Gyöngyvirágok

nyíltak a domboldalon. Mára az volt megírva, hogy lássam őket. Meg a virágzó rododendronokat, meg a náddzsumbujtól szépen megtisztított tavat, meg a nemrégen született kis vadludakat. 

Esőáztatta, hideg napok után ma reggelre végre kisütött nap, hát mindjárt reggeli után elindultunk  La Hulpe kastély parkjába.

Régi szerelmem ő. A HELY, amibe itt, ebben az oszágban első látásra, úgy igazából, de fülig beleszerelmesedtem. Az ősszel lesz három éve. Mert akkor nagyon kellett, hogy találjak egy belgiumi "Erzsébet parkot" magamnak. 

A helyet, ahol a csigaházon kívül annyira jól érzem magam. Ahol nem számít, hogy honnan jövök, ki és mi vagyok, mégis feltétel nélkül és azonnal elkezdik vigyázni lépteimet a fák. Ahol együtt lélegzem velük. Ahol a lábam nyomát magukba kódolják a lankás rétek. Ahol a tóból a vadludak úgy sietnek elébem, mintha mindig is engem vártak volna. Ahol ismeretlen sétálók mosolyogva köszönnek rám, ahol a csíkosmókus három lépésnyi közelségből kokettál velem, de mire előhalászom a mobilom, hogy megörökítsem, már híre hamva sincs. 


Itt mindig éppen úgy ahogy vagyok, úgy vagyok része a nagy kerek egésznek. Itt nem várja el tőlem senki, hogy más, hogy ne önmagam legyek. Még én sem. :)  

Hazavittek

Pontosabban hazavitt. Hogy kicsoda? Hát Tóth Krisztina. Már a könyve címében felajánlotta: Hazaviszlek, jó? És ehhez tartotta is magát.

Nagyon rá lehetett hangolódni a mondandójára. Ismerősek voltak a helyek, a helyzetek, az érzések, így tényleg otthon éreztem magam a novellákkal és tárcákkal teli könyvében, ami egyszerre volt szórakoztató és érzékeny, olykor abszurd, olykor kesernyés, olykor kacagtatóan ironikus. Szeletkék a mai magyar valóságból, de persze és hálistennek mindennemű politikai felhang nélkül.

Ez volt az első kötet, amit olvastam tőle, és nagyon megszerettem a stílusát. Leginkább valami finom fűszerhez tudnám hasonlítani, amely nem mar bele az ízlelőkédbe, de a nyelved hegyén sokáig ott marad a kellemesen bizsergetős utóíze.


A végén kedvcsinálónak álljon itt két kedvenc, aprócska részletem:


"Aztán augusztusban a kozmetikusnő kapott egy fényképet, Horvátországban készült.
A vakító kék ég és a tenger találkozásánál egy kövérkés vörös hajú nő áll fürdőruhában a parton és hunyorog a gépbe. A kép másik példányát, mert kettőt csináltattak az egész sorozatból,  a férfi kirajzszögezte a műhelyben a munkapad fölé. Alul, ahol a homok csíkja fut, odaírta golyóstollal: Szirénke."


"Minden megtörténik, a legvalószínűtlenebb dolog is megtörténik. Minél valószínűtlenebb, annál inkább, de még ez se szabály. Egyszerűen megtörténik, ne kérdezd, miért. Ha van sapkád, ha nincs."

Idegen tollakkal

fogok ékeskedni. Ami néhány kivételtől eltekintve amúgy nemigen szokásom. De ahogyan a múltkor az ásító cicának nem tudtam, most sem bírok ellenállni. 

Ott kezdődött, hogy két hétig tavaszi szünet volt a gyerekeknek. Bőszen állították, hogy házi feladatot nem kaptak, így az iskolatáskákat inkább csak úgy tisztes távolból nézegettük. Dávidnak persze tegnap este azért már felrémlett, hogy mintha mégis lenne valami kis elkészítendő hétfőre. A táskában való matatás közben került a keze ügyébe a suliújság, amit gyorsan át is adott nekem. Nyilván időt akart nyerni, mert gondolom rögtön át is látott rajtam, és tudta, hogy szigorúan ráncolt homlokom mögött éppen a trehány és feledékeny nebulóknak járó szemrehányás áradat készül kitörni. Jól kalkulált, mert leteremtés helyett olvasgatni kezdtem.

