KARÁCSONYMORZSÁK

A minap karácsonyi idézetek után kutakodtam az Interneten. Gyurkovics Tibor néhány sora bogarat ültetett a fülembe és úgy hatott rám, mint Marcel Proust-ra a madeleine sütemény. Ahogyan megpróbáltam felidézni hajdani karácsonyfáimat, valósággal elárasztottak az emlékek a régebbi múltból meg persze a nem túl régiből is. Összesöprögettem néhány morzsányit belőlük, s ha nincs ellenedre, megosztom veled is.

Az első, ami eszembejutott, az a fa volt, amit 3 évesen rántottam magamra. Szerintem nem is saját emlékem van róla, hanem az, amit a szüleim meséltek. Apró gyerekként odavoltam azért az édes hófehér gyönyörűségért, amit habkarikának neveznek. És amikor már minden elérhetőt levadásztam a fáról (portyáimat lengedező cérnaszálak jelezték), megpróbáltam fondorlattal becserkészni a felsőbb régiókban tanyázókat. Arra gondosan ügyeltem, hogy a bűnténynek még véletlenül se legyen szemtanúja, ezért akkor állítottam kisszékemet a fa alá, amikor a szüleim éppen nem voltak a szobában. Már sikerült nyújtozkodva megragadnom a kiszemelt áldozatot, amikor a szék megbillent és dőlni kezdett velem. Arról szó sem lehetett, hogy a zsákmányt elengedjem, de mivel a cérnaszál még az ághoz rögzítette, a karácsonyfa is borult velünk. A földetérés robajára rohantak be anyukámék és hámoztak ki a tűlevelek alól. Az ijedségen kívül semmi bajom nem esett és még akkor is a tenyeremben szorongattam a bűnjelet, amikor előástak. Az már nem rémlik, hogy kaptam-e fejmosást a számos üveggömb életét kioltó partizánakcióért, arra viszont világosan emlékszem, hogy innentől kezdve mamám két doboz habkarikát vásárolt minden évben, egyet a fára, egyet pedig elővigyázatosságból csak nekem, egészen addig, amíg imádatomnak újabb tárgya nem keletkezett a zselés szaloncukor személyében.

Aztán volt olyan karácsonyfánk is, amely meglepő módon buja szerelmi fészekké avanzsált. Tinilányként voltam boldog gazdija egy Lóri névre hallgató zöld-sárga hullámos papagájnak. A kis kedvencet nem tartottuk ám folyton a rács mögött, hanem rendszeresen röptettük a szobában. Így történt ez karácsonykor is. Kíváncsian lestük, hogy mit szól madarunk a fenyőfához és majd leesett az állunk, amikor rövid felfedezőutat követően Lóri forró szerelemre lobbant egy igen szép, műhó bevonattal rendelkező aranysárga üveggömb iránt. Valahányszor csak kiszabadult a kalitkából, madárkánk minket lesajnálva, azonnal szívszerelme mellé telepedett és latin szeretőket megszégyenítő módon képes volt órákon át duruzsolni neki és apró csókokkal halmozni el. Ez utóbbinak kézzelfogható nyomai is voltak: valósággal lebontotta a gömbről a műhó bevonatot. Egy a legcsekélyebb romantikus hajlamot is nélkülöző ismerős jegyezte meg a jelenet szemtanújaként nem kis malíciával, hogy az állatnak alighanem narcisztikus hajlamai vannak, mert szerinte a gömbben felcsillanó saját tükörképének udvarol. Jó gazdik lévén az esetből leszűrtük a kellő konzekvenciát és a madarat haladéktalanul kiházasítottuk. Megjegyzem a karácsonyfán látott érzelmi kitöréshez még csak hasonlatosat sem produkáltak a fajtársak.

Gyermekeim születésével új fejezet nyílt az életemben és persze a karácsonyok is átalakultak. Párommal fáradhatatlanul törekedtünk arra, hogy olyan legyen az ünnep, amilyenre szerintünk egy gyerek csak vágyhat. Nagyjából ekkor estem a kellékek bűvöletébe és az ádventnek elmaradhatalan részévé vált a beszerzőkörút a Tulipában és a koszorúkötés. Családi házunkba pont karácsonyra költöztünk be és az a bolond ötletünk támadt, hogy csakis egy plafonig érő fenyőfa lehet a szép ünnep garanciája. Főleg akkor, ha a sudár karácsonyfához kellő belmagasság is társul. Sajnos nálunk nem ez volt a helyzet, és mivel a fa aljaból már nem lehetett vágni, a tetejét kellett megkurtítani. Hitves sokáig bíbelődött vele és el lehet képzelni az eredményt. A fa torzója azt az illúziót sugallta, mintha a lépcsőt átfúrva, az emeleten folytatódna. Ezegyszer nem került csúcs a tetejére, viszont a mai napig ott éktelenkedik a plafonon az a kétes színű, barna folt, amit bosszúból hagyott nekünk, hogy így emlékeztessen elvadult ötletünkre. Ha csak ránézek vagy elfut a méreg, vagy nevethetnékem támad.

És megadatott az is, nemsokára lesz egy éve, hogy a szentestét egy olyan menyezetig érő, gyönyörű karácsonyfa mellett tölthettem, amilyenről mindig is álmodtam. Igaz nem a saját otthonomban, amely a kétlaki élet folyományaként kezd egyre inkább hétvégi ház jelleget ölteni, hanem az én szívbéli barátnémnál. Különös jelentősége volt ennek az estének több szempontból is. Tudtuk, hogy ott, abban a melegséget árasztó, kedves házban ez lesz az utolsó, közös karácsonyunk és azt is tudtuk, hogy a következőket, megszakítva hosszú évek hagyományát, nagy valószínűség szerint egymástól nagyon távol kell töltenünk. Ezért is olyan számomra ez az emlék, mint egy nagyon különleges és becses búcsúajándék. Meg másért is. Én egyke vagyok és a rokonoktól távol lakva, gyerekkoromban imádott, vígkedélyű és "pulykahozó" nagyikámmal kiegészülve is csak négyen ültük körül a karácsonyi ünnepi asztalt. Amikor nagymamám a szívünkbe költözött és megérkeztek a gyerekek, egyszercsak hatan lettünk. Aztán pár év múlva megint már csak négyen. Ezen az említett estén azonban részese lehettem egy igazi családi karácsonynak. Minket is beleértve összesen tizennégyen voltunk együtt és csak azt sajnálom, hogy a desszertnek bevállalt tiramisu-m levesként is megállta volna a helyét. De persze ki tudja, lehet, hogy pont így és ezért lett, lesz belőle valaki karácsonyi "morzsája".

