Pihi

  
Kényszerű. Hiába no, nincs mit tenni, fejet kell hajtani a tények előtt és elfogadni, hogy a test már nem tudja mindig követni a lélek szertelen bár boldog szárnyalásait és ha úgy gondolja, hát benyújtja a számlát.  Nekem 10 napja nyújtotta be,  amikor szó szerint sikerült inamszakadtáig táncolnom a 25 éves egyébként fergetegesre és frenetikusra sikerült érettségi találkozómon. Állítom, hogy eddig én még soha ilyen szívbőljövően, felszabadultan és önfeledten nem mulattam, még magamat is sikerült jól meglepnem vele. Az Achilles inamat mindenképpen, ő ugyanis anélkül, hogy erről velem előzetesen egyeztetett volna, fogta magát és elszakadt.

Sántikálva, ballábamat húzva érkeztem vissza Waterloo-ba és később az orvosnál szembesültem azzal, amit már sejtettem: hetekre mozgáskorlátozottá váltam. Ez így, ha belegondolsz nem hangzik túl jól, de ha továbbpörgeted magadban rájössz, hogy milyen óriási a különbség a között, hogy hetekre és mondjuk a között, hogy örökre. Persze arról szó sem volt, hogy én aztán nem kámpicsorodtam volna el, mert dehogynem, nagyon is, főleg amikor sorra nekiálltam lemondani a pilates-t, a tai-chi-t, a főzőtanfolyamot és a megbeszélést az önkéntes munkával kapcsolatban, vagy amikor ráébredtem, hogy az idei szelídgesztenye szüretre is keresztet vethetek, az avarillatú őszi sétákkal egyetemben.  Már éppen arra készültem, hogy dagonyázó malacka módjára alaposan meghempergőzöm az önsajnálat langyi pocsolyájában, amikor szívbéli barátném sugallatára és a legjobbkor érkező bíztató szavainak folyományaként valaki felgyújtott odabent egy rózsaszínű villanykörtét "átmeneti állapot" felirattal és kijózanított. 

Azóta böcsülettel pihenek és egy jó időre félretettem az apukámtól megörökölt mondást miszerint "Ami nincs a fejben legyen a lábban". Ülve vasalok (ennyi házi munka azért kell a lelki békémhez) és ülve sütöm a palacsintákat vagy süttetem őket Noémivel (mert ugye lehet palacsinta nélkül élni, de minek), viszont most egy darabig nem sertepertélek kényszeresen szeretteim meg a háztartás körül, inkább hagyom, hogy hadd sertepertéljenek ők én körülöttem. Azért nem ment ez rögtön elsőre, ahhoz alighanem pillanatragasztót kellett volna kenni a hátsómra, de amikor hitves azzal az édes, szelíden szomorkás  és lefegyverző tekintetével, és a hangjában némi szemrehányással megkérdezte, hogy "Ugye meg akarsz gyógyulni?", na akkor és ott az én majtényi síkomnak számító konyhakövön végleg letettem a fegyvert és a kukazsákot és nem kapálóztam tovább a sorsom ellen. 

Inkább olvasok. Sokat és sokfélét. Majd legközelebb elmesélem miket. Meg firkálok. Meg társasjátékozom, persze nem twistert, csak olyat, amit féllábbal is lehet. Tegnap éppen Metro-t. Meg elhatároztam, hogy felmelegítek egy régi se veled-se nélküled kapcsolatot. Szeretnék adni még egy esélyt a francia nyelvtannak. Meg hallgatom a rádiót. Tegnap egy Bereményi Gézával készült Lang-Falusi riport gondoskodott a jókedély-tartályom utántöltéséről. Éppen jókor, mert reggel a dokim belepillantván az ultrahangos lábvizsgálat eredményébe megjegyezte, "Lehet, hogy mégis érdemesebb lenne megoperálni, de ezt majd megmondja egy specialista". Szóval most éppen az ortopédus verdiktjére várok. Szorítsatok nekem, hogy olyan döntés szülessen, ami a lehető legjobb a lábamnak, mert én a 26 éves érettségi találkozón is  szeretnék mulatni ám! Jó, jó, naná, hogy kisebb elánnal...

