Szelíden szúrós

Már alig vártam, hogy az esős, hűvös és nyűgös napok után végre kiszabadulhassunk a természetbe. Sok rejtelmesen szép erdő van a környékünkön, telistele tölgyessel, bükkössel, mogyoróbokrokkal, vad- és szelídgesztenyével. Az évek hosszú során át tartó vadgesztenyevadász korszakunk még az ideérkezésünk előtt lezárult, így fordult hát érdeklődésünk a hasunk vezénylete mellett, a szív alakú, selymesen barna, szelíd unokatestvér felé. Tavaly még lecsúsztunk róla. Mire észbekaptunk, már csak a nálunk élelmesebbek telt bugyraiban meg az üresen hagyott, szúrós kis burkokban "gyönyörködhettünk". Első mérgemben rögtön megfogadtam, hogy bezzeg jövőre majd résen leszek. A jövőből jelen lett. Eljött az idő a tettek mezejére lépni. Zacskóval a kézben irány a lelőhely!

Az esőtől felázott erdőalja különösen fanyar illatot áraszt. Párásan friss levegője megcsiklandozza az orrunkat és átjárja tüdőnket. Lépteink súlya alatt susogón sóhajt fel a még ritkás avar. Rövid séta után érkezünk meg az ígéret földjére. Sehol senki. A vadásztársak vagy máshol gyűjtögetnek, vagy szebb időkre várnak. Mindegy. Most pont így jó. Nem vagyok mizantróp, de egyáltalán nincs ellenemre, hogy csak mi vagyunk itt és azt képzelem, hogy ezt a gesztenyével roskadásig telt asztalt valaki kizárólag nekünk terítette meg. A fényes, barna termések a mi érkezésünkre és érintésünkre vártak. Nekünk tartogatják héjuk mögé zárva azt a valamit, amit a házitűzhely forrósága percek alatt képes íncsiklandóan finom csemegévé varázsolni.

Ez a tűzkeresztségem. Már ami a szelídgesztenye szüretet illeti, mert a sütnivalót eddig boltban vagy piacon vásároltam. Most meg itt hajolgatok és közben azért figyelek is, mert sok a csalán és kutyagumiból sincs hiány, de a tagjaimat elkezdi átjárni ugyanaz a kellemes izgalom, mint óvodás koromban, amikor elsétáltunk az egyetemi erdőbe dércsípte kökényt csipegetni vagy vackort szedni. Még az én apukámat is elragadta a hév egyszer, amikor nagymamámhoz utaztunkban "Ami terem a határba' gyere a kosárba!" jelszóval, pisi- vagy cigiszünetet (esetleg mindkettőt? - már ki-kihagy a memóriám) színlelve, Újszilvás határában bevetette magát az útszéli tengeri táblába. Csősz nem volt, de cső igen, és arra viszont ma is emlékszem milyen jőízű kukoricát főzőtt belőle mamikám. Tudom, hogy cselekedetünk nem éppen dicsekednivaló, de mégis jólesett felidézni, emlékezni rá. Meg aztán gondolom nem ez a tíz cső roppantotta meg a tszcs-t és vele együtt a népgazdaságot.

E kis kitérő után térjünk csak vissza az erdőbe. Jól megpocakosodtak a zacsik, de azért a terülj asztalkámat mégsem raboltuk le teljesen, bőséggel hagytunk mások számára is. Hazaindulhatunk. Otthon már fonott kosárka fogadja magába oltalmazón a gazdag zsákmányt. Ideig óráig. Mert esteledvén válogatós ujjak kezdik keresgélni a legszebb szemeket. A kiválasztottak tepsire csücsülhetnek, hogy aztán a perzselő levegő érintése szétpattintsa kemény héjukat és át- meg átjárja belsejüket. A házban édes illatok szálldigálnak, az üvegajtón kíváncsi szemek csüggenek. Kis idő múlva már nem hallatszik más, csak néhány szisszenés, amikor a bőr a forró finomsághoz ér, és a konyhát betölti a jóízű majszolás elégedettsége.