Hogyan is kezdtem az elején? Előszedegettem és leporoltam néhány szívemnek kedves emlékemet. Kiskoromban nagyon szerettem szenteste, vacsora után egyedül belépni abba a szobába, ahol a karácsonyfánk állt. Egy pillanatig nem is kapcsoltam föl a lámpát, csak beleszagoltam a levegőbe. A lucfenyő utánozhatatlan illata és a fa ablak előtt kirajzolódó árnya megidézték karácsony szellemét. Ez a hangulat ejtett rabul és ezt keresem azóta is...

MIKULÁS AZ IVÓBAN

Sietek megmagyarázni a címet, nehogy a végén azt gondold, hogy itt mifelénk még a jó öreg pelyhesszakállú sem tud ellenállni a nemzeti italnak, és fáradságos munkája közepette hol ide, hol oda tér be egy jó pofa sörre, leöblítendő a hosszú út porát.

Szó sincs ilyesmiről. Legalábbis itt és most. Ugyanis az a Mikulás, akiről én készülök szólni, dolgozni jön az ivóba. Minden évben egyszer, a foci egyesület büféjében is tiszteletét teszi hű Krampusza kíséretében.

Ebből is látszik, hogy Belgiumban is kultusza van a Mikulásnak, vagy ahogyan errefelé nevezik: "Saint Nicolas"-nak. Tavaly, amikor először készülődtünk a megünneplésére Waterloo-ban, nem kis meglepetéssel vettem tudomásul, hogy Franciaországgal ellentétben (pedig ott még egy magas rangú drusza is fellelhető), új székhelyünkre is hivatalos december elején a Mikulás!

Már az reménykeltő volt, ahogyan a kedvenc boltomat idejekorán, október végén elárasztották a szentéletű püspök csokoládéba álmodott hasonmásai. Kétlem, hogy tudatosan pakolták volna őket pont szembe a Halloween-es dekorációkkal, de mókás volt látni ezt a "csokimiki" hadosztályt, amint rendíthetetlen komolysággal állta a boszik és a sütőtökök, meg mindenféle egyéb maskarák félelmetes vigyorát.

Én bevallom megörültem annak, hogy ez a kedves ünnep itt is szokásban van, de arra nem voltam felkészülve, hogy a gyerekeimet kisebb sokk éri, amikor az iskolában kiderül, hogy miket kaptak Mikulásra a többiek. A dolog magyarázatot igényelt, na meg egy csöpp nyomozást, mire kiderítettem, hogy itt úgy egyezett meg a két decemberi ajándékhozó (nevezetesen a Mikulás és a Jézuska), hogy testvériesen megosztják a feladatokat és a csomagokat. Nem kell tehát elkámpicsorodni, és fölösleges mindenféle összehasonlítgatás, mert nem arról van szó, hogy a Burgot család Mikulása legatyásodott volna, csak következetesen tartja magát a jól bevált magyar tradíciókhoz.

E rövid kitérő után gyerünk csak vissza az ivóba! Erre az alkalomra a helyszín némiképp átalakul. Nyoma sincs a szokásos bor- akarom mondani sörgőzös harsányságnak, inkább mintha valamiféle szokatlan visszafogottság uralná a terepet. Az ablakokon karácsonyi hangulatot idéző díszek függenek, a levegőben forró csokoládé és sütemény illata terjeng, valahonnan halk zene szól. Az aranylábú fiúk csapatonként egy-egy hosszú asztal mellé telepedve sutyorognak és izgalommal várják a Mikulást. Én a többi szülével együtt a "mindentudó" kívülállók rezignáltságával támasztom a bárpultot és lassan kezdek beleolvadni nagykabátomba.

Ekkor érkezik meg a várva várt Vendég. Illúziót keltő, színpompás ruhában, pásztorbottal a kezében. Tömött zsákja olyan hatalmas, hogy szerecsenarcú Krampuszának is segédkeznie kell a cipelésében. Mielőtt sor kerülne a csomagok kiosztására, a Mikulás közli, hogy ő is szeretne valamit kapni a díszes egybegyűltektől. Nincsenek nagy igényei, beéri néhány hozzászóló nótával. Felcsendülnek a dalok, némelyik teljesen ismerős, csak nem francia szöveggel.

És hát látni, meg persze hallani kellene az edzőket! Ők, akik eddig valóságos "Tyúkapók" módjára tüsténkedtek a gyerekek körül, hogy mindenki megkapja a neki járó csésze kakaót és a sütit, most testületileg fakadnak dalra és énekelnek átszellemülten. Így szüremlik be egy, az átordított meccsek nyomait magán viselő basszus szólam is a fiúk szopránjába.

Szemügyre veszem a különös dalárdát és rájövök, hogy nincsenek is itt már felnőttek, csak gyerekek vannak. Kiskorúak, meg örök gyerekek. Ekkor ébredek rá, hogy kísérőként jöttem és nem számítottam rá, de én is kaptam ajándékot. Ezt az élményt, hogy láthattam őket együtt. Nem tagadtam soha, hogy szentimentális vagyok, így most is meghatódom attól, ahogy ezek a lakli férfiak valószínűleg évtizedeket visszautazva az időben, most gondolatban felidézik a hajdanvolt találkozásokat a Mikulással, hogy utána a fiúkra pillantva, önfeledten éljék meg az elcsépelt és közhelyes mondást, miszerint adni öröm.

Már régen kibújtam a kabátomból és mégis úgy érzem valami melegít. De ezt a meleget nem kályha vagy kandalló szolgáltatja, ez belülről jön. Ezt a tüzet a boldog pillanatok láthatatlan fahasábjai táplálják és ha minden jól megy, kitart Karácsonyig.

ÉG ÉS VÍZ KÖZÖTT

Nem tudom, hogy milyen idő van éppen ott, ahol ezt a firkámat olvasod, de azért mégis felteszem a kérdést: Neked is eleged van a kinti szürkeségből? Akkor már ketten vagyunk! Hacsak nem most kezded el olvasni a blogomat, azt is tudod, hogy mi az egyik varázsszerem a szezonális mélabú ellen. Szóval, mit szólnál hozzá, ha egyszerűen fityiszt mutatnánk a télnek és utaznánk egyet? Csak mi ketten. Ráadásul úgy, hogy egy fillérünkbe sem kerülne. Ez pedig ugye korántsem elhanyagolható szempont a pénzügyi válságtól terhelt mindennapokban.

