Úgy hallottam valaki azt találta mondani a minap, hogy NEKI mégsem kellene ott ülnie.
Nagyon nem értek ezzel egyet. Szerintem nem is ülhetne jobb helyen. És nem azért, mert már annyira megszoktam, hogy éppen azokon a lépcsőkön üljön. Hanem azért, mert nekem Ő a LEG, aki képes volt meglátni a láthatatlant és kimondani a mondhatatlant. És egyáltalán nem mellesleg időtlenül időtálló.
Hosszú évek óta kísérnek már a versei, hol elringatnak, hol felráznak, hol a szemeimet nyitogatják, hol pedig a mankóimmá lesznek. Például olyankor, amikor úgy, mint most itt Waterloora, köd ereszkedik rám. Mitagadás, eléggé ködös időket élünk manapság.
Igen bizony, Csilla, a szobroknak is zaklatott sorsa van nálunk, ami aztán ugyanúgy mesél a történelemről, mint akiknek emléket állítanak. ...nekem mostmár szakmába is vág.:)
VálaszTörlés(Bocs a késedelmes reakciókért, mióta nem blogolok nem vagyok naprakész az új bejegyzésekkel.)
"A köd, a csönd sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok." Egyetértek, Csillám, NEKI ott a helye mindörökre. Ahogyan ott van a lelkünkben is. (Milyen kár, hogy én is lemaradtam! Erről is..., de most is ugyanolyan jól esett a soraidat olvasni, hidd el!) Puszillak!
VálaszTörlésNincsen semmi baj a késedelmes kommenttel, Magdi. Örülök, hogy jöttél és nagyon jól tapintottál rá, hogy mindaz, ami emögött van az kész kortörténet. Csak csöndben jegyzem meg, talán kórtörténet is...
VálaszTörlésDe gyönyörű idézet ez, Ági! Köszönöm, hogy ideírtad, már megérte ez a poszt!!!
Igen, József Attilának igazából sokan a szívünkben állítottunk emléket és talán ezért is fájó és bántó, ha mintegy gumicsontként odadobják nekünk, hogy mi lenne ha. Lám, lám én is szépen elrágódtam rajta.