jjjj

2010. január 23., szombat

ÓCEÁNOK



Ez a címe Jacques Perrin legújabb természetfilmjének, ami hamarosan a mozikba kerül. A színész-rendező-producer neve ismerősen csenghet mindazoknak, akik látták a Mikrokozmoszt, a Vándormadarakat, vagy a Kóristákat. Ezt a filmet négy éven keresztül forgatta és műve felfogható egyfajta főhajtásként a glóbusz végtelen vizei, az őket benépesítő állatvilág, a természet lenyűgöző szépsége, gazdagsága és ereje előtt. A nézők elkápráztatásán túl nem titkolt szándéka volt az is, hogy figyelmeztessen arra mekkora felelősség terheli az emberiséget, akinek "jóvoltából" veszély fenyegeti az élet bölcsőinek  ökológiai egyensúlyát, számos faj a teljes kihalás mezsgyéjére érkezett el. Perrin úgy döntött, megmutatja, közel hozza, az ismerőseinkké teszi őket, hogy méginkább a tudatára ébredjünk annak,  mit veszíthetünk.


Tegnap a francia tv Thalassa című műsora a készítés kulissza-titkaiba avatta be a nézőket. Megismerhettük az elhivatott és a szó legjobb értelmében megszállott stábot, a helyszíneket, a technika filmezést segítő vívmányait. Engem a delfinek vízfelszín feletti "szárnyalását" megörökítő, távírányítású és egy apró, de nagyon érzékeny kamerával felszerelt minihelikopter és a torpedó ragadott meg a legjobban. Ez utóbbi egy olyan víz alatti műszer, aminek létrehozásában 19 ember munkája fekszik és nagy sebességgel képes követni gyorsan úszó hal- vagy delfin rajokat. A nézőnek meg mindeközben egyenesen az a benyomása, hogy már nem kívülről, egy kényelmes fotelből figyeli az eseményeket, hanem azok részesévé vált. Uszonyokat növesztett és alámerült felfedezni.


Nagyon várom a bemutatót. Franciaországban jövő szerdától kezdik el vetíteni a filmet. Szorítok, hogy mielőbb mindannyiunkhoz elérjen.


Addig is katt ide, egy kis vizuális kedvcsinálóért.

2010. január 21., csütörtök

Dixie és Tiziano



Az az igazság, hogy jó ideje készültem már rá, hogy a hazautazásból visszatérve nemcsak a kedvenc blogjaimat olvasgatni telepedek ám ide, hanem végre írni is, de valahogy, ki tudja miért, nem akarózott. Miután visszazökkentem a waterlooi hólepte mindennapokba, csak csücsültem az élményeimen, mint Harpagon a kincsesládáján, és dédelgettem, tutujgattam őket. Mostanáig. Lehet, hogy csak arra vártam, hogy a hó elolvadjon? Vagy hogy összekapjam magamat és a gondolataimat? 

Sok szép találkozásban volt részem  a téli szünet futrinkásan töltekeztető, fárasztó, de egyben kényeztető két hetében. A személyesekről most nem is írnék többet, csak annyit, hogy a szívembe zártam őket egytől egyig és köszönöm mindenkinek, aki adott nekem egy csipetnyit a két ünnep közelsége  miatt talán még drágább idejéből és saját magából.  Amiről itt beszámolnék, az két kulturális esemény. Két nap választotta el csupán őket, mégis az egyikből évzáró, a másikból évnyitó  hab lett a tortán. Számomra legalábbis. Egy koncert és egy kiállítás. Egyik a Müpában, a másik a Szépművészeti Múzeumban várt rám. 

A Benkó Dixiland évadzáró koncertjén másodjára vettem részt. És a hatás ugyanolyan frenetikus volt, mint az első alkalommal. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez az a zene, amivel kelek és fekszem, de ha meghallom, nem lehet, nem tudok ellenállni neki. Meg persze nem is akarok. Mert ez a muzsika néhány pillanat alatt befészkeli magát az ember bőre alá, ott aztán nyakoncsíp és megbizserget minden egyes idegszálat és a végén azon kapod magadat, hogy az összes rendelkezésre álló testrészeddel vered a taktust, a képes feledre pedig majd két órán keresztül telepszik rá leradírozhatatlanul a mosolygás. Ami néha aztán önfeledt röhögésbe csap át. Ehhez pedig nem kell más csak annyi, hogy a zenekarvezető  egy-egy elszólást is becsempésszen a számokat összefűző és a műfaj hőskorát megidéző mondandójába, vagy hogy a trombitás és a pozanos Stan és Pan módjára komédiázzanak. Igaz az sem volt semmi, amikor az egész csapat brekegésre vagy szkettelésre adta a fejét, vagy amikor a dobos odahagyta a csápolnivalóit és egy mángorlón nyomta le a szólót. A két utolsó ráadás nótát, a "Just a gigolo"-t és a "Szentek bevonulását" már a közönség ütemes vastapsa kísérte. 


