Csizmus

Fehér és a térdemig ér. Trendiségéből csupán az von le és nem is keveset, hogy egylábas, pontosabban ballábas és nem egy Wellington passzázsbeli mondén shopping túra hanem a braine-l'alleud-i ispotályban eltöltött egyéjszakás kalandom tárgyi bizonyítéka.  Alatta pihenget és regenerálódik a sebészi segítséggel egybeforrasztott Achilles inam és most már csak úgy-ahogy sajognak  megbolygatott részecskéim.

A kórházi egy napom pedig igen tanulságos volt. Különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy hasonló intézménybe én eddig csak komplikációk nélkül szülni vagy látogatóba jártam. Nem is kezdeném el bőszen összehasonlítgatni az itteni és az otthoni kórházi viszonyokat, ez ilyen csekély tapasztalattal elég nagyképű dolog lenne, de annyit azért megjegyeznék, hogy errefelé az infrastrukturális és személyi értelemben véve is korrekt szolgáltatásnak szabott ára van, amiből az egészségbiztosító  a fennálló kétoldalú szerződésben foglaltak szerint utólag visszatérít. 


Tanulságokat inkább saját magamról gyűjtöttem be és azt hiszem ezek hozzájárultak ahhoz, hogy mostantól az eddiginél is nagyobb empátiával forduljak mindazokhoz, akik egy- vagy többéjszakás, netán bejáró kalandozók a betegségügy rengetegében. Rácsodálkoztam ugyanis egy másik önmagamra, egy számomra eddig alig ismert Másik Csillára. Hogy a gyógyszerek, a kábultság, a műtét, az egyfajta kiszolgáltatottság érzése tette-e, nem tudom, de mintha a józan értelmem és legendás kincstári optimizmusom cserben hagytak volna és helyükre egy időre befészkelte magát a szorongás, és a félelem attól, hogy bekövetkezhet, hogy előfordulhat, hogy valami nem úgy sikerül, ahogyan kéne. A pánik határán, mint járdaszegélyen egyensúlyozva billegett a tudatom és őszinte aggodalommal nézegettem, tapogattam a majdnem 24 órára a mozdulatlanságba bénított lábamat, miközben átfutott rajtam -nem is egyszer- a gondolat, hogy Te jó ég, mi lesz, ha ez esetleg végleg így marad? Aztán persze igazi madaratfogatós eufória öntött el amikor még anélkül, hogy bármit is éreztem volna, egyszercsak integetni kezdtek felém a lábujjaim. Hanem mire teljesen kiment az érzéstelenítő hatása és megtudtam mitől döglik a légy, vagyis mitől is akart megkímélni eddig az az áldott jó aneszteziológus,  már szinte boldog nosztalgiával sírtam vissza az eggyel előbbi állapotot.  


Rövidesen azonban összevont támadás bontakozott ki Másik Csilla ellenében. Megjelent valaki a fájdalomcsillapító injekcióval és a hírrel, hogy pár órán belül mehetek haza, aztán felhívott hitves, hogy négyre itt van értem, aztán egy ismeretlenül is nagyon kedves, idős önkéntes néni ült le mellém egy jóízűt beszélgetni, aztán kicsit később egy másik nem kevésbe kedves és ismeretlen lépett be megkérdezni, hogy hozhat-e egy kávét nekem, mert addigra a morfin már szemmel láthatóan lebitangolt. Azért annyira mégsem, mert miután magamra maradtam a forró itókával, nem bírtam megállni, hogy két hörpintés között ne nyerítsek bele önkéntelenül is a fertőtlenítő szagú ájerbe ezen sorok olvastán:


"Aznap este a saját pályánkon játszottunk, így a luberoni szabályok voltak érvényben:

1. Az ital nélkül játszókat diszkvalifikálják. 
2. Az ösztönző csalás megengedett.
3. A cochonnet-től* való távolság megállapításakor kötelező a vita. Senki szava sem döntő.
4. Ha nincs egyértelmű nyertes, sötétedésig tart a játék. Sötétedés után vakon folytatódik, amíg zseblámpfénynél döntés nem születik, vagy a cochonnet elvész."       (Peter Mayle: Egy év Provence-ban)

* ez a pétanque-nál az elsőként eldobott, senkihez sem tartozó golyó neve. 

Két napja már itthon barátkoznak csizmus és a lábam. A szó nem csak absztrakt értelmében véve hányattatott -ezért nem is részletezném- soirée de retour és egy kanapén átszundított éjszaka után, az enyéim gondoskodásától meg a barátaim bátorításától felvértezve szerdán reggel kitessékeltem Másik Csillát, aki köszönés nélkül távozott és rámcsukta az ajtót. Úgy tűnik, hogy kulcsot elfelejtett magával vinni. Ahogyan az imént fogalmazta meg egyik barátném az emiljében igen találóan: ráléptem ráfeküdtem a gyógyulás útjára. A kezem ügyében, ha nem a lábpótlékok, vagy a laptop, akkor immár a Még mindig Provence.