Azt mondod lázálom? Azt mondom valóság. Azt kérdezed hol? Azt felelem Belgiumban. Itt ugyanis nincs felvételi vizsga, sem körzetrendszer, hanem a középiskolába készülőket túljelentkezés esetén úgy szűrik meg, hogy kisorsolják azokat a szerencséseket, akik felvételt nyernek. Természetesen az eseményt nem kíséri csinnadratta, ez itt kérem nem a Lottóshow. Zárt ajtók mögött történik minden és elutasítás esetén maximum egy rideghangú levélben közlik, hogy fel nem vettek ugyan, de 19. vagy a várólistán.
Ezek után talán meg sem lep a következtetésem, miszerint a bölcs vezérek elmebeli állapotát megkérdőjelezni korántsem országspecifikus. És ez a felfedezés egyáltalán nem lelkesítő, sőt sokkal inkább lehervasztó. Pláne, ha azt is hozzáteszem, hogy az itteni illetékesek már a visszaesők kategóriájába tartoznak. 2007-ben még mint nem érintettek csak csendben szörnyülködtünk azon az ötleten, hogy a középiskolába jutásról a kérőlapok műintézménybe érkezésének időpontja döntsön. El lehet képzelni milyen volt egyes gimnáziumok környéke már egy nappal az ominózus dátum előtt. Nagyjából mint a könyvesboltok az utolsó Harry Potter piacradobásakor. Persze olyanok is akadtak, akik bérsorbanállókat vettek igénybe. Micsoda leleményesség!
Az nyilván sovány vigasznak tekinthető azok számára, akik ebbe az áldatlan helyzetbe belekényszerültek, hogy a fiaskó után valami felelős felállt a székéből. Nem hiszem, hogy miniszer lett volna, mert az országnak akkor éppen nem volt kormánya. Ó, az interregnum apró örömei! Bár ha belegondolok, legalább volt aki belátta a helyzet tragikomikumát és magára vállalva a felelősséget és következményeket, vette a kalapját. Na ezek után már azt gondoltuk, hogy érdemi változás lesz, de nem lett. Úgy tűnik, hogy a képregények hazájában szükségszerű a vonzódás a karikaturisztikus helyzetek iránt. Igy történhetett meg az, hogy ismét csak hatalmasat szárnyalt valaki elméje. Persze ha a mi szemszögünkből nézzük, akár mélyrepülésnek is nevezhetnénk.
Mert sajnos ezennel mi is szenvedő alanyokká váltunk. A sorsolással a rövidebbet húztuk és vigasztalhattam az elutasítástól elkeseredett kislányomat, hogy ettől azért még nincs vége a világnak, és hogy a B terv szerinti suliban is megtalálja és megállja majd a helyét. Igenám, de befelé én is úgy bőgtem, mint a csacsi, mert nagyon szerettem volna, ha odakerül, ahová menni szeretett volna és ahová az összes barátnője bejutott. Szívesen megkíméltem volna attól, hogy a kapcsolatépítést két év után újra a nulláról kelljen kezdenie. Ugyanakkor tudom, hogy intelligens, talpraesett és értelmes gyerek és meg fogja oldani, de megértem a csalódottságát, mert lehetősége sem volt arra, hogy rajta múljon bármi is.
Megtépázott lelkivilágunkat némiképp rendbetette egy múlt heti eligazítás a leendő gimnáziumban. Két nagyon szimpatikus nő, az igazgató és helyettese tartották. A közönség soraiban vegyesen a felvettek és a várólistások. Ugyanis a rendszer szinte törvényszerű velejárója, hogy vannak, akik egy fenékkel akár több lóra is felülhetnének, míg mások akár három szék mellett is a pad alá esnek. Ez utóbbiak indulatai teljesen jogosak és ezt az intézmény vezetői is nagy empátiával és türelemmel kezelték, holott nem őmiattuk alakultak így a dolgok. Az esemény a végefelé spontán tüntetésre agitálássá alakult. Mint megtudtuk: aznap Manif. (manifestation=tüntetés) á 16 heures á Bruxelles á la Place de la Liberté! Stílusosan a Szabadságtéren akkor, amikor döntési szabadságodat a vakszerencse egy húzással alááshatja. Szívem szerint elmentem volna, de már nem akartam lemondani a randevút a fogszabályzóval. De jó volt érezni, látni, hogy milyen sokan megmozdulnak.