És akkor most a kiállításról. Előrebocsátom nem vagyok én műértő csak egy lelkes, amatőr rajongó. A reneszánsz iránti vonzalmam Zeffirellivel kezdődött. Júliai korban láttam először a veronai szerelmesekről szóló filmjét és a Makrancos hölgyet. Sorsom itt pecsételődött meg. Aztán a történet pár évvel később David Weiss A velencei című könyvével folytatódott. Ez Tiziano életregénye. A festőgigászé, aki falusi kissrácként került be a lagúnák városának forgatagába egy olyan korban, amikor a dogmák és a pestis árnyékában az emberek mégis megpróbálták nemcsak élni, de élvezni is az életet. A fiút bontakozó és megkérdőjelezhetetlen tehetsége kivezette a sikátorokból és hozzá méltó magaslatra emelte. Nemcsak a festmény megkomponálásához értett nagyon, de utánozhatatlanul keverte színeket és finoman megrajzolt alakjaiba érzékeny lelket lehelt. Ha az ember rájuk néz, visszanéznek a vászonról. A másik nagy kedvencem szintén velencei, egyébként Tiziano jóbarátja és mestere, Giorgione da Castelfranco. Már a nevébe is bele lehet andalodni! Ő egyenesen a szívével festett és az élet szerelmese volt. Káprázatos portréi vannak, de sajnos nagyon korán, 33 évesen ragadta el kedvesével együtt a fekete halál. A kiállításon az övéiken kívül még jó néhány remekművet csodálhattam meg, egyedülálló válogatásban. Tisztes, részletgazdag, aprólékos mestermunkákat és olyanokat is, amelyek előtt az ember csak felsóhajt és kalapot emel. A képek közül számos a múzeum sajátja, de érkeztek a Louvre-ból, a Prado-ból, az Accademia-ból, és a Metropolitan-ből is.


Hálás vagyok ezekért az élményekért, (a barátnémnak külön is a koncertjegyekért:-)) hogy egy kis időre teljesen elfelejtkezhettem mindarról, ami nyomaszt, amin mostanság a legtöbbet agyalok. A kétlakiság árnyoldalairól, a "ha hazaérünk valami biztosan elromlik szindrómáról", a döcögő fűtésről, a be-beázó tetőről és arról, hogy előbb-utóbb mégiscsak döntenünk kell majd a ház sorsáról. Most nem vagyok készen rá. És azt sem tudom, hogy istenigazából kész leszek-e valaha is. A mai eszemmel elképzelni sem tudom, hogy vendégségbe vagy szállodába járjak csak haza. Ez a kis szilasligeti ház minden tökéletlenségével együtt nagyon sokat jelent nekem. Egy a köldökzsinórok közül. Hitves látva hogyan zuhanok össze még az átvágás gondolatától is, a felújítás ötletével állt elő, hiszen nem hagyhatjuk  tovább romlani. Hát 1400 km távolságból ez sem akármilyen vállalkozás, de belevágunk!

2009. december 20., vasárnap

Ember tervez...

...a hó meg szakad. Reggel óta és egyfolytában. Előreláthatólag ez így is marad egész nap. Osztottunk, szoroztunk és beláttuk, hogy ha egyenletesen is tudnánk haladni (ami már eleve a csodakategóriába tartozik) és nem akadunk el menthetetlenül valahol valamelyik behavazott autópályán, 30 km-nél többre akkor se nagyon futná tőlünk per óra. Az meg ugye a részállomásnak szánt Nürnbergig uszkve 20 órás menetidőt feltételez. Na ez viszont már színtiszta nonszensz. Szóval a lényeg, hogy meghajlunk a természet akarata előtt és ezért az indulást egy nappal elhalasztjuk. Holnapra állítólag már csapadékmentes időjárás ígérkezik. így legyen! Különben jaj a jósoknak! És sajnos az otthoni Karácsonyozásnak is...De erre inkább nem is akarok gondolni.





