Köhögős

Idehurcolkodott mellém. Mint amikor kicsi volt és beteg, vagy csak rosszat álmodott, vagy csak egyszerűen nem akart megérkezni hozzá az álommanó. Apját ahogy régen, szépen átpateroltuk a lányszobába. Láza alig volt, de szinte megállás nélkül köhögött és beszélt. Én meg örültem. Na nem a betegségnek. Csak annak, hogy most is,  mint akkor a lámpaoltás után, sürgős és halaszthatatlan sutyoroghatnékja támadt. Szépen lassan sorszámot húztak maguknak a jóccakátok, de mi csak sutyorogtunk. Erről-arról, mindenféléről. Suliról, tanarakról, barátnőkről, frizuráról, zöldszínű körömlakkról meg tudomisén még miről. Csupa világmegváltó apróságról, amiről napközben nem mindig sikerül, mert akkor ő annyira hitelesen alakítja a tűzrőlpattant és önérzetes kamaszlányt amennyire én a nem kevésbé tűzrőlpattant és önérzetes anyukát. De az éjszakának, mint rendezőnek  más koncepciója volt velünk. Láthatatlan ujjaival félresimogatta az ellentéteket és újra cinkosokká avatott bennünket. Élveztem. A köhögését már kevésbé. Azon törtem a fejem, hogy mi lehet az, amit még nem durrogtattam el az itthoni gyógyszeres arzenálból a krákogás elleni harcban. De én kérem szépen addigra már széjjellőttem mindent, üres volt a tár. Ekkor jutott hirtelen eszembe édesanyám, aki most biztosan azt mondaná: "Kösd be a torkát!" Hát fogtam egy vékony sálat és bekötöttem. Aztán végre mégiscsak sikerült elaludnunk. A sálnak köszönhetően vagy mégsem, ki tudná ezt megmondani? Mindenesetre lehet benne valami, mert nálunk a famíliában anyáról lányára szállt eme gyógymód, bár én bevallom kissé elhanyagoltam eddig, nagyobb becsben tartva a medicína kínálta lehetőségeket. 

Aztán nemcsak édesanyám előbbi szavai ötlöttek az eszembe, hanem egy idevágó majd félévszázados történet is a családi legendáriumból. Ennek bizony az ecsegfalvi általános iskola fiatal tanítónője a főhőse. Ő, akit olyan csillogó és nevetős tekintettel áldott meg a teremtő, hogy megmelegedett mellette mindenki, aki csak belenézett azokba a fekete bogárszemekbe. Így járt a kondorosi ifjú agrármérnök is, aki egy szép napon még úgy ült föl a ványali vonatra, mint addig bármikor, de már azzal szállt le róla, hogy neki vagy ez a kis endrődi lány lesz a felesége, vagy senki más. Na de az ő históriájuk már egy másik lapra tartozik, mert  a mi történetünk idején még nem indult el velük az a bizonyos ványali vonat. Elindult viszont a kis tanítónő, a bogárszemű, a legjobb barátnőjével egyben kolléganőjével Endrődre a szüleihez, hogy ott töltsék a hétvégét. Oda is értek pénteken estefelé, ahol Franciska néni jóféle vacsorával, Vince bácsi pedig csabagyöngyéből préselt musttal várta őket. Ettek, ittak, kvaterkáztak aztán meg, mert már igencsak későre járt az idő, nyugovóra tértek. A lányoknak a különszobában ágyaztak meg. Hanem a vendég kisasszonyban bújkálhatott valami kis víruska, mert ahogy elhelyezkedett az ágyban, szinte azonmód elkezdett köhögni. Előbb csak úgy csendeskén, de aztán már egyre hangosabban. Nemsokára rá is szólt a barátnője, de úgy, hogy nem csak a szeme nevetett bele: "Vigyázz Maruszja, mert meghallja az Anyu és már jön is, hogy bekösse a torkodat valami "gatyadarabbal." Alig fejezte be a mondatát, már nyílt is az ajtó.