Ezek után félreértés lenne azt gondolni, hogy most visszasírom az otthoni felvételi rendszert. Szó sincs róla. Azt is legalább ennyire visszatetszőnek tartom a "na lássuk csak, hogy mit nem tudsz" követelményrendszerével, ami pusztán csak a szűrést szolgálja, és sok esetben köszönő viszonyban sincs sem az általános iskola, sem a célzott középiskola valódi oktatási színvonalával. Nem értek egyet azokkal, akik azt az elvet vallják, hogy úgy kell neki, tanulja meg az a büdös kölök ne csak a leckét, de azt is, hogy az élet nem habostorta. Én meg úgy vagyok vele, hogy nem feltétlenül született mindenki versenylónak, és ráér még az a gyerek, hiszen előbb-utóbb úgyis meg fogja tanulni. A rendszer pedig csak látszólag kezel mindenkit egyformán, mert a felvételi pontszámok nem nyilvánosak, ezért óhatatlanul kinyílnak a kiskapuk az egyenlőnél is egyenlőbbek, a retyék és a rutyák előtt. Szerintem mindannyian ismerünk ilyen történeteket.
Visszatérve hozzánk. A látottak és hallottak alapján Noémi egyre inkább úgy véli, hogy jó helyre fog kerülni. Az iskola modern és az összes közül a legközelebb van a házunkhoz, önállóan buszon utazva is percek alatt elérhető, hatalmas zöld terület veszi körül, angolul, spanyolul és németül is lehet tanulni. Néhány mostani osztálytárs is itt folytatja, köztük egy kislány, akivel pillanatnyilag ugyan nem puszipajtások, de ki tudja, hogyan alakul később. Egyébként az osztály minden szempontból legjobb sráca is idejön. Micsoda húzóerő! Ezért még azt a békát is hajlandóak vagyunk lenyelni, hogy kötelező az uniformis. Na ne olyat tessék elképzeni, mint Angliában, itt csak a színt írják elő. Persze ez is épp elég egy tinilánynak, akinél a színpompás öltözködés az önkifejezés egyik hatásos eszköze. Szóval, szükség lesz ugyan némi rafinériára, de őt ismervén nincsenek kétségeim, hogy ezt is megoldja. Azt pedig már korábban észrevettem, hogy a jobb ruhaüzletek külön sötétkék-világoskék szekciót tartanak fenn a Berlaymont-osoknak. Legalább nem kell lejárni a lábunkat a göncök után.
Most hogy így kifüstölögtem magamat és Téged is belerántottalak olvasóként, meg kell állapítsam, hogy még mindig nem találtam föl a spanyolviaszt, nincs ötletem az egyedül üdvözítő megoldásra. De ez nem is az én dolgom, mert ha tudnám, akkor nyilván nem itt ücsörögnék a gépemet püfölve. Vannak azonban erre érdemesebbek, akiket ezért fizetnek. Ezért is tartom különösen bosszantónak, ha csak ennyire telik tőlük. Most ugyan némileg leamortizálódtunk az izgalmaktól, és ha így folytatódik, három év múlva Dávid révén ismét elébük nézünk. Már előre félek, hogy nehogy legyen a majdani tótumfaktumok között valaki a Négyszögletű kerekerdőből. Tudod, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű...
Na akkor jössz velem? A nagykabátot hagyd nyugodtan a fogason, mert a június eleji Normandiába röpítelek. Van egy hely Hódító Vilmos birodalma és Bretagne határán, ahová a francia tájak szerelmesei Párizs és Versailles után, a legnagyobb számban látogatnak el. Évente körülbelül három millióan. Mont-Saint-Michel a neve. Szerencsére idejekorán feltűnik a hozzávezető úton, hogy a lelket tartsa az elfásult "zarándokok"-ban, mert a feléje kígyózó kocsisor méretéből ítélve már-már azt gondolhatnánk, hogy egy egész évre való látogató beszélt össze, hogy ma itt adjon randevút egymásnak. 
Ahogyan kaptatunk felfelé az emelkedőkön és fokozatosan magunk mögött hagyjuk a nagyon is világias és harsány bazársort, valamelyest enyhül a turistaáradat és nemsokára belépünk egy jókora terembe, ahol megválthatjuk az apátságba szóló belépőjegyeinket. Idegenvezetést nem kérünk, viszont igénylünk egy-egy külsőre leginkább elsőgenerációs mobiltelefonra emlékeztető kütyüt, amely aztán a főbb világnyelveken kalauzol végig bennünket teremről, teremre.