2009. december 19., szombat

Útra készen

Bőröndök bepakolva, karácsonyi aprósütik bedobozolva. A duplacsokis tán sose volt még ilyen omlósan puha belülről, igaz ennyire randa sem kívülről. Ide a szalonképesebbeket válogattam össze, na akkor el lehet képzelni milyen lehet a többi. A fehércsoki az istennek nem akart rendesen megolvadni, viszont megdermedni sem, így a dobozka keblében aki csak tudott, az összeragadt. Na jó,  sose legyen nagyobb gondunk. Alighanem kiskanállal kell majd összeguberálni, de el fog fogyni mindegyszálig. Én most inkább azért izgulok, mert holnapra megint havat jósolnak és csütörtökön már megtapasztaltam, milyen az, amikor a mintegy tizenötpercnyi suli-ház távolság hirtelen fényévnyire növekszik. Az iskolába érve már úgy nézek ki, mint egy az idegösszeomlás határán lévő hóember, aki seprű helyett esernyőt vett a kezébe és a tökfödőjét  a józan eszével együtt elhagyta valahol menetközben. Akkor és ott a pánik meg a lelkiismeretfurdalás veszik át a hatalmat felettem, mert aznap sem sikerült feltetetnem a téligumikat és már vagy egy órája szakadatlanul hullott a hó. 


A vészforgatókönyv szerint busszal megyünk majd haza. Csakhogy a tömegközlekedés is fejreáll és mi mindhárman kezdünk megdermedni a megállóban. Na ekkor döntök úgy, hogy legalább melegedni üljünk be az autóba. Beülünk. És ott valami hihetetlen nyugalom telepszik rám. A vadgesztenyefákkal övezett Chaussée de Tervuren tetejéről lepillantva kifejezetten szép a havazás, főleg így bentről szemlélve. A kocsi lassan bemelegszik, elkezd leolvadni rólunk a hó, amivel telefújt  az a fondorlatos szél. Érzem, hogy a kisautóm haza fog vinni bennünket. És így is van. Szót fogad és mint egy jó hátasló követi az utasításaimat. Ha kell indul, nem csúszkál, gond nélkül megáll. Gondolatban leborulok előtte, különösen amikor látom, hogy mennyien korcsolyáznak a négyüteműjükben. De azt is megfogadom, hogy némuljak meg a hátralévő napjaimra, ha még egyszer az utolsó utáni pillanatra hagyom a gumicserét. Elvégre egyszer az őrangyalunk is lehet szabadnapos. Haladni persze nem nagyon haladunk, mert a sebességmérő kis kivételektől eltekintve  el sem mozdul a nulláról. Még gurulás közben sem. Waterloo ezen az estén a közlekedési káosz szinonímája lesz. Később rájövök, hogy már nem is zavar annyira ez a rostoklás. A tank félig tele és nem is vagyok túl messze, csak vagy három kilométerre a célállomástól. Az előző bejegyzésben úgyis le akartam lassulni. Igaz, nem egészen így képzeltem. De végtére is nem maradok le semmiről, legfeljebb néhány bugyuta vetélkedőről, meg aztán a vacsorakészítés is megvár, csak érjünk haza épségben.


A gyerekekkel már más a helyzet. Kisebbik csimotám Shreken nevelkedvén minimum félpercenként teszi fel a kérdést, mikor érünk már haza? És most valahogy engem is legalább annyira irritál ez az amúgy jószándékú ám idegekremenő firtatás, mint magát az egyébként jámborlelkű ogrét. Hasonló szellemben is reagálok. Mindeközben elsőszülöttem  a hátam mögött az átázott és fagyos tappancsait melengeti a vadiúj és gyönyörű ötujjas kesztyűmben. Csak a sarka lóg ki belőle. Tévedés ne essék, magam ajánlottam fel neki. Végszükségből. Bánja kánya azt a kesztyűt, ha ezen az áron megúszhatunk egy ágynakdőlést! Ráadásul a Cd-lejátszóból Seal azon a szexi, karcos hangján éppen arról filozofál, hogy idézem: "no we're never gonna survive unless we get a little crazy." Na tessék, szinkronban vagyunk. A szembejövőkkel, pardon, a szemben sorjázókkal is. Két ablaktörlés között menetrendszerűen ám a lehető legdiszkrétebben kukkantunk be egymás szekerébe, hátha van valami érdekes látnivaló, mondjuk rablott holmi a hátsó ülésen, vagy valami celeb gúzsbakötve. De semmi. Egy idősebb, szemüveges úr letekeri az ablakát. Intellektuális alkatnak tűnik. Na mondom, itt a soha vissza nem térő alkalom megvitatni a lét nagy kérdéseit a hóhelyzet összefüggésében! De nem, csak a szivarjáról veri le a hamut. Nyomban le is veszem a kezem az ablakemelőről és szolidan gázt adok. Gurulunk. Úgy vagy öt métert.  Na jó, a történet vége csakazértis happy end lesz, igaz  jó három óra múlva. Befordulok az utcánkba. Megállok a házunk előtt. Minden idegszálammal érzem, hogy a garázsban vár rám valaki. Türelmetlenül, izgatottan, kiéhezve. Édeskettesben fogjuk eltölteni az  elkövetkezendő félórát. Te az enyém, én a tied, egy pár leszünk.  Ásó, kapa,  hólapát!