A lapot Monsieur André, a végzősök osztályfőnöke vezetésével szerkesztik a gyerekek. Beszámolnak az előző szám megjelenése óta lezajlott iskolai eseményekről. Pár hete egy délelőtt béke nagygyűlést tartottak a város központjában, ahol az összes helyi általános iskola diákja részt vett. Nyilván ez adta az apropót a hatodikososoknak, hogy megfogalmazzák a gondolataikat a békéről. Végigolvastam egyszer. Aztán mégegyszer és mégegyszer. Nagyon tetszettek. Egyszerre voltak játékosak, könnyedek, meglepőek, tömörek és mégis annyira mélységesen mélyek és elgondolkodtatóak. Akkor határoztam el, hogy Veletek is megosztom őket. Tessék.


A béke olyan, 

-mint egy hangszer. Meg kell szólalnia.

-mint a szél. Meg kell mozgatnia a dolgokat.

-mint Einstein. Értelmes.

-mint a levegő. Éltet.

-mint az idő. Soha nem állhat meg.

-mint egy szép könyv. Egy szép történet.

-mint a fény. Bevilágít mindent.

-mint a szerelem és a barátság. Nélkülözhetetlen. 

-mint az Isten. Nagyon fontos.

-mint egy dob. Nagyot kell szólnia.

-mint a víz. Az élet forrása.

-mint az öröm. A szívünkbe kell vésődnie és örökre ott kell maradnia.

-mint egy hatalmas gyermek összejövetel. Magára kell hívnia a mások figyelmét.

-mint egy virág. Szép és növekednie kell.

-mint az arany. Értékes.

-mint egy mosoly. Üzenetet hordoz.

-mint egy gyermek mosolya. Csodálatos és sokfelé megtalálható.

-mint egy veszekedés vége. Amikor mindenki megkönnyebbül.

-mint a nap. Ragyogó.

-mint egy szép játék. Örömteli.


És ahogyan vissza-visszatérve újra és újra morzsolgattam magamban a szavakat, úgy ötlött fel bennem hányféle béke is van. És hogy milyen nagy szükség van rá. Legyen szó népek vagy egyes emberek közötti, vagy egyszerűen valakinek csak saját magával kiküzdött és megharcolt békéjéről. 

Ajándék 2.

Csillától kaptam. Nagyon örültem neki és ezúton is köszönöm szépen! És ha nem tőle érkezett volna, biztosan ő is azok között lenne, akiknek továbbadnám. Blogos ismeretségnek indult a miénk és közben láss csodát kiderült, hogy itt él, nem is messze tőlünk és szerencsésnek mondhatom magam, mert azóta többször is találkozhattam vele. Egy rokonlélekre találtam benne, akit nagyon közel érzek magamhoz és akit nagyon jó a közelemben tudni. Egy csupaszív, nagyszerű ember, aki fáradhatatlanul, szívvel-lélekkel viseli gondját a szeretteinek. És ha bepillantunk hitvesével közösen írt színes és dinamikus blogjába, nekünk olvasóknak is jut ebből a gondoskodásból.

Remélem, hogy senkit nem bántok meg vele, mert azt nem szeretném, de ez alkalommal  úgy döntöttem, hogy olyan blogolóknak adom tovább, akiket személyesen is  ismerek.

Legelébb is két olyasvalakinek, akik már jóval a blogkorszak előtt az életem részesei voltak. A két Ágimnak.  Simon Áginak és Szűcs Áginak. Nekem nem született testvérem. De az élet, ez a mindentudó, legfőbb rendező úgy igazította, hogy mégis legyen. Csak nem a húgaimnak hívom őket, hanem BARÁTNŐKNEK. Így, csupa nagybetűvel. S mivel hárman három országban élünk, a skype mellett a blogolás is segít abban, hogy egymás életének továbbra is a részesei maradhassunk.


