol gyűjtögetnek, vagy szebb időkre várnak. Mindegy. Most pont így jó. Nem vagyok mizantróp, de egyáltalán nincs ellenemre, hogy csak mi vagyunk itt és azt képzelem, hogy ezt a gesztenyével roskadásig telt asztalt valaki kizárólag nekünk terítette meg. A fényes, barna termések a mi érkezésünkre és érintésünkre vártak. Nekünk tartogatják héjuk mögé zárva azt a valamit, amit a házitűzhely forrósága percek alatt képes íncsiklandóan finom csemegévé varázsolni.

Ez a tűzkeresztségem. Már ami a szelídgesztenye szüretet illeti, mert a sütnivalót eddig boltban vagy piacon vásároltam. Most meg itt hajolgatok és közben azért figyelek is, mert sok a csalán és kutyagumiból sincs hiány, de a tagjaimat elkezdi átjárni ugyanaz a kellemes izgalom, mint óvodás koromban, amikor elsétáltunk az egyetemi erdőbe dércsípte kökényt csipegetni vagy vackort szedni. Még az én apukámat is elragadta a hév egyszer, amikor nagymamámhoz utaztunkban "Ami terem a határba' gyere a kosárba!" jelszóval, pisi- vagy cigiszünetet (esetleg mindkettőt? - már ki-kihagy a memóriám) színlelve, Újszilvás határában bevetette magát az útszéli tengeri táblába. Csősz nem volt, de cső igen, és arra viszont ma is emlékszem milyen jőízű kukoricát főzőtt belőle mamikám. Tudom, hogy cselekedetünk nem éppen dicsekednivaló, de mégis jólesett felidézni, emlékezni rá. Meg aztán gondolom nem ez a tíz cső roppantotta meg a tszcs-t és vele együtt a népgazdaságot.

E kis kitérő után térjünk csak vissza az erdőbe. Jól megpocakosodtak a zacsik, de azért a terülj asztalkámat mégsem raboltuk le teljesen, bőséggel hagytunk mások számára is. Hazaindulhatunk. Otthon már fonott kosárka fogadja magába oltalmazón a gazdag zsákmányt. Ideig óráig. Mert esteledvén válogatós ujjak kezdik keresgélni a legszebb szemeket. A kiválasztottak tepsire csücsülhetnek, hogy aztán a perzselő levegő érintése szétpattintsa kemény héjukat és át- meg átjárja belsejüket. A házban édes illatok szálldigálnak, az üvegajtón kíváncsi szemek csüggenek. Kis idő múlva már nem hallatszik más, csak néhány szisszenés, amikor a bőr a forró finomsághoz ér, és a konyhát betölti a jóízű majszolás elégedettsége.

2009. január 27., kedd

TÉLI BLUES

ESIK ÉS HIDEG VAN.
HARMADNAPJA.
FÁZOM.
KÍVÜL ÉS BELÜL IS.
MELEGEDNI VÁGYOM.
AZ EGÉSZ NEM KEREK,
A PUZZLE NEM TELJES.
NEM ÁLL ÖSSZE A KÉP,
MINDEN KÉRDŐJELES.
A SZÍNEK KOMORAK,
HALVÁNYAK A FÉNYEK.
NEM SZÁRNYAL,
BOTORKÁL ILYENKOR
A LÉLEK.
JÓKEDVEM MERRE VAGY?
GYERE VISSZA ÚJRA!
ÁBRÁNDOK
TÖRÉKENY
TÜKRÉBE 
BÚJVA
KERESLEK.
NEM LELLEK.
PEDIG JÁROK S KELEK.
ODABENT S IDEKINT.
AZ ABLAKHOZ MEGYEK.
EGY ÁGACSKÁT LÁTOK
S VALAMI ÁTÖLEL:
TOLLRUHÁS TRUBADÚR
TAVASZRÓL ÉNEKEL.

2009. január 8., csütörtök

HULLOTT A PELYHES

Azon meg sem lepődtünk, hogy hullott, hiszen nem a Bahamákra költöztünk úgy másfél éve. Na de arról nem volt szó, hogy ennyi, arról meg pláne nem, hogy még meg is marad! Elkényelmesedve első itteni telünktől, mert tavaly maguk az őslakosok beszéltek le a téligumik beszerzéséről - megjegyzem akkor teljes joggal - a karácsonyi szünetet követő, amúgyis nyűgös hétfő reggel voltunk kénytelenek szembesülni a valóval, hogy az éjszaka Holle anyó kitartóan fáradozott, és Waterloo-t 20 centis hó lepte be. Istenem, mit nem adtunk volna érte, ha mondjuk 10 nappal korábban jön az égi áldás és Szilasligetre? Milyen jókat szánkózhattunk volna a szomszédos lankákon! Na de, hogy ide és most?

