KELL EGY CSAPAT!

Te voltál már úgy, hogy közvetlen közelről sem ismerted föl a saját gyerekedet? Én éppen a múlt pénteken jártam így. A másfél órás szabadtéri fociedzés végén várakoztam másodszülöttemre a pálya melletti, balladai homályba borult parkolóban. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy határozott léptekkel közeledik felém egy fura alak. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy egy nagycsomó sár próbálja felölteni egy tízévesforma kisfiú alakját vagy fordítva? Naívan először azt gondoltam, hogy biztosan a mellettem álló autóhoz igyekszik, amikor a "szutyokjani" hozzámérve végletesen lelassított és megragadta a kilincset, hogy bepattanjon mellém a kocsiba. A gyengébb idegzetűek ilyenkor szoktak elkezdeni lázasan kotorászni a kesztyűtartóban.

A személyazonosítást követő pillanatban merült fel bennem a kérdés: "Miért pont én?" Hiszen ma nem is nekem kéne itt lennem, hanem az apjának! Igen, péntekenként ő szokta hazahozni az edzésről a fiút, de éppen ma este neki is fontos és halaszthatatlan tennivalója akadt. Hogy mi? Nem fogod kitalálni. Focimeccs két várossal arrébb. Egyébként most már kezdem kapisgálni, hogy miért is ennyire diszkrét itt a kivilágítás. Azért, mert valaki gondol az egészségemre. Hogy ne kapjak rögtön, helyben gutaütést vagy szívinfarktust a látványtól. Dávid egy túlélőtúrán valószínűleg elvitte volna a pálmát a tökéletes álcázóképességével, de én itt és most legszívesebben sírva fakadnék, és nem a büszkeségtől. Hogyan is hihettem, hogy engem, a nagyjából négyévnyi "focimamaság"-gal a hátam mögött ezen a téren már nem érhet meglepetés? Pedig ha odafigyeltem volna az előjelekre...

Már az figyelemreméltó körülmény, hogy Waterloo-ban egész évben szabadtéren vannak az edzések és a meccsek. Erre mondaná Miska bácsi, a kedvenc gimnáziumi tö-fö tanárom, hogy "ja kérem, teher alatt nő a pálma". Azt már tavaly észrevettem, hogy a pályákról ősszel eltűnik az a "szép zöld gyep" és csak tavasszal jön vissza. Így a köztes időben a focisták inkább afféle lápos dágványon kergetik a labdát. A megszépítő múltba révedve nekem mégis olybá tűnik, mintha tavaly csapadékmentesebb lett volna a szezon. Legalábbis kevesebbszer esett egybe a fociedzés nyíltszíni zuhanyozással. Eme ominózus pénteki napon viszont tanácstalannak tűnt a természet: váltakozva zuhogott hol eső, hol hó, de reggeltől és folyamatosan. Aki azt gondolja, hogy a kiadós eső ok lehet egy edzés lefújására, sietve megnyugtatom, szó sincs róla. Egyesek szerint (többnyire 1-gyel kezdődik a személyi számuk) az időjárás itt kizárólag csak a fűben tehet kárt. Mások szerint (az ő személyi számuk elején 2-es áll) esetenként az aranylábú fiúk egészségében, az autóban, a felszerelésben, a mosógépben, hogy a megtépázott idegrendszerekről már ne is szóljunk.

Gyerekem szerencsére már betéve tudja a hozzámvaló használati utasítást, ezért amikor kinyílik az ajtó, az elhíresült ogre csizmás haverját megszégyenítő tekintettel les rám. A hatás nem marad el. Beülhetnek. Ő is, meg a vele addigra teljes szimbiózisba került sár is. Még be sem kötjük magunkat, amikor Dávid elkezdi összefoglalni a történteket. Minden részletre kiterjedő beszámolót tart a cselekről, a remekbeszabott becsúszásokról ( megjegyzem ez utóbbiaknak megvannak a jól látható nyomai ) és persze a gólokról. Az első néhány percben csak úgy teszek, mintha figyelnék, mert az agyam nagy igyekezettel próbálja kidolgozni, hogyan juthatnánk be a házba a lehető legkisebb kártétellel.

Nem is tudom, hogy pontosan mikor van az, hogy az élménybeszámoló hatására az én szemeim is elkezdenek csillogni és már nem csinálok semmi mást csak szeretettel, büszkeséggel és irigységgel ( igen, jól olvastad: irigységgel ) figyelem ezt az izgalomtól kipirult, csupasár emberpalántát. Tulajdonképpen nem is csak őt irigylem, hanem őket kettejüket együtt: életem két pasiját. A nagy Ő-t meg a kis Ő-t. Azért, hogy van egy közös szenvedélyük. Egy dolog a világon, amiért azt se bánják, ha ronggyá áznak, ha összefagynak, vagy akár a talpuktól a fejükbúbjáig sarasak lesznek.

Magam is sportolgatok, de valamit biztosan rosszul csinálok, mert a jóleső fáradtságon meg az elégedettségen kívül, ezt a boldog eufóriát, ami az én focistáimból sugárzik, még sosem éltem át. Nem akarok itt nagyon mélyre ásni és belemerülni egyfajta filozofálgatásba, de a foci ezen a szinten, ahol ők művelik, még tényleg az, ami: felszabadult játék és örömforrás. Tudom, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, mert a szó legjobb értelmében vett normális edzők, szülő- és játékostársak vesznek körül bennünket. Ezért is fontos, hogy amíg csak lehet, megmaradjon ez az ő játékuk, ahol egy góllal bárki a pálya királya lehet aznap, ahol ki lehet engedni a fáradt gőzt és ahol el lehet felejteni a kisebb-nagyobb gondokat, bajokat. A labda helyébe meg ugye azt képzelünk, akit csak akarunk... Emlékszel még a Régi idők focijára? Kell egy csapat! Én azért csendben azt is hozzátenném: meg egy jó Mosó Masa.

