Sarah-nak hívták

Ősz derekán még nem voltam moziképes, de itteni barátnőmtől Dominique-tól kölcsönkaptam a könyvet. Így ismertem meg a történetet, amelyben Franciaország legsötétebb napjaiban kapcsolódik össze két család sorsa méghozzá olyan módon, hogy a visszafojtott, megtagadott múltról majd hosszú évtizedek után hull csak le a titkok leple. Ebben a históriában akkor fonódnak össze a szálak, amikor egy tízéves deportált kislány, Sarah pár hét viszontagsága és gyötrelme után egyedül tér vissza egykori lakásukba a razzia idején a gardróbszekrény rejtekében hagyott kistestvéréért.

Torokszorító és szívbemarkoló vallomás Tatiana de Rosnay regénye arról, hogy mit jelent a jog az emlékezéshez akkor, amikor az emlékeknek ennyire iszonyú a súlya. Lehetséges-e és mivel jár ezt egyedül cipelni? Lehet-e mást tenni, mint feltárni a múlt történéseit akár ennyi év után is, még ha ennek az is az ára, hogy semmi nem lehet  és nem is lesz már ugyanolyan, mint annak előtte? 

Szépségesen nehéz olvasmány volt, megsirattam. Nem is egyszer. Kezdetben bizony igen lassan haladtam vele, félre-félretettem. A francia nyelvre fogtam, de másról volt szó, mert egy este végleg kézenfogott és többé már nem eresztett el. Jócskán elmúlt éjfél, mire befejeztem. Mikor ehhez a részhez értem már tudtam, hogy meg fogom próbálni lefordítani Nektek, mert ezek az egyszerű sorok minden másnál kiáltóbban adták tudtomra azt, hogy mi minden veszett oda már akkor és ott, a Vel d'Hiv* poklában. 

"A kislány az anyja felé fordult és annak sápadt, meggyötört arcát fürkészte. Hiába kereste benne az egykori vidám és szerető asszonyt, mert az, aki úgy ringatta őt a karjaiban, hogy közben kedves kis jiddis beceneveket suttogott neki, az az édesanya már nem volt ott.  Az a mézszínben csillogó hajú, ragyogó arcú kis nő, akit minden szomszéd a keresztnevén üdvözölt. Ő, akinek mindig olyan meleg és biztonságot nyújtó "mama szaga" volt.  Aki magában hordozta a finom étkek, a szappan és a tiszta lepedők illatát. Aki olyan ellenállhatatlanul tudott kacagni és aki azt mondogatta, hogy a háború ellenére is rendben lesz minden, mert az ő családjuk jó, erős és szeretettel teljes. Ő szépen lassan átadta a helyét egy sopánkodó, sápadt és lesoványodott valaminek, aki se nem mosolygott, se nem nevetett, áporodott és savanyú szagot árasztott, a haja száraz és töredezett lett,  elszürkült. A gyermeket szörnyű érzés fogta el. Az anyja már most olyan volt, mintha nem is élne."


A szerző anglo-francia és a könyvet angolul írta Sarah's key címmel 2006-ban. A regény azóta számos nyelven jelent meg. Ha jól tudom, magyarul még nem. Lehetséges, hogy a film megelőzi és előbb hazaér.


* Vélodrome d'Hiver  - fedett kerékpár-aréna Párizsban (1959-ben lerombolták), ahová 1942 nyarán a nácik parancsára francia rendőrök bezsúfoltak több ezer deportálásra összegyűjtött zsidó férfit, asszonyt és gyermeket. 

Köhögős

Idehurcolkodott mellém. Mint amikor kicsi volt és beteg, vagy csak rosszat álmodott, vagy csak egyszerűen nem akart megérkezni hozzá az álommanó. Apját ahogy régen, szépen átpateroltuk a lányszobába. Láza alig volt, de szinte megállás nélkül köhögött és beszélt. Én meg örültem. Na nem a betegségnek. Csak annak, hogy most is,  mint akkor a lámpaoltás után, sürgős és halaszthatatlan sutyoroghatnékja támadt. Szépen lassan sorszámot húztak maguknak a jóccakátok, de mi csak sutyorogtunk. Erről-arról, mindenféléről. Suliról, tanarakról, barátnőkről, frizuráról, zöldszínű körömlakkról meg tudomisén még miről. Csupa világmegváltó apróságról, amiről napközben nem mindig sikerül, mert akkor ő annyira hitelesen alakítja a tűzrőlpattant és önérzetes kamaszlányt amennyire én a nem kevésbé tűzrőlpattant és önérzetes anyukát. De az éjszakának, mint rendezőnek  más koncepciója volt velünk. Láthatatlan ujjaival félresimogatta az ellentéteket és újra cinkosokká avatott bennünket. Élveztem. A köhögését már kevésbé. Azon törtem a fejem, hogy mi lehet az, amit még nem durrogtattam el az itthoni gyógyszeres arzenálból a krákogás elleni harcban. De én kérem szépen addigra már széjjellőttem mindent, üres volt a tár. Ekkor jutott hirtelen eszembe édesanyám, aki most biztosan azt mondaná: "Kösd be a torkát!" Hát fogtam egy vékony sálat és bekötöttem. Aztán végre mégiscsak sikerült elaludnunk. A sálnak köszönhetően vagy mégsem, ki tudná ezt megmondani? Mindenesetre lehet benne valami, mert nálunk a famíliában anyáról lányára szállt eme gyógymód, bár én bevallom kissé elhanyagoltam eddig, nagyobb becsben tartva a medicína kínálta lehetőségeket. 

