Ül a beszélgetős műsor stúdiójában. Ő az egyik vendég. Megsaccolni sem tudom a korát. Szelíd szeme nevet, a szája pedig egyfolytában mosolyog. Amikor közelről veszi a kamera, látszik rajta, hogy nehezére esik nyelni. Nekem meg eleinte ránézni. Ha az utcán találkoznék vele véletlenül, először biztosan megrettennék, aztán sürgősen meg kellene csodálnom a járdán egy érdekes formájú kavicsot vagy esetleg pont akkor kellene rákukkantanom a karórámra. Rögvest el is szégyellem magamat, bár azt hiszem a reakcióm teljesen emberi. Ösztönösen a szép dolgokat, a harmóniát keressük a szemünkkel is, s megriaszt, ha annak hiányával ilyen fokon találkozunk. De mégsem váltok csatornát, mert valami pontosabban valaki nem ereszt. Az első percben még menekülni akartam és a könnyebb utat választani. De most már maradok, mert kíváncsi lettem a történetére. Nem borzongani szeretnék én, csak olyan jó lenne megfejteni vagy legalább megérteni ezt a kétlábon járó mosolyt. Mert ha valakinek, hát neki aztán tényleg meg lenne minden oka rá, hogy fasírtban legyen az egész világgal.
Amikor a történetmesélésbe kezd, olyan szenvtelenül és egyszerűen teszi, mintha egy teljesen átlagos, hétköznapi sztoriról lenne szó. Hamarosan megtudom, hogy 24 éves volt, amikor a sors megpróbálkozott vele, hogy egy pillanat leforgása alatt tragédiába fordítsa élete forgatókönyvét. Munkahelyi baleset következtében a szerelmével összeházasodni készülő, sármos fiatalember végtelennek tűnő hosszú hónapokra a kórház égési osztályának a betege lett. Testfelületének 92 százalékán szenvedett nagyon súlyos égési sérüléseket. Amikor bevitték a mentők, az orvosok nem sok esélyt láttak az életbenmaradására. Az tűnt az egyetlen reménysugárnak, amit a családjától hallottak: "Ce garçon est un véritable battant. Il n'abandonnera pas." Azaz: Ez a fiú vérbeli küzdő. Nem fogja feladni. Ő pedig egy pillanatig sem cáfolt rá erre. Élni akart mindenáron. Még így is. A tűz által megrabolva, de élni.
Rövidesen meg is fogalmazza a hitetlenkedő műsorvezetőnek s persze mindannyiunknak, hogy számára ez így volt természetes. Az csak a "boríték" volt, (hozzáteszem nem akármilyen boríték!) amiben a lángok helyrehozhatatlan kárt tettek, a lényeg, hogy ami belül van, a "levél" az sértetlen maradt. Ezt az erőt, ezt az óriási hitet kellett, hogy megérezze a menyasszonya is, aki miután felkínálta neki a másként döntés lehetőségét, feleségül ment hozzá pedig tudta, hogy az egykori bájos arc már csak fényképekről mosolyoghat vissza rá.
Mindez immár 8 éve történt. Azóta túl vannak számos operáción és két angyalarcú szöszke kisleányt nevelnek nagy szeretetben. Sébastien nem él remeteéletet. Rendszeresen jár az emberek közé és nem neheztel rájuk, még ha legelőször iszonyodva fordítják is el a tekintetüket róla. Megérti őket, de teljes szívéből hisz benne és mindent megtesz érte, hogy mosolyán, csillogó tekintetén és tiszta, őszinte szavain keresztül a sértetlen és nemes belső énjét is megmutathassa nekik. Azt kívánom, hogy minél többször kapja meg a lehetőséget rá. Pedig tudom, hogy a külcsín és a "csomagolás" túlzott fontosságától megszédült világunkban nincs könnyű dolga. Lásd az én első, szinte reflexszerű reakciómat. De akiben ekkora belső tűz ég, annak akár még ez is sikerülhet. Sőt talán még az is, hogy erőt adjon azoknak, akik vele ellentétben az élet nagyszínpadán kapott kisebb-nagyobb pofonoktól sírig tartó, súlyos lelki sérüléseket szenvednek.
Örülök, hogy az előbb mégsem nyúltam a távirányító után. Hogy láthattam és hallhattam. Ahogy mesélt. Magáról. Magukról. Életről. KO utáni talpraállásról. Önmagába vetett hitről. Egymás iránti szeretetről és bizalomról. És én most ezzel a bejegyzéssel szeretném jelképesen megköszönni neki azt, amit kaptam tőle. Nem is keveset. Kimondatlanul, de egész lényével próbált emlékeztetni arra, amire a Róka tanította a Kis Herceget. Hogy jól csak a szívével....
Nagyon megrendítő példája volt, Csilla, a műsorban szereplő férfi a mélyen bennünk rejtőzködő, rendíthetetlen élni akarás masszív erejének. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkban ott van, és minél nagyon szükség van rá, annál nagyobb erővel tör elő, ha van mellettünk valami, valaki, aki miatt érdemes utat engedni ennek az ösztönnek. Azt hiszem, a menyasszonynak ugyanakkora babérkoszorú jár, ha nem nagyobb, amiért átsegítette a kedvesét az elviselhető lét és az elviselhetetlen lét közötti meredek ösvényen. Köszönjük, hogy megosztottad velünk az élő példát, Csilla, hogy belássuk, nem biztos, hogy mindig annyira rettentőek a mi saját akadájaink.
VálaszTörlésHú, ez nagyon megrázó történet, Csilla! Bár nem láttuk, mit tett a fiatalemberrel a baleset, érzékletes leírásodból el lehet képzelni, hogy a menyasszonynak, ahogy Ági is írja, nagyon kellett szeretnie őt, hogy továbbmenjen vele ezen a megpróbáltotásokkal teli úton. Csodálom az ilyen embereket. Köszönjük, hogy elmesélted.
VálaszTörlésLányok,ezek az érzékeny, szép hozzászólások végre kimondatják velem azt, ami már egy ideje fogalmazódik bennem: hogy az írásaim a megjegyzéseitekkel válnak kerek egésszé. Most is ráéreztetek és ki is hangsúlyoztátok azt, amit én nem húztam alá eléggé, hogy igenis ebben a történetben két ember hihetetlen összekapaszkodásáról és az érzékeken túlmutató mélységesen mély szerelméről is szó van. Köszönöm Nektek!
VálaszTörlésEz egy szomoru,es megis happy end tortenet,En is ismertem egy ilyen valakit,csak sajnos ott nem igy folytatodott,pedig ott is a mennyasszony bevalalta a szerelmet,a nehezsegeket,a sok anyagi gondot,mutetek sorozatat,csak ott a fiu nem akart tovabb elni,feladta,mert azt allitotta,hogy ha tukorbe nez,mar nem onmagat lassa,hanem egy mas valaki tekint vissza ra.A tobbi mutetet mar nem valalta.
VálaszTörlésDrukoltam,mar a torteneted elejen,hogy jo vege legyen a tortenetednek,ugyhogy nagyon-nagyon orulok,hogy megosztottad ezt velunk.
Köszönöm Gabi, hogy hozzászóltál. Az ismerősöd példája is azt mutatja, hogy mennyire különbözőképpen lehet reagálni egy ilyen helyzetben. Hatalmas lelkierő és életösztön, meg nem is tudom mi kell még hozzá, hogy valaki innen talpraálljon. Nagyon sajnálom, hogy neki, nekik nem sikerült.
VálaszTörlés