A ZÖLD LOVAG

Morcos és szürke vasárnapra ébredtünk. Olyanra, amikor legszívesebben ki sem szagolnál a házból, de még az ágyikódból se nagyon. Engem is csak az orromat finoman csiklandozó kávéillat és a többiek duruzsoló beszélgetése csalogat le az emeletről. Kis családom a közelgő Mikulásról, meg a Karácsonyról diskurál, amikor a reggelimmel közéjük telepszem. Röpdösnek az ajándékötletek és a kérdések a hazautazásunkkal kapcsolatosan, amikre jószerével csak hitvesem reagál, mert én a frissen ébredtek kótyagosságával bámulok kifelé az ablakon, gőzölgő kávémat gépiesen kavargatva.

Tekintetem végigpásztáz a parányi hátsókerten, és szemem szomorúan pihen meg a virágtartókon, melyek nyári önmaguk keserű karikatúrájaként, már csupán néhány száraz kórónak adnak otthont. Minden évben így járok. Képtelen vagyok rendberakni a kaspókat addig, amíg csak van bennük valami virágra emlékeztető. Persze lustaság is ez, de a lelkem legmélyén abban reménykedem, hogyha a közelítő tél észrevesz néhány csenevész szirmot, esetleg meggondolja magát és kicsit elhalasztja az esedékes belépőjét. Úgy odáznám a nem-szeretem évszak érkezését, mint kiskoromban azt a fájdalmas injekciót, amit egy héten át kaptam minden álldott nap, két részletben a tüszős mandulagyulladásom miatt. Azzal próbáltam a végtelenségig nyújtani a két szuri közti szünetet, hogy elhaló hangom ismételgettem: "Doktor bácsi, pihentessünk még!"

Ahogyan akkor a kellemetlen szúrást, most azt nem kerülhetem el, hogy meg ne váljak az egykor szebb napokat látott, egynyári virágaimtól. Erőt veszek hát magamon és a mai délelőtt egy részét erre szánom. A nebáncsvirággal kezdem. Emlékszem, hogy mennyi örömet okozott, ha csak ránéztem, a kedves kis rózsaszín szirmaival, üdezöld leveleivel. Most már nem maradt belőle más, mint néhány valószerűtlenül nyurga, virágtalan hajtás. Érdekes, hogy egy szép, nagy és színes juharlevél borítja. Amikor felemelem a levelet, megpillantom alatta a legeslegutolsó rózsaszín virágot. A felfedezéstől különös érzés kerít hatalmába, és önfeledten hagyom, hogy fantáziám romantikus mesét kanyarítson csapongó gondolataimból.

Minden nagyjából fél évvel ezelőtt kezdődött. Akkor, amikor a föld és a nap ölelésében főnixmadárként támadt föl a tetszhalott természet. A Juhar utca névadói néhány nap leforgása alatt smaragdzöld palástot öltöttek magukra. A leghetykébben talán az a levélke üdvözölte a tavaszt, amelyik az ajtónkkal szemben a legalsó ágacskán lengedezett. Boldogan állta a szellő szelíd simogatását és büszkén tekintgetett mindenfelé: "Látjátok, hogy milyen szép zöld ruhám van?" Ha arra röppent egy feketerigó, vagy ha éppen ott duruzsolt egy méhecske, úgy igyekezett, hogy észrevegyék remekbeszabott öltözékét. Előfordult, hogy még az erre bóklászó feketefoltos cica figyelmét is sikerült magáravonnia. Ilyenkor volt a legelégedettebb. Meg volt róla győződve, hogy ő a legszebb. Se a szomszédos nyírfalevél, se a páfrány, de még a vadrózsa sem léphetett a nyomába. Felfuvalkodottságában észre sem vette, hogy társai között mégis milyen végtelenül magányos.

Egészen addig, amíg egy nap meg nem jelent a háziasszony, aki kis kerti szerszámokkal és locsolókannával fölszerelkezve éppen arra készült, hogy frissen vásárolt, fonott virágtartóját felavassa, és beültesse rózsaszín nebáncsvirággal. A levél kíváncsian figyelte a manővert, és amikor előkerült a nejlonzacskó takarásából a törékeny kis palánta, eddig soha nem érzett melegség öntötte el. "Ó, milyen gyönyörű!" - gondolta magában és majd kiugrott a bőréből az örömtől, amikor az asszony árnyékos helyet keresve, éppen a juharfa alatt talált menedéket a kaspónak.

Egyszerre hogy megváltozott minden! Az, aki eddig szinte dagadt az önbizalomtól, most szokatlanul bátortalanná és hallgataggá vált. Nem volt szüksége többé a mások csodálatára, mert az tette boldoggá, hogy most már ő csodálhat valakit. Naphosszat gyönyörködött a kis virágban, de nem volt mersze megszólítani. Megelégedett azzal, hogy egyszerűen csak a közelében lehet.

Így alakult át szépen lassan öntelt juharlevélből, a Zöld Lovaggá. A nyári melegben apró napernyővé változott és úgy vigyázott, hogy az égető sugarak még csak véletlenül se érinthessék a törékeny szirmokat. Ha pedig zápor kerekedett és nagy cseppekben hullott az eső, azon ügyeskedett, hogy saját erezetén, mint gyengéd tenyéren végigfolyva, veszélytelen vízsugárként érje el a virágot. Türelmesen nézte végig először a bódítóan illatozó, fehér jázmin kifnomult, majd a kert macsójaként számontartott vérvörös muskátli heves udvarlását. Valahogy úgy, mint azok a tisztaszívű és mélyérzésű férfiak, akik nem lerohanni szeretnék szívük választottját, hanem egy életre meghódítani. Hitt benne, hogy egyszer eljön majd az ő ideje is, csak ki kell várni.