Aztán még két olyasvalakinek ajánlom szeretettel, akikkel előbb csak rendszeresen olvastunk oda-vissza, mígnem aztán személyes találkozásokra is sor került. Magdinak, akivel a téli szünetben olyan nagyon jót beszélgettem,  meg hát fogok is még remélem, és aki mindig felpezsdít és megmocorgat az írásaival. Meg Évinek, akinek varázsujjai vannak.  És ez nem túlzás. Csak rá kell nézni a gyöngyfáira, melyekbe szerintem kicsit belefűzi saját magát is. Ettől lesznek olyanok, mint ő: első pillantásra rokonszenvesek, ellenállhatatlanul szeretetreméltóak. Büszke vagyok rá, hogy két kezemunkáját is őrizhetem.

Tíz tulipán

Egy csokornyi tavaszelőleg. Csak néhány perce még, hogy az öblös kék vázám oltalmazón magába fogadta őket. Amíg a postán megállt az idő, kissé elkókadtak az autó kalaptartóján. Tudom én, megint rosszul raktam sorrendbe a tennivalókat. Az ajánlott levéllel kellett volna kezdenem. De amikor bevásárolni indultam még nem sejtettem, hogy nem leszek képes ellenállni az első tulipánok vonzerejének.


Szerencsére gyorsan magukhoz térnek és a nappali sarkából bűvölik  tekintetemet. Ötféle színt, mesés árnyalatokat rejtegetnek. De halvány és szorosra zárt szirmaik mélyén, most még szégyenlősen őrzik titkukat. Egy különös anti-maszkabál résztvevői ők, ahol a jelmez a szegényesebb annál, mint amit eltakar. Visszafogottan nyújtóznak az ablak előtt. Mintha várnának valakire. Megérkezik. Lassú sámán-táncot lejt halványzöld leveleiken. Közben varázsigéket suttog nekik, amiktől talán már holnapra múlt idővé lesznek a sápadt álarcok. 


Mintha mágnes húzna, behunyom  a szememet és odafordulok én is, hadd kényeztessen, hadd tapogassa végig, hadd járja be arcom minden négyzetcentiméterét ez az ablakon áttörő melegség,  akár egy nyugtató, simító, jóságos kéz. Hatalma van felettem. Nem állok ellen, kiélvezem a pillanatot. Röpke és mégis olyan boldogan időtlen. A létezés nem is lehetne könnyebb és egyszerűbb.

Aztán visszafordulok a virágaimhoz. Szeretem, hogy így árulják őket. Szeretem ezt az átmeneti, tartózkodó sejtelmességet. Pedig amúgy nagyonis türelmetlen természet vagyok. De néha olyan jó és izgalmas nem rögtön készen kapni, hanem csak úgy elképzelni, megidézni az eljövendő teljességet. Mint amikor egy cseperedő gyermekbe képzelem bele az "egyszerleszmajd" felnőttet. 


És közben békepipára gyújtok. Felváltva szívjuk a múló idővel.

Krókuszkereső séta

Kettesben indulunk el. Megszokott mozdulatokkal öltjük magunkra a télikabátot. Odakinn csalogatóan süt a nap, de még hideg szél fújdogál. A ház előtti csupasz fákon az ágak olyasformán lengedeznek felénk, mintha gáláns férfiismerősök lennének, akik udvariasan "jó napot" szeretnének biccenteni. Üdv nektek is, Fácán sori fák! Amikor az emeletes házakat elhagyjuk és kifordulunk balra az utcára, mint mindig, most is belémkarol. Finoman lágy az érintése, nem csimpaszkodik rám, nem húz el.  Talán pont ettől érzem úgy, hogy nem én vagyok a támasz, hanem fordítva. Szálfaegyenes a tartása, hát én is kihúzom magamat. Egy ritmusra, egyszerre lépünk. Katonás-vidáman. Garantált az esti rétes. Közben beszélgetünk. Csupa édes és roppantul fontos semmiségről. Olyasmikről, amikről csak egy édesanya tud beszélgetni az egy szem lányával, ha kettesben sétálgatnak. 


