Gyöngyvirágok

nyíltak a domboldalon. Mára az volt megírva, hogy lássam őket. Meg a virágzó rododendronokat, meg a náddzsumbujtól szépen megtisztított tavat, meg a nemrégen született kis vadludakat. 

Esőáztatta, hideg napok után ma reggelre végre kisütött nap, hát mindjárt reggeli után elindultunk  La Hulpe kastély parkjába.

Régi szerelmem ő. A HELY, amibe itt, ebben az oszágban első látásra, úgy igazából, de fülig beleszerelmesedtem. Az ősszel lesz három éve. Mert akkor nagyon kellett, hogy találjak egy belgiumi "Erzsébet parkot" magamnak. 

A helyet, ahol a csigaházon kívül annyira jól érzem magam. Ahol nem számít, hogy honnan jövök, ki és mi vagyok, mégis feltétel nélkül és azonnal elkezdik vigyázni lépteimet a fák. Ahol együtt lélegzem velük. Ahol a lábam nyomát magukba kódolják a lankás rétek. Ahol a tóból a vadludak úgy sietnek elébem, mintha mindig is engem vártak volna. Ahol ismeretlen sétálók mosolyogva köszönnek rám, ahol a csíkosmókus három lépésnyi közelségből kokettál velem, de mire előhalászom a mobilom, hogy megörökítsem, már híre hamva sincs. 


Itt mindig éppen úgy ahogy vagyok, úgy vagyok része a nagy kerek egésznek. Itt nem várja el tőlem senki, hogy más, hogy ne önmagam legyek. Még én sem. :)