És így is lett. Lovagunk zöld ruhájába akkorra már piros és barna foltokat szőttek a hideg őszi reggelek. A múló idő otthagyta nyomait a kis virágon is. Szárai felkopaszodtak, és a rózsaszín szirmok ritkásabban borították. A most a magyal élénk bogyóitól elvarázsolt hajdani udvarlók már ügyet sem vetettek rá, de a falevél még mindig ugyanolyan szépnek látta, mint akkor, amikor először pillantotta meg.

Egy hűvös és borús napon a virág az éltető napfényt keresve nézett fel az égre, és ekkor vette észre a felette himbálózó szép, színes falevelet. Lenyűgözte a látvány, és nem tudta megállni, hogy meg ne szólítsa. A levél pedig, aki oly régen várt erre a pillanatra, végre legyőzte félénkségét, és innentől kezdve elválaszthatatlanokká váltak. Legalábbis egy ideig.

Ugyanis tél tábornok nemsokára elküldte értük két előfutárát: a dermesztő hideget és a viharos szelet. Az egykori Zöld Lovag minden erejével azonvolt, hogy ellenálljon, és véletlenül se jusson társai sorsára, akik már puha levélszőnyegként borították a talajt. Szeretett volna még tovább imádott virágja társaságában maradni. Csakhogy az, aki képes volt lassúvízű forrássá szelídíteni a nyári záport, és árnyékot vetni a perzselő napnak, az éjjeli fagyokkal szemben erőtlennek bizonyult. És egy végtelennek tűnő éjszakán, miközben tehetetlenül nézett le a lassan megdermedő kis virágra, hirtelen nagyon könnyűnek, szinte súlytalannak érezte magát és elengedte az ágat. Ekkor a szél egy pillanatra megenyhült, és hagyta, hogy az élettelenül is szép falevél lassú vitorlázórepülés után, a csöppnyi rózsaszínű szirmot betakarva érjen földet. Így talált rájuk másnap reggel az álmos háziasszony.

HOVÁ MEGYÜNK, PAPA?

Világunk teli van hősökkel. De én most nem azokra gondolok, akikbe az írói fantázia lehelt lelket, hanem a hétköznapiakra. Azokra, akik nem tépik le magukról a ruhát egy óvatlan pillanatban, hogy aztán hatalmas « S » betűvel a mellükön igyekezzenek megmenteni a nélkülük biztos pusztulásra ítéltetett emberiséget. Ők nem öltenek pókhálómintás dresszt sem és még véletlenül sem ezekkel a szavakkal mutatkoznak be: « My name is Bond. James Bond. »

Korunk Nemecsekjei vagy Minarik Edéi ritkán hallatnak magukról. Ők úgy botladoznak itt közöttünk - sokszor észrevétlenül - hogy közben csendben teszik a dolgukat és cipelgetik kisebb-nagyobb keresztjeiket.

Szeretnék bemutatni Neked valakit. Úgy hívják Jean-Louis Fournier. Szerintem, ha tudná, hogy mit firkálgatok itt össze róla, inkább az anti-hős titulust követelné ki magának. Ezért egyszerűen csak EMBER-nek fogom nevezni. Szóval ez az én emberem egy író. 69 éves és a háta mögött vagy 20 regénnyel és esszével, nemrégiben írt meg egy alig 150 oldalas könyvet, amely ősszel a francia könyvpiac egyik bestsellere lett. Egy irodalmi díjat is besöpört vele. Ez még önmagában nem nagy dolog, szerencsére megszámlálhatatlanul sok a jó író. Ő azonban háromgyerekes édesapa is. Ez sem nagy ügy, ilyenekből is van ölég.

Csakhogy Fournier gyerekekei közül a két fiú (az első- és a másodszülött) súlyosan fogyatékosként jött a világra. Na ez azért már nem annyira szokványos. Hála Istennek. Két egészséges gyermek édesanyjaként egyből azt kérdeztem: "Hogyan lehetett mindezt ép ésszel kibírni?" Az író a könyvében adja meg rá a választ: humorral.

Az "Oú on va Papa?" (Hová megyünk, Papa?) nem egy kézikönyv, amely abban igazít el, hogy hogyan neveljünk sérült gyereket, hanem egy édesapa feljegyzéseinak laza füzére a közös életükről. Álszenteskedés nélkül, metsző őszinteséggel, szikáran de valami utánozhatatlan és kifinomult iróniával meséli el benne a fiúk születését, a szülők kálváriáját és megosztja velünk az örömmorzsákat is, melyek az elviselhetetlent tették elviselhetőbbé. A kényes témát különös szemüvegen keresztül tárja elénk. Valahogy úgy, hogy felkacagjunk vagy meghökkenjünk az időnként morbid stílustól, de egy dolog még véletlenül se jusson eszünkbe: szánakozni rajta. Azt hiszem nála ez életfilozófia is, a sors rettenetes fricskájával szemben ő úgy védekezik, hogy semmit nem vesz teljesen komolyan. Az ominózus díj neki ítélését például ezekkel a szavakkal nyugtázta: "Nagyszerű! Olyan érzesem van, mintha 5-öst kaptam volna fogalmazásból. Még a végén továbbtanulhatok!"

Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljen ő helyettem. Hevenyészve lefordítottam a könyv egy aprócska, ám igen jellemző részletét. Legszívesebben magának a könyvnek is nekiugranék, de biztosan van egy nálam sokkal avatottabb odahaza, aki már most ezzel foglalatoskodik. Így csak azt remélem, hogy az írás hamarosan magyarul is olvasható lesz.

Vannak, akik azt mondják, hogy a fogyatékos gyermek Isten ajándéka. És komolyan gondolják. Na az ilyeneknek nemigen van sérült gyerekük. Amikor megkapod ezt az ajándékot, kedved lenne azt mondani: Ó! Dehát igazán nem kellett volna..."

A díjat kiosztó bizottság elnöknője szerint ez a könyv jót tesz az embereknek. Azt nem tudom, hogy az embereknek jót tesz-e, de nekem jót tett. Igaz, szerencsés időszakban vehettem kézbe, mert azt elismerem, hogyha most várnék gyermeket, nagyon be lennék rezelve. Így viszont elgondolkodtatott és felrázott, hogy legyek szíves és lássak már végre tovább az orromnál, és ne mindig csak a gyerekeim tökéletlenségét vegyem észre, hanem időnként azt is, hogy mindaz, amiről Fournier csak álmodozott és amire annyira vágyott: a lehetőség a boldogságra együtt, nekem az ölembe pottyant ezelőtt 12 és 9 évvel.

Nos, nem hinném, hogy a könyv elolvasása után tökéletes szülő válik majd belőlem (ez is legalább olyan fehér madár, mint a tökéletes pasi vagy nő), de talán egy ici-picit türelmesebb.

EGY KASTÉLY, EGY PARK, EGY MÚZEUM

Biztosan feltűnt neked, hogy az utóbbi időben valósággal elárasztottam a blogot őszi tájképekkel. Akkor most azt is elmesélem, hogy hol készültek ezek a fotók és, hogy mit jelent számomra ez a hely. De helyezkedj el kényelmesen, mert messziről indítom és hosszú lére fogom ereszteni a mondókámat.

Az úgy kezdődött, hogy tavaly szeptemberben megérkeztünk Waterloo-ba, hogy ha átmenetileg is, de idetelepedjünk. Manapság már egyáltalán nem számít nagy dolognak, ha egy família a kenyérkeresőt követve felcihelődik, és ezer kilométerrel meg néhány országgal arrább teszi a székhelyét. Nálunk ráadásul nem is ez volt az első alkalom, és minthogy kis családunk francia fiú és magyar lány egymásratalálásából nőtte ki magát, a mobilitás szükségszerűsége gyakorlatilag a kezdetektől fogva ott lógott a levegőben. Ha ezek után azt gondolod, hogy a lakhelyváltás egy fáklyásmenet volt, ki kell hogy ábrándítsalak.

Az első mélyütést saját véreink vitték be. A gyerekek már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a bejelentés pillanatában világos legyen számukra: egy új korszak kezdődik az életükben és a költözés nemcsak abból áll majd, hogy reggelenként máshol ébredünk fel, hanem ritkábban fogjuk látni mindazokat, akik eddig a legtöbbet jelentették számunkra. Ezekután úgy reagáltak, ahogyan az várható volt, vagyis kézzel-lábbal tiltakoztak. Mi szülők pedig, miután minden elképzelhető érvet eldurrogtattunk, (közelebb lesztek a nagyikhoz és az unokatesóhoz, végre megtanulhattok jól franciául, megismerkedhettek egy másik országgal, új barátokat szerezhettek, de persze az otthoniakkal sem szakad meg a kapcsolat végleg, mert minden nagyobb vakációkor hazamegyünk stb.) az arzenálból kifogyva szép lassan elkezdtünk kétségbeesni. Még én is, pedig azt hittem, hogy eddigi fennállásom alatt tökélyre fejlesztettem egyfajta " az oroszlán szájában is vígan danoló kanári " mentalitást. Mert hát mikor zuhanjon össze egy valamire való anya, ha nem akkor, amikor a gyerekeit szomorúnak látja? Álmatlan éjszakák sora következett, de a megkezdett útról nem léptünk vissza. Életem párjával hittünk abban, hogy van értelme belevágni és csak megerősödhetünk a próbatételtől.

A korábbi biztató szavak a gyerekek hihetetlen alkalmazkodóképességét illetően, akkor látszottak beigazolódni, amikor befutottak (hála az égnek viszonylag hamar) az első tanári dícséretek, az első szülinapi meghívók, sor került az első focimeccsekre és megszületett az első gól. A csemeték akkor már sejthették azt, ami nemsokára valósággá vált, vagyis hogy a nagy változás ellenére sem fordul fel fenekestül az életük, csak újabb szereplőkkel népesül be. A két biztos pont (úgymint mama és papa) pedig igyekezett minden eddiginél nagyobb összhangban és intezitással jelen lenni, hogy az átmenet minél zökkenőmentesebb legyen.


Ezekután naívan már-már azt gondoltuk, hogy a mi kis saját waterloo-i csatánkban nyerésre állunk, amikor váratlanul új frontok nyíltak. A tartózkodási engedélyeink intézése során végre megtapasztalhattuk, hogy a bürokrácia nem ismer határokat. Az ügyintéző univerzális lény és íróasztalának földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül tud bicskanyitogatóan undok lenni. Azt hiszem nem is hökkentünk volna meg ennyire mi, akik a Lajtától keletre, közös életünk majd másfél évtizede alatt már összeszedtünk némi edzettséget, ha az előjelek nem tűntek volna annyira biztatónak. A társas érintkezésben itt Brüsszel előszobájában, lehetetlen volt nem észrevenni egyfajta kultúráltságot, nyitottságot és toleranciát. Az utakon közlekedők előzékenységét, szabálytiszteletét. Az üzletekben dolgozók udvariasságát és segítőkészségét. Ezért ért bennünket felkészületlenül a hivatal enyhénszólva hidegháborús levegője. A papírokra viszont szükségünk volt, ezért lenyeltük a békát és ha morogva is, de úgy táncoltunk, ahogy ők fütyültek. Így majd félév alatt végre sikerült hivatalosan is waterloo-i lakossá válnunk.