Szóval láthatod, van ok az izgalomra. A vasárnapi utazás normális körülmények között is minimum hatórásnak ígérkezik. Aztán a nürnbergi aluka után hétfőn kell még nagyjából vagy nyolc óra és hazaérünk. Otthon fogunk karácsonyozni. Hazavár a szilasligeti domboldalban a hó alatt nyújtózkodó ház, és hazavárnak sokan. Egy beszélgetésre, egy szemvillanásra, egy összekacsintásra, egy ölelésre. A szomszéd bácsink süteménye már biztosan tálcán lapul a hűtőszekrényünkben. A tavalyi mákos bejglijéért egyik barátunk a kezét csókoltatta... Egyet alszunk még és elindulunk. Jó két hétig most aztán no internet, nem firkálok és nem is sóhajtok, csak egyszerűen együtt leszek. Velük, velem, és az ünneppel. És a gondolatok sólyomszárnyán még az óperencián túl lakó barátnémmal is!

Ezért most és itt kívánok minden kedves olvasómnak sok szeretettel: 

SZÉP KARÁCSONYT
 ÉS 
BEJEGYZÉSEKBEN GAZDAG, 
NAGYON BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!

2009. december 6., vasárnap

Az idegen

Szembeszökően rí ki a többi járókelő közül. Mintha egy szétpukkaszthatatlan légbuborék óvná, hogy be ne szippantsa a körülötte zajló világ nyüzsgése. Az utca forgatagában rajta kívül mindenki nyargal valahonnan vagy valahová. Az emberek bevásárlószatyrokat szorongatnak és nagy igyekezetben vannak. Az ünnep közeledik és még annyi mindent kell elintézni, megvásárolni és elkészíteni, mert  valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy a karácsony a lehető legtökéletesebb legyen. Az idegen sétál közöttük és figyel. Érzi, hogy  a szándékuk jó, hogy az egészet azért csinálják, mert örömet akarnak szerezni.  És persze azt is tudja, hogy le kellene picit lassítaniuk ahhoz, hogy a szívükbe is beköltözhessen az ünnep szelleme, aki nem a csillogó kirakatüvegek mögé rejtőzött el.  Csak hát nagyon nehéz ám kiszállni egy folyton pörgő mókuskerékből! Talán ezért nincs az arcukon mosoly, ezért lépdelnek ilyen mogorván, ezért türelmetlenek ennyire önmagukkal és másokkal szemben is. Ezért rángatja olyan durván ott az az édesanya a kislányát, és ezért szorítja össze szigorú vonallá az ajkát az a jólöltözött középkorú asszony, aki most lép ki a csokibolt ajtaján, és ezért feszül egymásnak annyi indulattal ott messzebb az a két férfi egy  parkolóhely miatt. 


Nincs nagyon hideg, de kellemetlen szél karcolja  az arcokat.  Néhány perc még és teljesen besötétedik. A díszkivilágítást  most kapcsolják be. A fenyőágak közé bújtatott égőkből mézsárga fény csurog az aszfaltra. Az idegen egy sarokkal arrébb megáll és egy klarinétot vesz elő bő kabátjából. Elkezd rajta játszani. A mögötte közlekedők  megtorpannak, kicsit meghökkennek,  talán némelyek még méltatlankodnak is, de aztán mintha mi sem történt volna, úgy lépnek tovább.  A klarinétos azonban nem hagyja abba, sőt egyre virtuózabban merül bele a muzsikálásba. Ebben a pillanatban ő maga a zene. Hosszú ujjai érzéki  táncban olvadnak össze a billentyűkkel. Simogatnak, kényeztetnek, évődő-gyengéden szeretnek. Az előcsalogatott hangok pedig önálló életre kelnek, versenytfutnak az utcán, megkocogtatják a csillogó kiratok ablakait aztán felröppennek a háztetők fölé, mint a héliummal töltött léggömbök. Az áradó dallam betölti a teret és párbajozni készül  az autók és buszok zajávál. Egyre többen állnak meg és hallgatják. Van aki percekig csupán, de van, aki hoszabb ideig is. Ki mosolyogva, ki átszellemülten. Van, aki a lábával veri a taktust. Van, aki elringatja magát. Van, akinek könny szökik a szemébe. Két ovisforma kisgyerek pedig táncraperdül. Összekapaszkodnak és mint a szélfútta fűszálak hajladoznak jobbra-balra. Mama nézd, bajettáncojunk!- kiált fel kipirult arccal egyikük. Erre többen felkacagnak. 