Fölocsúdva az első sokkból, rögvest készen állt a haditerv: téli lábbeli híján kisautómat szigorú garázsfogságra ítéljük és hitves jóféle magyar zimankókra felkészített kocsijával furikázunk. Ehhez azonban előbb ki kellett ásni a paripát a hó alól. Kellő eszközök híján csak úgy kézzel-lábbal, de sikerült. Elindultunk. Először az iskola felé. Feltűnően sokan voltak az úton és feltűnően nem felkészülve a hóhelyzetre, így aztán feltűnően lassan haladtunk. Ettől a hátsó üléseken apróbb pánik jelei mutatkoztak: Jaj, el fogunk késni a suliból! Mire a sokatpróbált szülék csak ennyit tettek hozzá: és a jelek szerint nem mi leszünk az egyetlenek... Ezután némiképp csitult a harctéri idegesség.

Az iskola utcájába fordulva azonban újabb adrenalin dózist kaptunk. A szomszédos sávban elegáns Porsche-ját próbálta az úton tartani egy úrvezető, szemmelláthatóan csekély sikerrel. Eléggé el nem ítélhető kárörvendezésünket csak az zavarta meg, hogy úgy tűnt megállíthatalanul belénk csúszik. A mennybélinek hála, a sofőrnek az utolsó pillanatban sikerült úrrá lennie az elszabadult lóerőkön, ezt megúsztuk.

Mikor odaértünk, a suliban már javában zajlott az első óra. Mindenkinek ugyanaz. Környezetismeret a szabadban: hógolyózás, némi futkározással egybekötve. Régen láttam már a gyerekeimet ilyen kedvvel besietni az iskola kapuján... Hát igen, a tél örömei! A közlekedési káoszt előidéző fehér valamiből így lett egyszerre varázslatos játékszer. Ezek az itteni gyerekek nem most láttak először ennyi havat - itt is szokás síelni járni - de hogy ez a pihe-puha fehérség idejön és nem kell érte százkilométereket utazni, na ez már valami! Sose felejtem el azt a kis krapekot, aki szkafanderre emlékeztető anorákjában, szétterpesztett lábakkal a földbe gyökerezve, szélesre tátott szájjal bámult az égre, és várta: na nem a sültgalambot, hanem a hópelyheket...

Miután a vasútállomáson elbúcsúztam életem párjától, aki ezúttal vonaton próbált meg eljutni anderlecht-i munkahelyére, az irányt kedvenc áruházam felé vettem, hogy a két heti távollét után kongó hűtőszekrényünket némiképp feltöltsem. Az épület előtt vígkedélyű ám jócskán alulöltözött és alulfelszerelt alkalmazotti csapat próbálta elkotorni az időközben újra megindult havazástól egyre csak hízó hóréteget, melyen valóságos vitustáncot jártak a bevásárlókocsik. Nagyjából félóra alatt sikerült végeznem a bevásárlással és bőszen toltam kifelé kocsimat, benne -egyebek mellett- vágyam tárgya, legfrissebb szerzeményem: egy hólapát!
A rendületlen havazás láttán a korábban oly lelkes hókotró brigád feladta az egyoldalú küzdelmet és dolga végezetlenül levonult a harctérről. Ennek egyenes következményeként a hó fogságában minduntalan elakadó kocsimat csak szumósokat megszégyenítő taszigálással sikerült célbajuttatnom. Ha ezt sejtettem volna, biztosan közelebb parkolok. És még nekem volt lelkiismeretfurdalásom, hogy ma reggel kihagytam a tornát!

Hazafelé hajtatva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy errefelé egészen furcsa módját választják a hóval szembeni harcnak az utakon. Itt nem zavarják meg a forgalmat lomha hókotrók, ugyan! Helyettük fürge sószóró autók járnak. Csak sajnos, ami hatásosnak bizonyul pár centis hóval szemben, mit sem ér a féllábszárig érőnél... Egy idő után az emberben óhatalanul megfogalmazódik a gondolat: Országomat egy hókotróért!
Azért valahogy csak hazaértem és nemsokára felavathattam vadonatúj, kék hólapátomat. Egykedvűen hánytam a havat és úgy éreztem, hogy a helyzet valamitől furcsa. Kis idő múlva rájöttem mi zavar. Hát persze, attól érzem magam ilyen furán, hogy tök egyedül lapátolok. Bezzeg odahaza! Az első hólapát kapirgáló hangja úgy hat a szomszédságra, mint hívőkre a misére hívó harangszó. Nem telik bele öt perc és már mindenki hányja, közben pedig szidja vagy az időjárást, vagy a rendszert, vagy valamelyik szomszédját. Mert az egyszerűen elképzelhetetlen hogy X-nél szebben és gyorsabban legyen megtisztítva a járda, a kocsibejáró, a mittudomén.

Nosztalgiám lenne? Nem tudom. Lehet. A hóhányás is csak jobban megy kalákában. No, de azért arra büszke vagyok, hogy miközben rendíthetetlen buzgalommal vívtam a waterlooi hócsatát, két autójában ülő szomszéd is lelassított megkérdezni, hogy honnan szereztem hatékony munkaeszközömet. Hát persze, azért nem jöttek, mert nem volt mivel! Tényleg most már emlékszem, hogy reggel is láttam valakit jobbhíján szeneslapáttal próbálkozni.
Ujjé! Lesz itt még közös lapátolás!
És lőn.