A következő porszem (mit porszem, valóságos malomkő!) hites uram új munkájának köszönhetően került a gépezetbe: a Magyarországról nézve olyan csábosnak és ígéretesnek tűnő menyasszonyról a nászéjszaka során derült ki, hogy akár róla is írhatták volna az LGT Primadonna című dalát. Most mit csináljunk? Cuccoljunk haza sértődötten vagy próbáljunk kivárni? Krízishelyzetben nem tanácsos kapkodni, ezért mi az utóbbit választottuk és idővel kiderült, megérte. A cégnél hamarosan vezetőváltásra került sor és a dolgok, ha lassan is, de kezdtek jobbrafordulni.

Az első hónapok feszültsége után nyugodtabb idők következtek. Látszólag. Mert amikor már minden adva volt ahhoz, hogy nagyjából úgy mint azelőtt, egyszerűen csak éljem az életemet, azon kaptam magamat, hogy szívfájdítóan hazavágyom. Szinte hallom az értetlenkedők hangját: "Mit nyafog itt ez a nő, hiszen akkor sétálhat a Grand Place-on, amikor csak akar és annyi finom belga csokit tömhet magába, amennyit nem szégyell?!" Az eszemmel én is hasonlóan érveltem, de a szívem más húrokat pengetett. Ha behunytam a szememet, a szilasi dombokat láttam pontosan úgy, ahogyan az otthoni konyhánk ablakából palacsintasütés közben. Vadítóan kékcserepes házastul, HÉV-estül, akácostul, víztornyostul, mindenestül. A belső vihart tudatosan igyekeztem titkolni a családtagok elől, mert mint a maradás eddigi élharcosa, nem tartottam fair-nek elbizonytalanítani őket akkor, amikor már éppen kezdtek megbarátkozni a helyzetükkel.

Na ekkor rendezte úgy az élet, hogy Brüsszel zsúfoltságától eltelve, egy napsütötte (itt elég ritka, s ezért igen becses) novemberi vasárnap délután elinduljunk felfedezni egy közeli kisváros, La Hulpe kastélyát. Már a teljesen megtelt parkoló azt sugallta, hogy közkedvelt kirándulóhelyre érkeztünk. Gyalog indultunk tovább. A park belsejébe vezető széles, lejtős úton számosan közlekedtek. Beszélgetésbe merült családok, egymásba kapaszkodó idős emberek, babakocsit tologató vagy biciklis rosszcsontjaikat szelíden terelgető fiatal szülők, mindenféle korú és összetételű párok, gazdijaikat sétáltató kedvencek, ifivezetőikről leválni vágyó cserkészcsapatok és mi, a kíváncsi idegenek.

Az út baloldalán az ősz csodás színeibe öltözött fákkal körülvett tó terült el, a gyerekek örömére telistele etetnivaló vadkacsával, hattyúval. A parton többtagú fogadóbiztottság álldigált talpig fehér tollruhában: Nils Holgersson Márton gúnárjának belga rokonai. Csalogatóan hívogattak a közeli fehérre mázolt épületek, ezért arrafelé indultunk tovább és nem a magasabban fekvő kastély irányába.

Az udvarba belépve vettük észre, hogy egy látogatható múzeum is van ott. Rövid dilemma után kaptunk az alkalmon, hogy egy csöppnyi kultúrális programban is résztvegyünk, bár halvány fogalmunk sem volt, hogy kicsoda Folon, akiről az intézményt elnevezték. Az csak odabenn derült ki, hogy ez a különc és érzékeny festő, szobrász, grafikus és illusztrátor élete könyvét tárja ki előttünk és végigvezet művészi útkeresésének egyes állomásain. A szabadság madarának megálmodója úgy gondolta, hogy az alkotás folyamata is a mű részét képezi, hiszen a vízfestékkel való munka befejeztével, a száradás során valami végleg meghal, elvész belőle. Ezért filmre vette a festést, hogy a látogató a maga teljességében élhesse át, ahogyan elkészül egy kép.

A múzeumi kitérő után most már határozottan a kastély felé vettük utunkat. Mivel olyan szépen sütött a még enyhén melegítő nap, úgy döntöttünk, hogy nem az árnyat adó ősfák alatt, hanem az előtte elterülő pázsitos réten át közelítjük meg az épületet. Először kicsit óvakodva léptünk a gyepre, attól félve, hogy valamelyik bokor mögül majd harcias parkőr toppan elő. De nem ez történt, sőt egyre többen jöttek velünk együtt demonstrálni, hogy itt fűre lépni igenis szabad. A kastélyhoz érve akár csalódottak is lehettünk volna attól, hogy a nagyközönség elől zárva tartják, de inkább kihasználtuk, hogy a teraszra felmehetünk és egy padon megpihenve, élvezhetjük az őszi napsugarakat.

Valahogy úgy fordultam a napfény felé, mint azok, akik megérzik a hátukon egy másik pillantását. Amint a látvány elémtárult rögtön tudtam, hogy nekem ezért kellett ma idejönnöm. Meg kellett, hogy lássam ezt az ismeretlenségében is oly ismerős tájat, ezeket a látóhatár szélén lágyan ölelkező dombokat. Ez volt az a pillanat, amit a franciák déclic-nek neveznek. Amikor hirtelen kitisztul a fejed, és odabenn összeáll a kép. És egyszercsak képes vagy meghallani azt is, amit a fűszálak és a falevelek próbálnak már egy ideje feléd súgni, hogy "Nyugodj meg, mert jó helyen vagy itt."

