
"Egy tájba lépek ki, ahová a másik nem követhet.
De azért még változatlanul itt vagyok köztetek.
Sőt, még csak most kezdődik minden."
Sőt, még csak most kezdődik minden."
Mészöly Miklós
E sorokat a költő özvegyének, Polcz Alaine-nek Egész lényeddel című könyvében olvastam. Életem eddigi legnehezebb időszakában találtam rá Alaine-re, (pontosabban az életművére) szerintem nem véleltlenül. Őszinte, nemegyszer meglepő, de mindig tiszta és méltóságot sugárzó gondolatai az elmúlásról, segítettek elvesztett belső békém megtalálásában.
Ezekben a napokban sokan és sokfelé gyújtanak mécseseket, azokra gondolván, akik már nem lehetnek közöttünk. Vannak, akik kampányszerűen, és vannak, akik a napi, vagy a heti rutin részeként keresik fel újból szeretteik végső nyughelyét, hogy erre a hétvégére őszi virágoskertté változtassák a temetőket. Egyesek egyszerű sétát követően érkeznek, mások hosszabb-rövidebb utazás eredményeként. És persze akad olyan is, aki a távolság miatt a szavaiból próbál koszorút kötni.
Tudod néha elgondolkodom rajta, hogy vajon más ember lennék-e, ha türelmesen kívárom, és az orvosok által megszabott terminusban érkezem a világra? Azaz nem október végén, hanem a dudaszótól hangos Szilveszter délutánján. Akkor is lenne hajlamom időnként a melankóliára, és igényem a befeléfordulásra? Vagy inkább extravertáltan és szinte habzsolva élném az életet? Nem tudom. De gyermekként az volt az érzésem, hogy az örökre eltávozottak napjának közelsége mintha egy kicsit beárnyékolná az én kis saját, különbejáratú ünnepemet.
Most pedig egyszerűen megkerülhetetlen a téma, mert immár negyedik éve, hogy nem köszönthet fel a születésnapomon az a két ember, akiktől 42 évvel ezelőtt a lehető legszebb ajándékot kaptam a világon: az Életet. És még mennyi minden mást! A békés természetemet, a képességet a derűre, az életszeretetet és a mások tiszteletét. Dolgokat, amiket olyankor fogalmazol meg magadnak, amikor odabent olyan könyörtelenül visszhangzik a nincs. Még most is hallom a mondatot, amit egy ismerős súgott a fülembe azon a fagyos januári délutánon, amikor úgy éreztem, hogy rámszakadt az ég is: "Tudod Csillukám, most válsz majd igazán felnőtté, mert többé nincs, aki kislányomnak szólíthatna." Igen, én akkor és ott, 38 évesen indultam el a felnőttéválás útján.
A fájdalmas hiány első hónapjaiban még a régi reflexek működtek és önkéntelenül nyúlt a kezem a telefonkagyló után, ha olyasmi történt, amit nagyon szerettem volna velük megosztani . Elmesélni, hogy az unokáik milyen jelmezbe bújtak a karneválon és mennyi mindent nyertek a tombolán! És legszívesebben hozzájuk szaladtam volna kipanaszkodni magamat, mint olyan sokszor azelőtt, ha egy rossz pillanatomban úgy tűnt, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, csak mert egy agresszív autós az öklétrázva szorított a külső sávba az autópályán, vagy mert egy rosszkedvű pénztáros pimaszul beszólt, amikor dugig telepakolva tettem elé a hűtőtáskát. És egyszeriben úgy, de úgy megszaporodtak a kérdések , amikre csak ők tudták a választ. Hogy mitől is lesz olyan finom a női szeszély, vagy hogy a kertkapu melletti bokrot hogyan kellene jól megmetszeni, aztán meg hogy mi volt a neve a kedvenc éttermünknek, ahol azokat az isteni cigánypecsenyéket ettük?
A meghosszabbított gyerekkorom csak jóval később zárult le. Hosszú belső út volt még előttem, melyet egyedül kellett végigjárnom, még akkor is, ha közben a szó szoros és átvitt értelmében végig a vállamon éreztem a családom és a barátaim hol óvó, hol vigasztaló kezét. Szeretetük védőhálót font körém, és nekik köszönhetően nem roppantam össze, hanem belőlük merítve erőt, keményen tartottam magamat. De a kétségbeesés pillanataiban mégis sokszor szakadt fel belőlem a kérdés: Istenem, fogok-e még valaha olyan szívbőljövően nevetni, ahogyan csak az édesanyámmal tudtam, de úgy, hogy még a könnyem is kicsordult tőle?
Teltek-múltak a hónapok és az igazi felnőttkorom akkor kezdődött el, amikor túlléptem toporzékoló és a szüleim után síró kisgyermek önmagamon, és képes voltam elengedni őket oda, ahol nincs betegség, nincs fájdalom, sem pedig szorongás vagy magány. Attól fogva érzem úgy, hogy nem hagytak el, csak most már a kézzelfogható dimenziókon túlról vigyázzák minden lépésemet. Fülem is csak ekkor lett arra, ami mindig is nyilvánvaló volt, hogy a kislányom felszabadult kacagásából édesanyám jóízű nevetése csendül ki.
Ezen a hétvégén itt Waterloo-ban értük lobban fel a mécses lángja és este, amikor a vacsoránál a "szívünkbe költözöttekre" koccintjuk a poharat, akaratlanul is nótáskedvű édesapám szavai kívánkoznak majd a számra: "Igyunk, hogy pirosodjunk!"