Amikor aztán szépen lassan teljesen elfogy a hallgatóság, az idegen újra a zsebébe süllyeszti hangszerét. Elindul. A telihold jelöli ki az útirányt. Egyre csak távolodik az ezüstös fényben, hajtincseibe belecsimpaszkodik a fel-feltámadó szél. Alakja már valószerűtlenül nyúlánknak tetszik, egészen olyan, mint egy angyal szárnyak nélkül, de persze az is lehet, hogy vannak neki szárnyai, csak eltakarja őket  a majdnem földig érő télikabát.

2009. november 3., kedd

Ajándék


Csillától, akit itt ismertem meg a blogolók világában és akiről kiderült, hogy a flamand szomszédvárban, Hoeilaart-ban él a családjával. Párjával közösen írják színes és magávalragadó virtuális naplójukat belgiumi mindennapjaikról, itteni tapasztalataikról. Remélem, hogy egyszer majd lesz alkalmunk személyesen is találkozni. Nagyon örülök ennek a kedves ajándéknak, mert megtisztelő és nagyon jólesik. Köszönöm szépen.

Szeretném mindjárt tovább is adni Áginak (Van egy perced?)Boncának (Boncaság) Csillának (Csilla böködéje) Évinek (Gyöngyfák),  Gabynak (tothgaby), Magdinak (Gondolathullámok és Nyelvelések),  mert türelmetlenül várom az új bejegyzéseiket és ha náluk járok, mindig úgy érzem magamat, mintha ajándékot kaptam volna.

2009. november 2., hétfő

Lógalába séta

A Lac de Genval kb. 15 km-re fekszik tőlünk. Waterloo-ból negyedórányi utazás autóval. Akár az ország jelképe is lehetne ez a kis tó, mert Vallónia és Flandria földjét is tapodja az, aki körbejárja. Háborítatlan sétaút veszi körül. Hétvégeken sokan jönnek ide kocogni, partnert, csimotát vagy kedvencet sétáltatni, vagy egyszerűen csak fejet szellőztetni és elmerülni a várossal találkozó természet szépségében. Ahol a víz, a fák, a vadludak, a vadkacsák és a járókelők mellett az épületek is a díszlet elemei. Vannak köztük puritánok, elegánsan polgáriak és persze akadnak néhol egészen monumentálisak is. Hol a tóra hasalnak, hol pampafüvek takarásában bújócskáznak, hol büszkén emelkednek ki, de az összképet mégsem zavarják meg. Életem párjával tegnap délelőtt jártunk itt. Őszidőben most először. Lógott az eső lába és barátságtalan szél fújt. Dávid még az influenzájából lábadozott, Noéminak pedig egyszerűen nem volt kedve kidugni az orrát sem a házból. Így kettesben kerekedtünk fel. Az autóból kiszállva fázósan húztuk össze magunkon a kabátot. Elindultunk. Először beszélgetve sétálgattunk egymás mellett, aztán elcsendesedtünk, mintha ezzel hangolódtunk volna rá a hosszú álmára készülő természet finom rezignáltságára. Csak figyeltük a tóban magukat nézegető és a színes lombkoronájuktól beletörődve búcsúzó fákat, a szél érintésétől fodrozódó vizet. Hallgattuk a vastagodó avarszőnyeg susogását, az elébük szórt kenyérmorzsákon összekapó vadkacsák hangos perlekedését. Volt ebben valami melankólikus, de szomorúnak semmiképpen nem nevezném. Ahogyan ezt az ezerarcú évszakot sem érzem annak, csupán átmenetinek. Mert kell az ősz, és bármennyire nem kedvelem, de kell a tél is (csak ne lenne sokszor annyira hosszú és hideg!), hogy aztán a tavasz és a nyár annál nagyobbat tudjon szólni, ha egyszer beköszönt. Kell nekünk ez az örök körforgásban lévő négy testvér, akik nemcsakhogy értelmet adnak egymásnak, de képesek akár a lelkünk húrjait is megzsondítani. És milyen jó, hogy vannak helyzetek és helyek, amelyek segítenek nekünk meghallani ezeket a hangokat!