Azt már csak magadban teszed hozzá, hogy oké, legalábbis a következő Erzsébet-parki fagyizásig...

BÁBEL MODERN TORNYÁBAN

Múltkorában barátnémmal beszélgettem nagyot arról, hogy mennyire kellenek és mennyire fontosak életünkben különösen így a tél felé közelítve, a mindenféle lélekmelegítő események. Az esték hamar ránkborulnak és ilyenkor méginkább úgy tetszik, hogy a tavasz egyenesen fényévnyi távolságban van, de még a karácsonytól is hosszú hetek választanak el.

Tartozom egy vallomással. Bennem ott legbelül, jó mélyen alighanem egy medve rejtőzködhet, mert legszívesebben már az első zimankónál bevackolnám magamat a puha ágyikómba és átaludnám az egész telet. Na jó, a karácsony, meg egy kis hógolyózással egybekötött szánkózás kedvéért azért hajlandó lennék megszakítani egy kicsit a szunyát. De mivel a téli álom csak az igazi macik számára kivitelezhető, és családtagjaim mind egy szálig télimádók (meg nyár is!), én kisebbségben a túlélésre játszom és úgy kompenzálok, hogy már idejekorán elkezdem spájzolni a kellemes élményeket. Nem haboztam pár hete sem, amikor egy kedves waterloo-i magyar ismerősöm, érdekelt szülőként, az itteni angol tannyelvű, nemzetközi iskola fesztiváljára invitált. Éreztem rögtön, hogy ott a helyünk és nem tagadom ebben döntő szerepe volt annak is, hogy elárulta: idén magyar standdal is készültek.

A jeles eseményen családunk női szakasza képviseltette magát, ugyanis a fiúk éppen Belgium déli részébe tartottak hétvégi focistáborba. ( Ők ugyanis ráadásul még fociimádók is...) Már az iskola parkolójába érve meglegyintett bennünket a hely kozmopolita hangulata, amikor az egyik mellettünk lévő autóból száriba, a másikból pedig kimonóba öltözött hölgyek kászálódtak ki, hogy aztán kisebb ováció közepette puszival és angol szavakkal üdvözöljék egymást. A jelenet szemtanújaként nem kis kiváncsisággal léptünk be az épületbe. Rövid séta után jutottunk el a kezdő helyszínre, a már nézőkkel majdnem teljesen megtelt sportcsarnokba, ahol tinilányom sasszemének köszönhetően a kakasülőn sikerült megcsípnünk két helyet.

A kezdésig még volt egy kevés idő, így kabátjainktól megszabadulva elkezdtük szemügyrevételezni a bennünket körülvevő nézőközönséget, mely leginkább az iskola diákjainak hozzátartozóiból állt. A baráti családok csoportokba rendeződve ültek és jóízűen beszélgettek. Ha jóismerős tűnt fel széles mosollyal és heves integetéssel üdvözölték. Ebben az összeszokott és összetartó közegben éppen kezdtük már egy kicsit kakukktojásnak érezni magunkat, amikor nagy megkönnyebülésemre megpillantottam a minket meghívó magyar anyukát és majdnem úgy, mint egy hajótörött, amikor vitorlát lát, elkezdtem integetni feléje. Szerencsére észrevett és a hely szellemének megfelelően reagált. Lelkibékém helyreállt, a diákok valamint kísérőik felvonulása pedig elkezdődött.

Az angol ábécé sorrendjében követték egymást az egyes országok felvonulói. Ki-ki vérmérséklete, fantáziája és lehetősége szerint "beöltözve", a maga választotta és persze az országára oly jellemző zenére. Lánykámmal 26 nemzetig még számoltuk a résztvevőket de ott elvesztettük a fonalat és végleg belefelejtkeztünk a látnivalókba. A teljesség igénye nélkül: meneteltek itt zászlaik alatt bősz dán vikingek, plüss kengurut lengető ausztrálok, magukat hupikék törpikéknek álcázó és a közönség soraiba bonbonokat hajigáló belgák, pom-pom lányokkal kiegészült amerikaiak, hímzett népviseletben és Brahms csárdására magyarok, flamenco zenére magukat riszáló és vastapsot kiváltó spanyolok, diszkrét és méltóságteljes szaúd-arábiaiak, tam-tam dob hangjaira érzéki táncot lejtő namíbiaiak, profi görkorist is bevető izraeliek, fapapucsban bringázó hollandok, Asterix egész pereputtyát felvonultató gallok és még sorolhatnám.

És én a szentimentális, mit tippelsz, mikor pattantam föl és tapsoltam a leglelkesebben? Amikor a mindössze három főt számláló, hétköznapi ruhában vonuló Bosznia Hercegovinát konferálták be. Az egyszerűen leírhatatlan, hogy Srebrenica után 13 évvel, mennyire jó volt itt látni ezt a szépmosolyú barna kis nőt a két gyerekével! Érzelmi kitörésem miatt a körülöttem ülők meghökkenve lestek rám és nyilván azt gondolták, hogy vagy gügye, vagy valami régnemlátott rokon vagyok. Sem a hely, sem az időpont nem volt alkalmas arra, hogy elmagyarázzam nekik és ki tudja, hogy megértették volna-e egyáltalán, hogy milyen komplex fogalom is kelet-európainak lenni.