Blúz

Miatta aztán nem kell aggódni a reptéren a bőrönd feladásakor. Alig pár grammot nyomhat csupán. Lehelletkönnyű és mégis varázserővel bír. Mint általában azok a ruhák, amikben egy nő minden körülmények között felszabadultnak és önazonosnak érzi magát. Mintha a holmi nem egy idegen test lenne, hanem még egy az egymásra építkező bőrrétegek közül. Nem kell viselkedve viselni vagy netán igazgatni és innentől kezdve csak vele foglalkozni (mert azért ilyenekből is akad néhány a gardróbszekrényben) elég csak belebújni és kész. A szerepek azonnal kiosztatnak. Ő alázatos szolga lesz, te pedig úrnő. Tartózkodó odaadással simul rád, s amikor megérint a részeddé válik. Ő pontosan tudja, hogy mennyit mutasson és mennyit sejtessen belőled, olyan akár egy pillekönnyű fátyol. Veled lélegzik, magába szívja az illatodat. S miközben emlékművet állít az izzadságcseppjeidnek még arra is képes, hogy életed önfeledt pillanatainak hangulatát a redőibe kódolja, s apró írásjelekként a szálak atomjai közé rója. Titkos naplót sző önmagába, rólad, neked. Hogy fogod-e valaha is olvasgatni? Az már csak rajtad múlik.

Régen nem írtam már

és most is csak egy rövidebb vakáció előtti búcsúszóra készülök. Holnap indulunk el és majd augusztus közepén térünk vissza Waterlooba. Akkor pedig rögvest nekilátunk dobozolni, mert a város egyik sarkából a másikba hurcolkodunk. A szerelem első látásra házak esetében is működik.

Az elmút hetekben szortíroztam, elő-rendezkedtem. Többek között nekiálltam kiselejtezni a ruhatáramat. Életemben először, úgy istenigazából. Megváltam mindentől, amit több, mint egy éve nem hordtam. Voltak cuccok, amik gyűjtőkonténerbe kerültek, de jópáran Noémihez, aki az ágyam széléről kibicelte az akciót. Örültem és büszke voltam a kislányomra, de azért egy kicsit el is szorult a szívem, amint végignéztem, hogyan  ölti magára és hogyan válik eggyé azokkal a ruhákkal, amikben egyszer, valamikor még én szerettem volna szép lenni. Christian, a tai-chi tanárom szavai szegődtek mankónak mellém: "Hagyd elmenni azt, aminek el kell mennie. Tanulj meg elengedni."

Útrakelünk holnap. Sokat fognak gurulni alattunk a kerekek, mire visszaérünk. Sok minden, és sok mindenki vár ránk. Vágyom rá, de tudom és érzem is, hogy biztosan lesz sok jóízű pillanatom, amikor nem a múlton és nem a jövőn töprenkedem, hanem csak egyszerűen nagyot kortyolok a mostból.

Legyen Nektek is nagyon szép nyaratok!

Gyöngyvirágok

nyíltak a domboldalon. Mára az volt megírva, hogy lássam őket. Meg a virágzó rododendronokat, meg a náddzsumbujtól szépen megtisztított tavat, meg a nemrégen született kis vadludakat. 

Esőáztatta, hideg napok után ma reggelre végre kisütött nap, hát mindjárt reggeli után elindultunk  La Hulpe kastély parkjába.

Régi szerelmem ő. A HELY, amibe itt, ebben az oszágban első látásra, úgy igazából, de fülig beleszerelmesedtem. Az ősszel lesz három éve. Mert akkor nagyon kellett, hogy találjak egy belgiumi "Erzsébet parkot" magamnak. 