Na akkor jössz velem? A nagykabátot hagyd nyugodtan a fogason, mert a június eleji Normandiába röpítelek. Van egy hely Hódító Vilmos birodalma és Bretagne határán, ahová a francia tájak szerelmesei Párizs és Versailles után, a legnagyobb számban látogatnak el. Évente körülbelül három millióan. Mont-Saint-Michel a neve. Szerencsére idejekorán feltűnik a hozzávezető úton, hogy a lelket tartsa az elfásult "zarándokok"-ban, mert a feléje kígyózó kocsisor méretéből ítélve már-már azt gondolhatnánk, hogy egy egész évre való látogató beszélt össze, hogy ma itt adjon randevút egymásnak.

Ez a méltósággal égbenyúló építmény, melyet egyesek csak a "Nyugat csodájaként" emlegetnek, azonban türelemre int és megnyugtat a távolból, hogyha már több mint tizenkét évszada itt tornyosul, nem fog elszaladni pont a megérkezésünk előtt. Azt nem állítom, hogy ettől zen-hangulat uralkodna el rajtunk, de talán már van szemünk arra is, hogy észrevegyük az út szélén sorjázó almafákat. A camembert mellett bizony az alma a régió legfőbb produktuma. Terem úton-útfélen és készítenek belőle kompótot (ami itt egy hígabb lekvárra emlékeztető főzetet jelent) meg természetesen mindenféle nedűket. Alkoholmentes és persze kedélyjavító változatban. Ez utóbbiba sorolandó a normandiai cidre (habzó almabor), amely úgy frissít, mint egy jó pohár sör, és körülbelül olyan rokonsági kapcsolatban áll a bretonnal, mint szekszárdi bikavér az egrivel.

Ahogy közeledünk úti célunk felé, az almafákat felváltják a helyi specialitásokat kínáló kis üzletek. Egyik-másik előtt lepárlóedényre emlékeztető holmik éktelenkednek. Ezeket nem lehet hazavinni, (bár nem tartom kizártnak, hogy egyes turisták fejében ez is megfordul) hanem arra szolgálnak, hogy az itteni almapárlat (előkelőbb nevén a Calvados) készítésének folyamatába engedjenek bepillantani. Én, aki, ha égetett szeszről van szó, óvatos duhaj ám szívvel-lélekkel magyar pálinkapárti vagyok, nem érzek nagy késztetést a bepillantásra. Gurulunk tovább. A szikla lábánál elterülő, gigantikus méretű parkolóig. Megkönnyebbülés kiszállni a kocsiból és gyalog folytatni az utat. Sokadmagunkkal lépdelünk kíváncsian a világhírű gránitszikla felé.

A kapun belépve meglegyint a középkor hangulata. Bár az igaz, hogy akkortájt biztosan nem hemzsegtek itt ennyien. A szűk főutca jobb és baloldalán évszázados normann stílusú házak sorakoznak, beszédes cégérekkel és színpompás virágtartókkal díszítve. Mi úgy döntünk, hogy meg sem állunk az apátságig, amely jócskán a fejünk felett magasodik, csúcsán Szent Mihály arkangyal hatalmas aranyozott szobrával. Rövid megállókra azért kényszerülünk, mert az összezsúfolódott tömeg amőbaként hömpölyög mindkét irányban. A kényszerszünetek viszont jó alkalmat adnak arra, hogy megállapítsuk, melyik étterembe üljünk majd be visszafeléjövet ebédelni. Természetesen egy Creperie-be. Hiszen a normannok nemcsak a pezsgő almabor, de a palacsintasütés terén is versenyre kelnek a bretonokkal. A rossznyelvek szerint ennél a kettőnél makacsabb népséget nem látott még a világ. Akkor most elárulom, hogy hitvesemben ez a két vérvonal egyesült... De ha így nézzük, már nem is tűnik felségárulásnak, hogy nem tudunk ellenállni a helyben készülő íncsiklandó palacsintáknak. Ugye?

Azt is viszonylag hamar belátjuk, hogy a szuvenírboltok itt is színültig vannak gagyival (alighanem Kínában készült mind egy szálig) és nem biztos, hogy feltétlenül szükségünk van valami bóvlira ahhoz, hogy nyoma maradjon a látogatásunknak. Elvégre mire való a fényképezőgép?

Ahogyan kaptatunk felfelé az emelkedőkön és fokozatosan magunk mögött hagyjuk a nagyon is világias és harsány bazársort, valamelyest enyhül a turistaáradat és nemsokára belépünk egy jókora terembe, ahol megválthatjuk az apátságba szóló belépőjegyeinket. Idegenvezetést nem kérünk, viszont igénylünk egy-egy külsőre leginkább elsőgenerációs mobiltelefonra emlékeztető kütyüt, amely aztán a főbb világnyelveken kalauzol végig bennünket teremről, teremre.

Így tudjuk meg, hogy a 80 méter magas és 900 méter átmérőjű gránitdombot a kontinessel összekötő mesterséges földnyelv létrehozása előtt teljesen körülölelte a dagály. Ezért ma sem árt tisztában lenni azzal, ha a táj szépségétől elvarázsolva esetleg gyalogtúrát tervezünk a visszahúzódó tenger fövenyén, hogy dagálykor egy galoppírozó paripa sebességével emelkedik a vízszint.

A magaslat pedig már ősidők óta szakrális helynek számít. Annak idején itt oktatták a druida papok a háborgó tenger lecsendesítésének művészetére az arra érdemeseket. Mai elnevezése Szent Mihály arkangyalhoz fűződik, aki a VIII. században álmában lepte meg Avranches püspökét azzal a kéréssel, hogy emeltessen imahelyet a szikla tetejére. A legenda úgy tartja, hogy a jámbor ám kissé kelekótya egyházfi nem törte össze magát sietségében, minekutána a főangyal ismételt látogatással adott nyomatékot akaratának, szó szerint pedig a püspök süvegének, amit mérgében kilyukasztott.