Két sarokkal arrébb észreveszem, hogy nehezebben szedi a levegőt. Lassítok a tempón. Meg is állunk. A kerítésen túl, az ébredező kert mélyén krókuszok nyiladoznak kis csoportokban. Sárgák, fehérek és liláskékek. Ők a kedvenc tavaszi virágai. Sosem mondta el, én meg elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy miért. Kár. Most már az én kedvenceim is. Miatta, meg másért is. Talán, mert olyan egyszerűen bájosak. Nem harsányak, csak szelíden szépek. Az elsők között bújnak elő a szinte még fagyos földből és mutatnak huncútul fityiszt a távozóban lévő télnek. 


Percekig, önfeledten gyönyörködik bennük. Én meg lopva lesem az arcát, mintha magamba akarnám szívni, lefényképezni és elraktározni mindörökre. Ezt a derűs nyugalmat, ezt a mélyülő barázdákat, a karikás és fáradt szemeket meghazudtoló harmóniát, ezt a tekintet mélyén soha ki nem hunyó, élénk és érdeklődő csillogást. Felkerekedünk és innentől kezdve szemérmetlenül tekintgetünk be minden olyan kertbe, ahol ezt a kerítés és a házőrző megengedi. Mi ketten, a krókuszkeresők.

Hat éve már csak képzeletben sétálgatok vele.

Cipőt húz

és ugyanolyan komótosan teszi, mint mindig. És én most is ott állok felette, ahogyan szoktam, slusszkulccsal a kezemben, menetkészen. Akár déjà vu érzésem is lehetne, de nincsen. Most nem pattogok, hogy igyekezz, nem toporgok idegesen, nem lesem az órámat és nem mondom el vagy húszszor, hogy húzz bele, mert elkésünk és még Elliott-hoz is oda kell érnünk a foci előtt. Hacsak betegség esete nem forog fenn, a mamájával felváltva taxizzuk a fiúkat.  Enyém az odafuvar. Csak nézem  és most nem azt látja a szemem, mint máskor. Nem a türelmemet srófoló, és a stoplis cipője hosszú fűzőjével sokáig szöszmötölő gyereket, hanem egy kócos  hajú, ábrándosan csillagszemű, cérnavékony kis buddhát, az én alapos és hihetetlen nyugalommal, akkurátusan öltöző kisfiamat. Annyira zen, hogy úgy látszik most rám is átragad belőle valami. Talán még mindig érződik a reggeli tai-chi áldásos hatása. Ami azért általában ilyenkorra már ki szokott menni belőlem, mint egy fájdalomcsillapítóé. De az is lehet, hogy valaki nekilátott teljesíteni az újévi kívánságomat. 

Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok a pontosság megszállottja, vagy inkább rabszolgája, de tény, hogy nagyon nem szeretek elkésni. Inkább rászámolok, ráhagyok és általában jóval előbb érek oda. Közben meg idegölök. Az esetek zömében csak a magamét, ritkábban a másokét is... Persze azt sem szeretem, ha engem várakoztatnak, de olyankor sokkal elnézőbb tudok lenni. Most hogy felkeltem a tűkről, csak bámulom őt, ahogyan meg sem érinti a külvilág lüktetése, nem stresszel, nem kapkod, csak teszi a dolgát. És elkészül. Itt áll teljes harci díszben, boldog izgalommal a tekintetében. Barátságos meccse lesz az este.  

Jó egy évtizede  szeretgetem, terelgetem és tanítgatom erre, arra. Tudatosan és a saját példámmal akaratlanul is. A görcsölős iparkodásra nem sikerült. Egyszerűen nem ragadt rá. Jobb is így. Talán mostanra kiismert. És már belekalkulálja. És látod, még én érzem úgy, hogy tanultam valamit. Tőle. Jó kis érzés. Csak azt nem tudom, nem alszom-e ki holnapra, nem fújja-e ki belőlem és fut el vele jó messzire a metsző februári szél, eszembe jut-e majd, ha legközelebb megint Dávid lesz a lámpaoltó az öltözőben. Mint a múlt pénteken.:)