A súlyos téma kifejtésébe itt sem vágnék bele, helyette inkább folytatom az élménybeszámolót. A felvonulás után a tömeg lassan ( de nagyon lassan ) áthömpölygött a szomszédos terembe, ahol az intellektuálisabbak megtekinthették a standokat, a haspártiak pedig degeszre tömhették a bendőjüket. ( Nekem úgy tűnt az utóbbiak voltak többen...) Mi az eszem-iszomra tudatosan felkészültünk és otthon már előre leszögeztük, hogy juszt sem fogunk mindenfélét összeenni. Ezekután mindenfélét összeettünk. A szívünk természetesen rögtön a magyar standhoz húzott, ahol két háziasszony fogadott bennünket. ( egyikük volt invitálóm ) Nemcsak a magyar szóra, de a hazai ízekre is kiéhezve vetettük magunkat az egyik brüsszeli magyar étteremben külön erre az alkalomra készült pogácsára, stanglira, túrós rétesre, mákos bejglire. Nagyjából ebben a sorrendben. A gulyáslevestől semmiképpen nem akartuk megfosztani a többi látogatót, így azt kihagytuk.

Falatozás és kvaterkázás közben néztem körbe a kis magyar "szigeten" és megállapítottam, hogy nagy gonddal, szeretettel és igényesen végezték munkájukat a lányok. Ízléses hímzések, kerámiák és az érdekességeket bemutató színes tablók vonzották a tekintetemet. Bár el kellett ismernem azt is, hogy az ideérkezők többségét inkább a jóféle vörösborok és a tokaji. Míg én belemerülve a beszélgetésbe újabb ismeretségeket kötöttem, életrevaló gyerekem rendre kulináris csillagtúrákra indult és hol tortillával, hol amerikai palacsintával, hol meg namíbiai fűszeres csirkeszárnyakkal tért vissza. A tányérjába pillantva magam is úgy gondoltam, hogy itt az idő felhúzni a horgonyt és további standok felé navigálni. A norvégokénál jegyeztem el magamat örökre a füstölt rénszarvas-szalámival. A randa, sötétbarna külső omlós, puha és nagyon ízletes belsőt takart. A franciákénál viszont elkövettem azt a végzetes hibát, hogy belekóstoltam Panoramix, a gall druida varázsitalába. Nemcsak a lötty volt rózsaszínű, de egy idő után az egész világot is rózsaszínben kezdte látni tőle az ember.

Másnap próbáltam meg választ keresni a kérdésre, hogy mitől is éreztem annyira jól magamat? Nyilván jól szórakoztunk és még jól is tartottak bennünket, de leginkább ez a különös Bábeli torony volt magávalragadó, ahol mindenki ugyanazt a nyelvet beszélte, csak másképpen. Egyesek anyanyelvként, míg mások tanulással elsajátítva, de identitás-feladás nélkül. Jó volt élő bizonyítékát látni az egymás mellett jól megférő sokféleségnek. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de nem lehetett nem észrevenni, hogy itt növekszik egy új generáció, amely már gyermekként szívja magába a nyitottságot és természetesen viselkedik a multikulturális környezetben. Lehet, hogy mégsem csak egy álom, amiről hajdanán John Lennon énekelt?

MÉCSESEK GYÚLNAK

"Egy tájba lépek ki, ahová a másik nem követhet.

De azért még változatlanul itt vagyok köztetek.
Sőt, még csak most kezdődik minden."

Mészöly Miklós

E sorokat a költő özvegyének, Polcz Alaine-nek Egész lényeddel című könyvében olvastam. Életem eddigi legnehezebb időszakában találtam rá Alaine-re, (pontosabban az életművére) szerintem nem véleltlenül. Őszinte, nemegyszer meglepő, de mindig tiszta és méltóságot sugárzó gondolatai az elmúlásról, segítettek elvesztett belső békém megtalálásában.

Ezekben a napokban sokan és sokfelé gyújtanak mécseseket, azokra gondolván, akik már nem lehetnek közöttünk. Vannak, akik kampányszerűen, és vannak, akik a napi, vagy a heti rutin részeként keresik fel újból szeretteik végső nyughelyét, hogy erre a hétvégére őszi virágoskertté változtassák a temetőket. Egyesek egyszerű sétát követően érkeznek, mások hosszabb-rövidebb utazás eredményeként. És persze akad olyan is, aki a távolság miatt a szavaiból próbál koszorút kötni.

Tudod néha elgondolkodom rajta, hogy vajon más ember lennék-e, ha türelmesen kívárom, és az orvosok által megszabott terminusban érkezem a világra? Azaz nem október végén, hanem a dudaszótól hangos Szilveszter délutánján. Akkor is lenne hajlamom időnként a melankóliára, és igényem a befeléfordulásra? Vagy inkább extravertáltan és szinte habzsolva élném az életet? Nem tudom. De gyermekként az volt az érzésem, hogy az örökre eltávozottak napjának közelsége mintha egy kicsit beárnyékolná az én kis saját, különbejáratú ünnepemet.

Most pedig egyszerűen megkerülhetetlen a téma, mert immár negyedik éve, hogy nem köszönthet fel a születésnapomon az a két ember, akiktől 42 évvel ezelőtt a lehető legszebb ajándékot kaptam a világon: az Életet. És még mennyi minden mást! A békés természetemet, a képességet a derűre, az életszeretetet és a mások tiszteletét. Dolgokat, amiket olyankor fogalmazol meg magadnak, amikor odabent olyan könyörtelenül visszhangzik a nincs. Még most is hallom a mondatot, amit egy ismerős súgott a fülembe azon a fagyos januári délutánon, amikor úgy éreztem, hogy rámszakadt az ég is: "Tudod Csillukám, most válsz majd igazán felnőtté, mert többé nincs, aki kislányomnak szólíthatna." Igen, én akkor és ott, 38 évesen indultam el a felnőttéválás útján.