Az első építmény a IX. századra öltött testet, majd szinte minden építészeti korszak nyomot hagyott rajta, hiszen nem volt lehetőség másra, csak az ég felé lehetett terjeszkedni. A román stílusú templom (ebből lett a későbbi kripta) és a kolostor egy dicső korszak tanúja. Gazdag könyvtárában buzgó szerzetesek másolták a kéziratokat. Az ezt követő évszázadokban azonban már a gótika jegyében zajlottak a bővítések. Valóságos épületegyüttesek nőttek ki ekkor a földből: fogadó- és lovagterem, ebédlő, kerengő. Mintha az építők már akkor tudatában lettek volna annak, hogy milyen nagyszerű dolgot hoznak létre, mert egyszerűen csak "Merveille"-nek, azaz csodának keresztelték. Kívülről továbbra is az erődjelleg érvényesült, de odabent valami utánozhatatlan könnyedség és báj uralkodott.

A hanyatlás korszaka a forradalommal vette kezdetét, amikor a harmadik rend az egyházban vélte megtalálni egyik legádázabb ellenfelét. A Bastille lerombolása után nagy szükség volt egy új börtönre a politikai foglyok számára. Mont-Saint-Michel pedig minden szempontból ideálisnak tűnt. Nem tudom, hogy az itt raboskodókat kárpótolta-e az a tudat, hogy nem akármilyen helyen tengethetik mindennapjaikat.

A lassú rehabilitáció a romantikával köszöntött be. A Nyomorultak írója volt az, aki elsőként vetette fel a sziget műemlékké avatásának gondolatát. A következő évszázadban teljesült be az, amiről még csak nem is álmodhatott: Mont-Saint-Michel a világörökség részévé vált. Születésem évében pedig visszaköltöztek belé a bencés szerzetesek.

Talán nem veszed szentségtörésnek, de rám mégsem egyházi jellege gyakorolja a legmélyebb hatást ( nehéz is lenne elmélyülni ekkora búcsújárás közepette...), hanem a teremtő emberi képzelet, amely gránitsziklára álmodta és emberöltőkön keresztül építette ezt a csodát akkor, amikor nem létezett sem emelődaru, sem tégla, hogy a betonkeverőről meg a benne kavargó kötőanyagról már ne is beszéljünk. Így már meg sem leplek, ha elárulom, hogy a lélegzetelállítóan szép kerengő mellett a kedvenc látnivalóm az az óriási kerék, amely a boszorkányos áttétein keresztül képes volt idejuttatni mindazt, ami az alkotómunkához szükséges volt.

Végezetül hagy írjak ide valamit, ami azóta motoszkál a fejemben, amióta először láttam meg büszke tornyát feltűnni a horizonton. Végigsöpörtek rajta a történelem viharai, végignézte a 100 éves háborút, a jakobinus diktatúrát, Napóleon országlását, a múlt század mindkét világégését és még most is itt nyújtózkodik Ég és Víz között, állandóságot és méltóságot sugározva. Mintha úgy óvná a gondviselés akár egy láthatalan kéz, hogy fennmaradjon az idők végezetéig mindannyiunk gyönyörűségére.

KELL EGY CSAPAT!

Te voltál már úgy, hogy közvetlen közelről sem ismerted föl a saját gyerekedet? Én éppen a múlt pénteken jártam így. A másfél órás szabadtéri fociedzés végén várakoztam másodszülöttemre a pálya melletti, balladai homályba borult parkolóban. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy határozott léptekkel közeledik felém egy fura alak. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy egy nagycsomó sár próbálja felölteni egy tízévesforma kisfiú alakját vagy fordítva? Naívan először azt gondoltam, hogy biztosan a mellettem álló autóhoz igyekszik, amikor a "szutyokjani" hozzámérve végletesen lelassított és megragadta a kilincset, hogy bepattanjon mellém a kocsiba. A gyengébb idegzetűek ilyenkor szoktak elkezdeni lázasan kotorászni a kesztyűtartóban.

A személyazonosítást követő pillanatban merült fel bennem a kérdés: "Miért pont én?" Hiszen ma nem is nekem kéne itt lennem, hanem az apjának! Igen, péntekenként ő szokta hazahozni az edzésről a fiút, de éppen ma este neki is fontos és halaszthatatlan tennivalója akadt. Hogy mi? Nem fogod kitalálni. Focimeccs két várossal arrébb. Egyébként most már kezdem kapisgálni, hogy miért is ennyire diszkrét itt a kivilágítás. Azért, mert valaki gondol az egészségemre. Hogy ne kapjak rögtön, helyben gutaütést vagy szívinfarktust a látványtól. Dávid egy túlélőtúrán valószínűleg elvitte volna a pálmát a tökéletes álcázóképességével, de én itt és most legszívesebben sírva fakadnék, és nem a büszkeségtől. Hogyan is hihettem, hogy engem, a nagyjából négyévnyi "focimamaság"-gal a hátam mögött ezen a téren már nem érhet meglepetés? Pedig ha odafigyeltem volna az előjelekre...

Már az figyelemreméltó körülmény, hogy Waterloo-ban egész évben szabadtéren vannak az edzések és a meccsek. Erre mondaná Miska bácsi, a kedvenc gimnáziumi tö-fö tanárom, hogy "ja kérem, teher alatt nő a pálma". Azt már tavaly észrevettem, hogy a pályákról ősszel eltűnik az a "szép zöld gyep" és csak tavasszal jön vissza. Így a köztes időben a focisták inkább afféle lápos dágványon kergetik a labdát. A megszépítő múltba révedve nekem mégis olybá tűnik, mintha tavaly csapadékmentesebb lett volna a szezon. Legalábbis kevesebbszer esett egybe a fociedzés nyíltszíni zuhanyozással. Eme ominózus pénteki napon viszont tanácstalannak tűnt a természet: váltakozva zuhogott hol eső, hol hó, de reggeltől és folyamatosan. Aki azt gondolja, hogy a kiadós eső ok lehet egy edzés lefújására, sietve megnyugtatom, szó sincs róla. Egyesek szerint (többnyire 1-gyel kezdődik a személyi számuk) az időjárás itt kizárólag csak a fűben tehet kárt. Mások szerint (az ő személyi számuk elején 2-es áll) esetenként az aranylábú fiúk egészségében, az autóban, a felszerelésben, a mosógépben, hogy a megtépázott idegrendszerekről már ne is szóljunk.