A helyet, ahol a csigaházon kívül annyira jól érzem magam. Ahol nem számít, hogy honnan jövök, ki és mi vagyok, mégis feltétel nélkül és azonnal elkezdik vigyázni lépteimet a fák. Ahol együtt lélegzem velük. Ahol a lábam nyomát magukba kódolják a lankás rétek. Ahol a tóból a vadludak úgy sietnek elébem, mintha mindig is engem vártak volna. Ahol ismeretlen sétálók mosolyogva köszönnek rám, ahol a csíkosmókus három lépésnyi közelségből kokettál velem, de mire előhalászom a mobilom, hogy megörökítsem, már híre hamva sincs. 


Itt mindig éppen úgy ahogy vagyok, úgy vagyok része a nagy kerek egésznek. Itt nem várja el tőlem senki, hogy más, hogy ne önmagam legyek. Még én sem. :)  

Hazavittek

Pontosabban hazavitt. Hogy kicsoda? Hát Tóth Krisztina. Már a könyve címében felajánlotta: Hazaviszlek, jó? És ehhez tartotta is magát.

Nagyon rá lehetett hangolódni a mondandójára. Ismerősek voltak a helyek, a helyzetek, az érzések, így tényleg otthon éreztem magam a novellákkal és tárcákkal teli könyvében, ami egyszerre volt szórakoztató és érzékeny, olykor abszurd, olykor kesernyés, olykor kacagtatóan ironikus. Szeletkék a mai magyar valóságból, de persze és hálistennek mindennemű politikai felhang nélkül.

Ez volt az első kötet, amit olvastam tőle, és nagyon megszerettem a stílusát. Leginkább valami finom fűszerhez tudnám hasonlítani, amely nem mar bele az ízlelőkédbe, de a nyelved hegyén sokáig ott marad a kellemesen bizsergetős utóíze.


A végén kedvcsinálónak álljon itt két kedvenc, aprócska részletem:


"Aztán augusztusban a kozmetikusnő kapott egy fényképet, Horvátországban készült.
A vakító kék ég és a tenger találkozásánál egy kövérkés vörös hajú nő áll fürdőruhában a parton és hunyorog a gépbe. A kép másik példányát, mert kettőt csináltattak az egész sorozatból,  a férfi kirajzszögezte a műhelyben a munkapad fölé. Alul, ahol a homok csíkja fut, odaírta golyóstollal: Szirénke."


"Minden megtörténik, a legvalószínűtlenebb dolog is megtörténik. Minél valószínűtlenebb, annál inkább, de még ez se szabály. Egyszerűen megtörténik, ne kérdezd, miért. Ha van sapkád, ha nincs."

Idegen tollakkal

fogok ékeskedni. Ami néhány kivételtől eltekintve amúgy nemigen szokásom. De ahogyan a múltkor az ásító cicának nem tudtam, most sem bírok ellenállni. 

Ott kezdődött, hogy két hétig tavaszi szünet volt a gyerekeknek. Bőszen állították, hogy házi feladatot nem kaptak, így az iskolatáskákat inkább csak úgy tisztes távolból nézegettük. Dávidnak persze tegnap este azért már felrémlett, hogy mintha mégis lenne valami kis elkészítendő hétfőre. A táskában való matatás közben került a keze ügyébe a suliújság, amit gyorsan át is adott nekem. Nyilván időt akart nyerni, mert gondolom rögtön át is látott rajtam, és tudta, hogy szigorúan ráncolt homlokom mögött éppen a trehány és feledékeny nebulóknak járó szemrehányás áradat készül kitörni. Jól kalkulált, mert leteremtés helyett olvasgatni kezdtem.

A lapot Monsieur André, a végzősök osztályfőnöke vezetésével szerkesztik a gyerekek. Beszámolnak az előző szám megjelenése óta lezajlott iskolai eseményekről. Pár hete egy délelőtt béke nagygyűlést tartottak a város központjában, ahol az összes helyi általános iskola diákja részt vett. Nyilván ez adta az apropót a hatodikososoknak, hogy megfogalmazzák a gondolataikat a békéről. Végigolvastam egyszer. Aztán mégegyszer és mégegyszer. Nagyon tetszettek. Egyszerre voltak játékosak, könnyedek, meglepőek, tömörek és mégis annyira mélységesen mélyek és elgondolkodtatóak. Akkor határoztam el, hogy Veletek is megosztom őket. Tessék.


