Dixie és Tiziano

Az az igazság, hogy jó ideje készültem már rá, hogy a hazautazásból visszatérve nemcsak a kedvenc blogjaimat olvasgatni telepedek ám ide, hanem végre írni is, de valahogy, ki tudja miért, nem akarózott. Miután visszazökkentem a waterlooi hólepte mindennapokba, csak csücsültem az élményeimen, mint Harpagon a kincsesládáján, és dédelgettem, tutujgattam őket. Mostanáig. Lehet, hogy csak arra vártam, hogy a hó elolvadjon? Vagy hogy összekapjam magamat és a gondolataimat? 

Sok szép találkozásban volt részem  a téli szünet futrinkásan töltekeztető, fárasztó, de egyben kényeztető két hetében. A személyesekről most nem is írnék többet, csak annyit, hogy a szívembe zártam őket egytől egyig és köszönöm mindenkinek, aki adott nekem egy csipetnyit a két ünnep közelsége  miatt talán még drágább idejéből és saját magából.  Amiről itt beszámolnék, az két kulturális esemény. Két nap választotta el csupán őket, mégis az egyikből évzáró, a másikból évnyitó  hab lett a tortán. Számomra legalábbis. Egy koncert és egy kiállítás. Egyik a Müpában, a másik a Szépművészeti Múzeumban várt rám. 

A Benkó Dixiland évadzáró koncertjén másodjára vettem részt. És a hatás ugyanolyan frenetikus volt, mint az első alkalommal. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez az a zene, amivel kelek és fekszem, de ha meghallom, nem lehet, nem tudok ellenállni neki. Meg persze nem is akarok. Mert ez a muzsika néhány pillanat alatt befészkeli magát az ember bőre alá, ott aztán nyakoncsíp és megbizserget minden egyes idegszálat és a végén azon kapod magadat, hogy az összes rendelkezésre álló testrészeddel vered a taktust, a képes feledre pedig majd két órán keresztül telepszik rá leradírozhatatlanul a mosolygás. Ami néha aztán önfeledt röhögésbe csap át. Ehhez pedig nem kell más csak annyi, hogy a zenekarvezető  egy-egy elszólást is becsempésszen a számokat összefűző és a műfaj hőskorát megidéző mondandójába, vagy hogy a trombitás és a pozanos Stan és Pan módjára komédiázzanak. Igaz az sem volt semmi, amikor az egész csapat brekegésre vagy szkettelésre adta a fejét, vagy amikor a dobos odahagyta a csápolnivalóit és egy mángorlón nyomta le a szólót. A két utolsó ráadás nótát, a "Just a gigolo"-t és a "Szentek bevonulását" már a közönség ütemes vastapsa kísérte. 


És akkor most a kiállításról. Előrebocsátom nem vagyok én műértő csak egy lelkes, amatőr rajongó. A reneszánsz iránti vonzalmam Zeffirellivel kezdődött. Júliai korban láttam először a veronai szerelmesekről szóló filmjét és a Makrancos hölgyet. Sorsom itt pecsételődött meg. Aztán a történet pár évvel később David Weiss A velencei című könyvével folytatódott. Ez Tiziano életregénye. A festőgigászé, aki falusi kissrácként került be a lagúnák városának forgatagába egy olyan korban, amikor a dogmák és a pestis árnyékában az emberek mégis megpróbálták nemcsak élni, de élvezni is az életet. A fiút bontakozó és megkérdőjelezhetetlen tehetsége kivezette a sikátorokból és hozzá méltó magaslatra emelte. Nemcsak a festmény megkomponálásához értett nagyon, de utánozhatatlanul keverte színeket és finoman megrajzolt alakjaiba érzékeny lelket lehelt. Ha az ember rájuk néz, visszanéznek a vászonról. A másik nagy kedvencem szintén velencei, egyébként Tiziano jóbarátja és mestere, Giorgione da Castelfranco. Már a nevébe is bele lehet andalodni! Ő egyenesen a szívével festett és az élet szerelmese volt. Káprázatos portréi vannak, de sajnos nagyon korán, 33 évesen ragadta el kedvesével együtt a fekete halál. A kiállításon az övéiken kívül még jó néhány remekművet csodálhattam meg, egyedülálló válogatásban. Tisztes, részletgazdag, aprólékos mestermunkákat és olyanokat is, amelyek előtt az ember csak felsóhajt és kalapot emel. A képek közül számos a múzeum sajátja, de érkeztek a Louvre-ból, a Prado-ból, az Accademia-ból, és a Metropolitan-ből is.


Hálás vagyok ezekért az élményekért, (a barátnémnak külön is a koncertjegyekért:-)) hogy egy kis időre teljesen elfelejtkezhettem mindarról, ami nyomaszt, amin mostanság a legtöbbet agyalok. A kétlakiság árnyoldalairól, a "ha hazaérünk valami biztosan elromlik szindrómáról", a döcögő fűtésről, a be-beázó tetőről és arról, hogy előbb-utóbb mégiscsak döntenünk kell majd a ház sorsáról. Most nem vagyok készen rá. És azt sem tudom, hogy istenigazából kész leszek-e valaha is. A mai eszemmel elképzelni sem tudom, hogy vendégségbe vagy szállodába járjak csak haza. Ez a kis szilasligeti ház minden tökéletlenségével együtt nagyon sokat jelent nekem. Egy a köldökzsinórok közül. Hitves látva hogyan zuhanok össze még az átvágás gondolatától is, a felújítás ötletével állt elő, hiszen nem hagyhatjuk  tovább romlani. Hát 1400 km távolságból ez sem akármilyen vállalkozás, de belevágunk!