Gyerekem szerencsére már betéve tudja a hozzámvaló használati utasítást, ezért amikor kinyílik az ajtó, az elhíresült ogre csizmás haverját megszégyenítő tekintettel les rám. A hatás nem marad el. Beülhetnek. Ő is, meg a vele addigra teljes szimbiózisba került sár is. Még be sem kötjük magunkat, amikor Dávid elkezdi összefoglalni a történteket. Minden részletre kiterjedő beszámolót tart a cselekről, a remekbeszabott becsúszásokról ( megjegyzem ez utóbbiaknak megvannak a jól látható nyomai ) és persze a gólokról. Az első néhány percben csak úgy teszek, mintha figyelnék, mert az agyam nagy igyekezettel próbálja kidolgozni, hogyan juthatnánk be a házba a lehető legkisebb kártétellel.

Nem is tudom, hogy pontosan mikor van az, hogy az élménybeszámoló hatására az én szemeim is elkezdenek csillogni és már nem csinálok semmi mást csak szeretettel, büszkeséggel és irigységgel ( igen, jól olvastad: irigységgel ) figyelem ezt az izgalomtól kipirult, csupasár emberpalántát. Tulajdonképpen nem is csak őt irigylem, hanem őket kettejüket együtt: életem két pasiját. A nagy Ő-t meg a kis Ő-t. Azért, hogy van egy közös szenvedélyük. Egy dolog a világon, amiért azt se bánják, ha ronggyá áznak, ha összefagynak, vagy akár a talpuktól a fejükbúbjáig sarasak lesznek.

Magam is sportolgatok, de valamit biztosan rosszul csinálok, mert a jóleső fáradtságon meg az elégedettségen kívül, ezt a boldog eufóriát, ami az én focistáimból sugárzik, még sosem éltem át. Nem akarok itt nagyon mélyre ásni és belemerülni egyfajta filozofálgatásba, de a foci ezen a szinten, ahol ők művelik, még tényleg az, ami: felszabadult játék és örömforrás. Tudom, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, mert a szó legjobb értelmében vett normális edzők, szülő- és játékostársak vesznek körül bennünket. Ezért is fontos, hogy amíg csak lehet, megmaradjon ez az ő játékuk, ahol egy góllal bárki a pálya királya lehet aznap, ahol ki lehet engedni a fáradt gőzt és ahol el lehet felejteni a kisebb-nagyobb gondokat, bajokat. A labda helyébe meg ugye azt képzelünk, akit csak akarunk... Emlékszel még a Régi idők focijára? Kell egy csapat! Én azért csendben azt is hozzátenném: meg egy jó Mosó Masa.

A ZÖLD LOVAG

Morcos és szürke vasárnapra ébredtünk. Olyanra, amikor legszívesebben ki sem szagolnál a házból, de még az ágyikódból se nagyon. Engem is csak az orromat finoman csiklandozó kávéillat és a többiek duruzsoló beszélgetése csalogat le az emeletről. Kis családom a közelgő Mikulásról, meg a Karácsonyról diskurál, amikor a reggelimmel közéjük telepszem. Röpdösnek az ajándékötletek és a kérdések a hazautazásunkkal kapcsolatosan, amikre jószerével csak hitvesem reagál, mert én a frissen ébredtek kótyagosságával bámulok kifelé az ablakon, gőzölgő kávémat gépiesen kavargatva.

Tekintetem végigpásztáz a parányi hátsókerten, és szemem szomorúan pihen meg a virágtartókon, melyek nyári önmaguk keserű karikatúrájaként, már csupán néhány száraz kórónak adnak otthont. Minden évben így járok. Képtelen vagyok rendberakni a kaspókat addig, amíg csak van bennük valami virágra emlékeztető. Persze lustaság is ez, de a lelkem legmélyén abban reménykedem, hogyha a közelítő tél észrevesz néhány csenevész szirmot, esetleg meggondolja magát és kicsit elhalasztja az esedékes belépőjét. Úgy odáznám a nem-szeretem évszak érkezését, mint kiskoromban azt a fájdalmas injekciót, amit egy héten át kaptam minden álldott nap, két részletben a tüszős mandulagyulladásom miatt. Azzal próbáltam a végtelenségig nyújtani a két szuri közti szünetet, hogy elhaló hangom ismételgettem: "Doktor bácsi, pihentessünk még!"

Ahogyan akkor a kellemetlen szúrást, most azt nem kerülhetem el, hogy meg ne váljak az egykor szebb napokat látott, egynyári virágaimtól. Erőt veszek hát magamon és a mai délelőtt egy részét erre szánom. A nebáncsvirággal kezdem. Emlékszem, hogy mennyi örömet okozott, ha csak ránéztem, a kedves kis rózsaszín szirmaival, üdezöld leveleivel. Most már nem maradt belőle más, mint néhány valószerűtlenül nyurga, virágtalan hajtás. Érdekes, hogy egy szép, nagy és színes juharlevél borítja. Amikor felemelem a levelet, megpillantom alatta a legeslegutolsó rózsaszín virágot. A felfedezéstől különös érzés kerít hatalmába, és önfeledten hagyom, hogy fantáziám romantikus mesét kanyarítson csapongó gondolataimból.

Minden nagyjából fél évvel ezelőtt kezdődött. Akkor, amikor a föld és a nap ölelésében főnixmadárként támadt föl a tetszhalott természet. A Juhar utca névadói néhány nap leforgása alatt smaragdzöld palástot öltöttek magukra. A leghetykébben talán az a levélke üdvözölte a tavaszt, amelyik az ajtónkkal szemben a legalsó ágacskán lengedezett. Boldogan állta a szellő szelíd simogatását és büszkén tekintgetett mindenfelé: "Látjátok, hogy milyen szép zöld ruhám van?" Ha arra röppent egy feketerigó, vagy ha éppen ott duruzsolt egy méhecske, úgy igyekezett, hogy észrevegyék remekbeszabott öltözékét. Előfordult, hogy még az erre bóklászó feketefoltos cica figyelmét is sikerült magáravonnia. Ilyenkor volt a legelégedettebb. Meg volt róla győződve, hogy ő a legszebb. Se a szomszédos nyírfalevél, se a páfrány, de még a vadrózsa sem léphetett a nyomába. Felfuvalkodottságában észre sem vette, hogy társai között mégis milyen végtelenül magányos.