A fájdalmas hiány első hónapjaiban még a régi reflexek működtek és önkéntelenül nyúlt a kezem a telefonkagyló után, ha olyasmi történt, amit nagyon szerettem volna velük megosztani . Elmesélni, hogy az unokáik milyen jelmezbe bújtak a karneválon és mennyi mindent nyertek a tombolán! És legszívesebben hozzájuk szaladtam volna kipanaszkodni magamat, mint olyan sokszor azelőtt, ha egy rossz pillanatomban úgy tűnt, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, csak mert egy agresszív autós az öklétrázva szorított a külső sávba az autópályán, vagy mert egy rosszkedvű pénztáros pimaszul beszólt, amikor dugig telepakolva tettem elé a hűtőtáskát. És egyszeriben úgy, de úgy megszaporodtak a kérdések , amikre csak ők tudták a választ. Hogy mitől is lesz olyan finom a női szeszély, vagy hogy a kertkapu melletti bokrot hogyan kellene jól megmetszeni, aztán meg hogy mi volt a neve a kedvenc éttermünknek, ahol azokat az isteni cigánypecsenyéket ettük?

A meghosszabbított gyerekkorom csak jóval később zárult le. Hosszú belső út volt még előttem, melyet egyedül kellett végigjárnom, még akkor is, ha közben a szó szoros és átvitt értelmében végig a vállamon éreztem a családom és a barátaim hol óvó, hol vigasztaló kezét. Szeretetük védőhálót font körém, és nekik köszönhetően nem roppantam össze, hanem belőlük merítve erőt, keményen tartottam magamat. De a kétségbeesés pillanataiban mégis sokszor szakadt fel belőlem a kérdés: Istenem, fogok-e még valaha olyan szívbőljövően nevetni, ahogyan csak az édesanyámmal tudtam, de úgy, hogy még a könnyem is kicsordult tőle?

Teltek-múltak a hónapok és az igazi felnőttkorom akkor kezdődött el, amikor túlléptem toporzékoló és a szüleim után síró kisgyermek önmagamon, és képes voltam elengedni őket oda, ahol nincs betegség, nincs fájdalom, sem pedig szorongás vagy magány. Attól fogva érzem úgy, hogy nem hagytak el, csak most már a kézzelfogható dimenziókon túlról vigyázzák minden lépésemet. Fülem is csak ekkor lett arra, ami mindig is nyilvánvaló volt, hogy a kislányom felszabadult kacagásából édesanyám jóízű nevetése csendül ki.

Ezen a hétvégén itt Waterloo-ban értük lobban fel a mécses lángja és este, amikor a vacsoránál a "szívünkbe költözöttekre" koccintjuk a poharat, akaratlanul is nótáskedvű édesapám szavai kívánkoznak majd a számra: "Igyunk, hogy pirosodjunk!"

PROLÓGUS

Légy üdvözölve kedves látogató!

Lehet, hogy meglepődtél az első bejegyzés címén, de arra gondoltam, hogy vadonatúj naplóm elejére dukál egy előszó. Szükségét éreztem ugyanis annak, hogy mielőtt belevágnék, elmeséljem neked, hogy mi vitt rá a blognyitásra.

Azt már jó ideje tudom, hogy számomra az írás nem pusztán játék a szavakkal, hanem öröm és kiteljesedés. De ez még nem elég ahhoz, hogy az ember lánya csakúgy közzétegye a szüleményeit. Az egy dolog, hogy én élvezettel firkálgatok, de ki a csudát fogja mindez érdekelni? Mit tud mondani másoknak egy teljesen átlagos középkorú nő, aki ráadásul nem építget fényes karriert, hanem csupán a családjának él? Elég érdekes az én szürke kis életem ahhoz, hogy a fonalára fűzzem fel a mondókámat? Nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom, hogy idegenföldön, az élet delelőjéhez érve idebent néha diszkréten kopogtatnak, máskor meg egyenesen dörömbölnek a magyar szavak és mindennél jobban vágyom rá, hogy szabadon engedjem őket.

A blog címén agyalva villant fel hirtelen egy többévtizedes emlék. Másodikos gimnazista voltam és osztálytársaimmal kitaláltunk egy akkoriban elég szokatlan dolgot. Feltettünk a termünk falára egy nagy papírt és ráírtuk: irka-firka fal. Ez volt a mi kis saját, különbejáratú Hyde-park corner-ünk: mindenki ráírhatta a gondolatait. Nem emlékszem, hogy felkerült volna rá valami igazán sértő, mégis csíphette némelyek szemét, mert napokon belül leszedették velünk. Azt hiszem attól féltek, hogy a népszerűtlen tanerőket osztjuk ki rajta. Pedig egy kicsit jobban belegondolva, rájöhettek volna, hogy nem volt ez más, mint ideális fórum az igazságérzettel bőven megáldott tinik önkifejezésére.

Nem célom, hogy feltámasszam az irka-firka falat, pusztán a szellemét szeretném megidézni. Téged pedig arra kérlek, hogy szegődj társamul ebben a kalandban. Megosztom veled élményeimet, gondolataimat és hívlak, hogy töprengjünk el együtt az élet dolgain.

Végezetül hadd írjak ide valami személyeset. A sors megajándékozott engem három szívbéli, kincset érő barátnéval. S egyikük volt az, aki szelíd türelemmel figyelte szárnypróbálgatásaimat és pont amikor kellett, finom határozottsággal figyelmeztetett, hogy ideje lenne kirepülni a virtuális fészekből.

Amíg élek hálás leszek neki.