A béke olyan, 

-mint egy hangszer. Meg kell szólalnia.

-mint a szél. Meg kell mozgatnia a dolgokat.

-mint Einstein. Értelmes.

-mint a levegő. Éltet.

-mint az idő. Soha nem állhat meg.

-mint egy szép könyv. Egy szép történet.

-mint a fény. Bevilágít mindent.

-mint a szerelem és a barátság. Nélkülözhetetlen. 

-mint az Isten. Nagyon fontos.

-mint egy dob. Nagyot kell szólnia.

-mint a víz. Az élet forrása.

-mint az öröm. A szívünkbe kell vésődnie és örökre ott kell maradnia.

-mint egy hatalmas gyermek összejövetel. Magára kell hívnia a mások figyelmét.

-mint egy virág. Szép és növekednie kell.

-mint az arany. Értékes.

-mint egy mosoly. Üzenetet hordoz.

-mint egy gyermek mosolya. Csodálatos és sokfelé megtalálható.

-mint egy veszekedés vége. Amikor mindenki megkönnyebbül.

-mint a nap. Ragyogó.

-mint egy szép játék. Örömteli.


És ahogyan vissza-visszatérve újra és újra morzsolgattam magamban a szavakat, úgy ötlött fel bennem hányféle béke is van. És hogy milyen nagy szükség van rá. Legyen szó népek vagy egyes emberek közötti, vagy egyszerűen valakinek csak saját magával kiküzdött és megharcolt békéjéről. 

Ajándék 2.

Csillától kaptam. Nagyon örültem neki és ezúton is köszönöm szépen! És ha nem tőle érkezett volna, biztosan ő is azok között lenne, akiknek továbbadnám. Blogos ismeretségnek indult a miénk és közben láss csodát kiderült, hogy itt él, nem is messze tőlünk és szerencsésnek mondhatom magam, mert azóta többször is találkozhattam vele. Egy rokonlélekre találtam benne, akit nagyon közel érzek magamhoz és akit nagyon jó a közelemben tudni. Egy csupaszív, nagyszerű ember, aki fáradhatatlanul, szívvel-lélekkel viseli gondját a szeretteinek. És ha bepillantunk hitvesével közösen írt színes és dinamikus blogjába, nekünk olvasóknak is jut ebből a gondoskodásból.

Remélem, hogy senkit nem bántok meg vele, mert azt nem szeretném, de ez alkalommal  úgy döntöttem, hogy olyan blogolóknak adom tovább, akiket személyesen is  ismerek.

Legelébb is két olyasvalakinek, akik már jóval a blogkorszak előtt az életem részesei voltak. A két Ágimnak.  Simon Áginak és Szűcs Áginak. Nekem nem született testvérem. De az élet, ez a mindentudó, legfőbb rendező úgy igazította, hogy mégis legyen. Csak nem a húgaimnak hívom őket, hanem BARÁTNŐKNEK. Így, csupa nagybetűvel. S mivel hárman három országban élünk, a skype mellett a blogolás is segít abban, hogy egymás életének továbbra is a részesei maradhassunk.


Aztán még két olyasvalakinek ajánlom szeretettel, akikkel előbb csak rendszeresen olvastunk oda-vissza, mígnem aztán személyes találkozásokra is sor került. Magdinak, akivel a téli szünetben olyan nagyon jót beszélgettem,  meg hát fogok is még remélem, és aki mindig felpezsdít és megmocorgat az írásaival. Meg Évinek, akinek varázsujjai vannak.  És ez nem túlzás. Csak rá kell nézni a gyöngyfáira, melyekbe szerintem kicsit belefűzi saját magát is. Ettől lesznek olyanok, mint ő: első pillantásra rokonszenvesek, ellenállhatatlanul szeretetreméltóak. Büszke vagyok rá, hogy két kezemunkáját is őrizhetem.