Egészen addig, amíg egy nap meg nem jelent a háziasszony, aki kis kerti szerszámokkal és locsolókannával fölszerelkezve éppen arra készült, hogy frissen vásárolt, fonott virágtartóját felavassa, és beültesse rózsaszín nebáncsvirággal. A levél kíváncsian figyelte a manővert, és amikor előkerült a nejlonzacskó takarásából a törékeny kis palánta, eddig soha nem érzett melegség öntötte el. "Ó, milyen gyönyörű!" - gondolta magában és majd kiugrott a bőréből az örömtől, amikor az asszony árnyékos helyet keresve, éppen a juharfa alatt talált menedéket a kaspónak.

Egyszerre hogy megváltozott minden! Az, aki eddig szinte dagadt az önbizalomtól, most szokatlanul bátortalanná és hallgataggá vált. Nem volt szüksége többé a mások csodálatára, mert az tette boldoggá, hogy most már ő csodálhat valakit. Naphosszat gyönyörködött a kis virágban, de nem volt mersze megszólítani. Megelégedett azzal, hogy egyszerűen csak a közelében lehet.

Így alakult át szépen lassan öntelt juharlevélből, a Zöld Lovaggá. A nyári melegben apró napernyővé változott és úgy vigyázott, hogy az égető sugarak még csak véletlenül se érinthessék a törékeny szirmokat. Ha pedig zápor kerekedett és nagy cseppekben hullott az eső, azon ügyeskedett, hogy saját erezetén, mint gyengéd tenyéren végigfolyva, veszélytelen vízsugárként érje el a virágot. Türelmesen nézte végig először a bódítóan illatozó, fehér jázmin kifnomult, majd a kert macsójaként számontartott vérvörös muskátli heves udvarlását. Valahogy úgy, mint azok a tisztaszívű és mélyérzésű férfiak, akik nem lerohanni szeretnék szívük választottját, hanem egy életre meghódítani. Hitt benne, hogy egyszer eljön majd az ő ideje is, csak ki kell várni.

És így is lett. Lovagunk zöld ruhájába akkorra már piros és barna foltokat szőttek a hideg őszi reggelek. A múló idő otthagyta nyomait a kis virágon is. Szárai felkopaszodtak, és a rózsaszín szirmok ritkásabban borították. A most a magyal élénk bogyóitól elvarázsolt hajdani udvarlók már ügyet sem vetettek rá, de a falevél még mindig ugyanolyan szépnek látta, mint akkor, amikor először pillantotta meg.

Egy hűvös és borús napon a virág az éltető napfényt keresve nézett fel az égre, és ekkor vette észre a felette himbálózó szép, színes falevelet. Lenyűgözte a látvány, és nem tudta megállni, hogy meg ne szólítsa. A levél pedig, aki oly régen várt erre a pillanatra, végre legyőzte félénkségét, és innentől kezdve elválaszthatatlanokká váltak. Legalábbis egy ideig.

Ugyanis tél tábornok nemsokára elküldte értük két előfutárát: a dermesztő hideget és a viharos szelet. Az egykori Zöld Lovag minden erejével azonvolt, hogy ellenálljon, és véletlenül se jusson társai sorsára, akik már puha levélszőnyegként borították a talajt. Szeretett volna még tovább imádott virágja társaságában maradni. Csakhogy az, aki képes volt lassúvízű forrássá szelídíteni a nyári záport, és árnyékot vetni a perzselő napnak, az éjjeli fagyokkal szemben erőtlennek bizonyult. És egy végtelennek tűnő éjszakán, miközben tehetetlenül nézett le a lassan megdermedő kis virágra, hirtelen nagyon könnyűnek, szinte súlytalannak érezte magát és elengedte az ágat. Ekkor a szél egy pillanatra megenyhült, és hagyta, hogy az élettelenül is szép falevél lassú vitorlázórepülés után, a csöppnyi rózsaszínű szirmot betakarva érjen földet. Így talált rájuk másnap reggel az álmos háziasszony.

HOVÁ MEGYÜNK, PAPA?

Világunk teli van hősökkel. De én most nem azokra gondolok, akikbe az írói fantázia lehelt lelket, hanem a hétköznapiakra. Azokra, akik nem tépik le magukról a ruhát egy óvatlan pillanatban, hogy aztán hatalmas « S » betűvel a mellükön igyekezzenek megmenteni a nélkülük biztos pusztulásra ítéltetett emberiséget. Ők nem öltenek pókhálómintás dresszt sem és még véletlenül sem ezekkel a szavakkal mutatkoznak be: « My name is Bond. James Bond. »

Korunk Nemecsekjei vagy Minarik Edéi ritkán hallatnak magukról. Ők úgy botladoznak itt közöttünk - sokszor észrevétlenül - hogy közben csendben teszik a dolgukat és cipelgetik kisebb-nagyobb keresztjeiket.

Szeretnék bemutatni Neked valakit. Úgy hívják Jean-Louis Fournier. Szerintem, ha tudná, hogy mit firkálgatok itt össze róla, inkább az anti-hős titulust követelné ki magának. Ezért egyszerűen csak EMBER-nek fogom nevezni. Szóval ez az én emberem egy író. 69 éves és a háta mögött vagy 20 regénnyel és esszével, nemrégiben írt meg egy alig 150 oldalas könyvet, amely ősszel a francia könyvpiac egyik bestsellere lett. Egy irodalmi díjat is besöpört vele. Ez még önmagában nem nagy dolog, szerencsére megszámlálhatatlanul sok a jó író. Ő azonban háromgyerekes édesapa is. Ez sem nagy ügy, ilyenekből is van ölég.

Csakhogy Fournier gyerekekei közül a két fiú (az első- és a másodszülött) súlyosan fogyatékosként jött a világra. Na ez azért már nem annyira szokványos. Hála Istennek. Két egészséges gyermek édesanyjaként egyből azt kérdeztem: "Hogyan lehetett mindezt ép ésszel kibírni?" Az író a könyvében adja meg rá a választ: humorral.

Az "Oú on va Papa?" (Hová megyünk, Papa?) nem egy kézikönyv, amely abban igazít el, hogy hogyan neveljünk sérült gyereket, hanem egy édesapa feljegyzéseinak laza füzére a közös életükről. Álszenteskedés nélkül, metsző őszinteséggel, szikáran de valami utánozhatatlan és kifinomult iróniával meséli el benne a fiúk születését, a szülők kálváriáját és megosztja velünk az örömmorzsákat is, melyek az elviselhetetlent tették elviselhetőbbé. A kényes témát különös szemüvegen keresztül tárja elénk. Valahogy úgy, hogy felkacagjunk vagy meghökkenjünk az időnként morbid stílustól, de egy dolog még véletlenül se jusson eszünkbe: szánakozni rajta. Azt hiszem nála ez életfilozófia is, a sors rettenetes fricskájával szemben ő úgy védekezik, hogy semmit nem vesz teljesen komolyan. Az ominózus díj neki ítélését például ezekkel a szavakkal nyugtázta: "Nagyszerű! Olyan érzesem van, mintha 5-öst kaptam volna fogalmazásból. Még a végén továbbtanulhatok!"

Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljen ő helyettem. Hevenyészve lefordítottam a könyv egy aprócska, ám igen jellemző részletét. Legszívesebben magának a könyvnek is nekiugranék, de biztosan van egy nálam sokkal avatottabb odahaza, aki már most ezzel foglalatoskodik. Így csak azt remélem, hogy az írás hamarosan magyarul is olvasható lesz.

Vannak, akik azt mondják, hogy a fogyatékos gyermek Isten ajándéka. És komolyan gondolják. Na az ilyeneknek nemigen van sérült gyerekük. Amikor megkapod ezt az ajándékot, kedved lenne azt mondani: Ó! Dehát igazán nem kellett volna..."

A díjat kiosztó bizottság elnöknője szerint ez a könyv jót tesz az embereknek. Azt nem tudom, hogy az embereknek jót tesz-e, de nekem jót tett. Igaz, szerencsés időszakban vehettem kézbe, mert azt elismerem, hogyha most várnék gyermeket, nagyon be lennék rezelve. Így viszont elgondolkodtatott és felrázott, hogy legyek szíves és lássak már végre tovább az orromnál, és ne mindig csak a gyerekeim tökéletlenségét vegyem észre, hanem időnként azt is, hogy mindaz, amiről Fournier csak álmodozott és amire annyira vágyott: a lehetőség a boldogságra együtt, nekem az ölembe pottyant ezelőtt 12 és 9 évvel.

Nos, nem hinném, hogy a könyv elolvasása után tökéletes szülő válik majd belőlem (ez is legalább olyan fehér madár, mint a tökéletes pasi vagy nő), de talán egy ici-picit türelmesebb.

EGY KASTÉLY, EGY PARK, EGY MÚZEUM

Biztosan feltűnt neked, hogy az utóbbi időben valósággal elárasztottam a blogot őszi tájképekkel. Akkor most azt is elmesélem, hogy hol készültek ezek a fotók és, hogy mit jelent számomra ez a hely. De helyezkedj el kényelmesen, mert messziről indítom és hosszú lére fogom ereszteni a mondókámat.

Az úgy kezdődött, hogy tavaly szeptemberben megérkeztünk Waterloo-ba, hogy ha átmenetileg is, de idetelepedjünk. Manapság már egyáltalán nem számít nagy dolognak, ha egy família a kenyérkeresőt követve felcihelődik, és ezer kilométerrel meg néhány országgal arrább teszi a székhelyét. Nálunk ráadásul nem is ez volt az első alkalom, és minthogy kis családunk francia fiú és magyar lány egymásratalálásából nőtte ki magát, a mobilitás szükségszerűsége gyakorlatilag a kezdetektől fogva ott lógott a levegőben. Ha ezek után azt gondolod, hogy a lakhelyváltás egy fáklyásmenet volt, ki kell hogy ábrándítsalak.

Az első mélyütést saját véreink vitték be. A gyerekek már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a bejelentés pillanatában világos legyen számukra: egy új korszak kezdődik az életükben és a költözés nemcsak abból áll majd, hogy reggelenként máshol ébredünk fel, hanem ritkábban fogjuk látni mindazokat, akik eddig a legtöbbet jelentették számunkra. Ezekután úgy reagáltak, ahogyan az várható volt, vagyis kézzel-lábbal tiltakoztak. Mi szülők pedig, miután minden elképzelhető érvet eldurrogtattunk, (közelebb lesztek a nagyikhoz és az unokatesóhoz, végre megtanulhattok jól franciául, megismerkedhettek egy másik országgal, új barátokat szerezhettek, de persze az otthoniakkal sem szakad meg a kapcsolat végleg, mert minden nagyobb vakációkor hazamegyünk stb.) az arzenálból kifogyva szép lassan elkezdtünk kétségbeesni. Még én is, pedig azt hittem, hogy eddigi fennállásom alatt tökélyre fejlesztettem egyfajta " az oroszlán szájában is vígan danoló kanári " mentalitást. Mert hát mikor zuhanjon össze egy valamire való anya, ha nem akkor, amikor a gyerekeit szomorúnak látja? Álmatlan éjszakák sora következett, de a megkezdett útról nem léptünk vissza. Életem párjával hittünk abban, hogy van értelme belevágni és csak megerősödhetünk a próbatételtől.

A korábbi biztató szavak a gyerekek hihetetlen alkalmazkodóképességét illetően, akkor látszottak beigazolódni, amikor befutottak (hála az égnek viszonylag hamar) az első tanári dícséretek, az első szülinapi meghívók, sor került az első focimeccsekre és megszületett az első gól. A csemeték akkor már sejthették azt, ami nemsokára valósággá vált, vagyis hogy a nagy változás ellenére sem fordul fel fenekestül az életük, csak újabb szereplőkkel népesül be. A két biztos pont (úgymint mama és papa) pedig igyekezett minden eddiginél nagyobb összhangban és intezitással jelen lenni, hogy az átmenet minél zökkenőmentesebb legyen.


Ezekután naívan már-már azt gondoltuk, hogy a mi kis saját waterloo-i csatánkban nyerésre állunk, amikor váratlanul új frontok nyíltak. A tartózkodási engedélyeink intézése során végre megtapasztalhattuk, hogy a bürokrácia nem ismer határokat. Az ügyintéző univerzális lény és íróasztalának földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül tud bicskanyitogatóan undok lenni. Azt hiszem nem is hökkentünk volna meg ennyire mi, akik a Lajtától keletre, közös életünk majd másfél évtizede alatt már összeszedtünk némi edzettséget, ha az előjelek nem tűntek volna annyira biztatónak. A társas érintkezésben itt Brüsszel előszobájában, lehetetlen volt nem észrevenni egyfajta kultúráltságot, nyitottságot és toleranciát. Az utakon közlekedők előzékenységét, szabálytiszteletét. Az üzletekben dolgozók udvariasságát és segítőkészségét. Ezért ért bennünket felkészületlenül a hivatal enyhénszólva hidegháborús levegője. A papírokra viszont szükségünk volt, ezért lenyeltük a békát és ha morogva is, de úgy táncoltunk, ahogy ők fütyültek. Így majd félév alatt végre sikerült hivatalosan is waterloo-i lakossá válnunk.

A következő porszem (mit porszem, valóságos malomkő!) hites uram új munkájának köszönhetően került a gépezetbe: a Magyarországról nézve olyan csábosnak és ígéretesnek tűnő menyasszonyról a nászéjszaka során derült ki, hogy akár róla is írhatták volna az LGT Primadonna című dalát. Most mit csináljunk? Cuccoljunk haza sértődötten vagy próbáljunk kivárni? Krízishelyzetben nem tanácsos kapkodni, ezért mi az utóbbit választottuk és idővel kiderült, megérte. A cégnél hamarosan vezetőváltásra került sor és a dolgok, ha lassan is, de kezdtek jobbrafordulni.

Az első hónapok feszültsége után nyugodtabb idők következtek. Látszólag. Mert amikor már minden adva volt ahhoz, hogy nagyjából úgy mint azelőtt, egyszerűen csak éljem az életemet, azon kaptam magamat, hogy szívfájdítóan hazavágyom. Szinte hallom az értetlenkedők hangját: "Mit nyafog itt ez a nő, hiszen akkor sétálhat a Grand Place-on, amikor csak akar és annyi finom belga csokit tömhet magába, amennyit nem szégyell?!" Az eszemmel én is hasonlóan érveltem, de a szívem más húrokat pengetett. Ha behunytam a szememet, a szilasi dombokat láttam pontosan úgy, ahogyan az otthoni konyhánk ablakából palacsintasütés közben. Vadítóan kékcserepes házastul, HÉV-estül, akácostul, víztornyostul, mindenestül. A belső vihart tudatosan igyekeztem titkolni a családtagok elől, mert mint a maradás eddigi élharcosa, nem tartottam fair-nek elbizonytalanítani őket akkor, amikor már éppen kezdtek megbarátkozni a helyzetükkel.

Na ekkor rendezte úgy az élet, hogy Brüsszel zsúfoltságától eltelve, egy napsütötte (itt elég ritka, s ezért igen becses) novemberi vasárnap délután elinduljunk felfedezni egy közeli kisváros, La Hulpe kastélyát. Már a teljesen megtelt parkoló azt sugallta, hogy közkedvelt kirándulóhelyre érkeztünk. Gyalog indultunk tovább. A park belsejébe vezető széles, lejtős úton számosan közlekedtek. Beszélgetésbe merült családok, egymásba kapaszkodó idős emberek, babakocsit tologató vagy biciklis rosszcsontjaikat szelíden terelgető fiatal szülők, mindenféle korú és összetételű párok, gazdijaikat sétáltató kedvencek, ifivezetőikről leválni vágyó cserkészcsapatok és mi, a kíváncsi idegenek.

Az út baloldalán az ősz csodás színeibe öltözött fákkal körülvett tó terült el, a gyerekek örömére telistele etetnivaló vadkacsával, hattyúval. A parton többtagú fogadóbiztottság álldigált talpig fehér tollruhában: Nils Holgersson Márton gúnárjának belga rokonai. Csalogatóan hívogattak a közeli fehérre mázolt épületek, ezért arrafelé indultunk tovább és nem a magasabban fekvő kastély irányába.

Az udvarba belépve vettük észre, hogy egy látogatható múzeum is van ott. Rövid dilemma után kaptunk az alkalmon, hogy egy csöppnyi kultúrális programban is résztvegyünk, bár halvány fogalmunk sem volt, hogy kicsoda Folon, akiről az intézményt elnevezték. Az csak odabenn derült ki, hogy ez a különc és érzékeny festő, szobrász, grafikus és illusztrátor élete könyvét tárja ki előttünk és végigvezet művészi útkeresésének egyes állomásain. A szabadság madarának megálmodója úgy gondolta, hogy az alkotás folyamata is a mű részét képezi, hiszen a vízfestékkel való munka befejeztével, a száradás során valami végleg meghal, elvész belőle. Ezért filmre vette a festést, hogy a látogató a maga teljességében élhesse át, ahogyan elkészül egy kép.

A múzeumi kitérő után most már határozottan a kastély felé vettük utunkat. Mivel olyan szépen sütött a még enyhén melegítő nap, úgy döntöttünk, hogy nem az árnyat adó ősfák alatt, hanem az előtte elterülő pázsitos réten át közelítjük meg az épületet. Először kicsit óvakodva léptünk a gyepre, attól félve, hogy valamelyik bokor mögül majd harcias parkőr toppan elő. De nem ez történt, sőt egyre többen jöttek velünk együtt demonstrálni, hogy itt fűre lépni igenis szabad. A kastélyhoz érve akár csalódottak is lehettünk volna attól, hogy a nagyközönség elől zárva tartják, de inkább kihasználtuk, hogy a teraszra felmehetünk és egy padon megpihenve, élvezhetjük az őszi napsugarakat.

Valahogy úgy fordultam a napfény felé, mint azok, akik megérzik a hátukon egy másik pillantását. Amint a látvány elémtárult rögtön tudtam, hogy nekem ezért kellett ma idejönnöm. Meg kellett, hogy lássam ezt az ismeretlenségében is oly ismerős tájat, ezeket a látóhatár szélén lágyan ölelkező dombokat. Ez volt az a pillanat, amit a franciák déclic-nek neveznek. Amikor hirtelen kitisztul a fejed, és odabenn összeáll a kép. És egyszercsak képes vagy meghallani azt is, amit a fűszálak és a falevelek próbálnak már egy ideje feléd súgni, hogy "Nyugodj meg, mert jó helyen vagy itt."

Azt már csak magadban teszed hozzá, hogy oké, legalábbis a következő Erzsébet-parki fagyizásig...