Aztán nemcsak édesanyám előbbi szavai ötlöttek az eszembe, hanem egy idevágó majd félévszázados történet is a családi legendáriumból. Ennek bizony az ecsegfalvi általános iskola fiatal tanítónője a főhőse. Ő, akit olyan csillogó és nevetős tekintettel áldott meg a teremtő, hogy megmelegedett mellette mindenki, aki csak belenézett azokba a fekete bogárszemekbe. Így járt a kondorosi ifjú agrármérnök is, aki egy szép napon még úgy ült föl a ványali vonatra, mint addig bármikor, de már azzal szállt le róla, hogy neki vagy ez a kis endrődi lány lesz a felesége, vagy senki más. Na de az ő históriájuk már egy másik lapra tartozik, mert  a mi történetünk idején még nem indult el velük az a bizonyos ványali vonat. Elindult viszont a kis tanítónő, a bogárszemű, a legjobb barátnőjével egyben kolléganőjével Endrődre a szüleihez, hogy ott töltsék a hétvégét. Oda is értek pénteken estefelé, ahol Franciska néni jóféle vacsorával, Vince bácsi pedig csabagyöngyéből préselt musttal várta őket. Ettek, ittak, kvaterkáztak aztán meg, mert már igencsak későre járt az idő, nyugovóra tértek. A lányoknak a különszobában ágyaztak meg. Hanem a vendég kisasszonyban bújkálhatott valami kis víruska, mert ahogy elhelyezkedett az ágyban, szinte azonmód elkezdett köhögni. Előbb csak úgy csendeskén, de aztán már egyre hangosabban. Nemsokára rá is szólt a barátnője, de úgy, hogy nem csak a szeme nevetett bele: "Vigyázz Maruszja, mert meghallja az Anyu és már jön is, hogy bekösse a torkodat valami "gatyadarabbal." Alig fejezte be a mondatát, már nyílt is az ajtó.

Jó ember

a hóember.

Ez itt mindenképpen. Meg snááájdig. Ugye? Meg olyan kis életvidám. Mindjárt ezzel a poénnal kezdte:

Mivel búcsúzik suliba induló csemetéjétől a hóember-mama?

- Csak ki ne melegedj!!!

Ünnep

HÉTKÖZNAPI

DIDERGÉSEK

BILINCSÉNEK

JÉGCSAPZÁRJA

CSILINGELŐN

PATTAN SZÉT,

HA HOZZÁÉR

AZ ANGYAL

SZÁRNYA.

Ezzel a kis szusszanásnyi, 

a Firkákba ünnepelni átkéredzkedett

 Sóhajtással kívánok minden kedves olvasómnak

Szép, Békességes Karácsonyt!

Lapozok,

lapozok. Képeslapozok. Úgy a második tucat táján már inkább rémeslapozok. A bevásárlólisták firkantásához  szokott, a billentyűk kopogtatásán edződött ujjaim és a betűk éppen a csatabárd kihantolására készülnek, de folytatom. Az idő múlni tetszik, de nem mérem. Az emailek, sms-ek és az arckönyv századában egyáltalán van ennek az egésznek még értelme? Nem költői kérdésnek szántam, szerintem van. Ezért csinálom. Divat manapság, hála a technikának, gyorsan letudni dolgokat. Én sem vagyok ez alól kivétel, hiszen sikerült jól előretolakodnom, amikor a türelmetlenséget osztották, de a karácsonyi képeslapokkal másként vagyok. Ünnep előtt nekem ez már mániám, hozzátartozik a várakozás szertartásaihoz. Szeretem. Szeretem őket. Küldeni is, kapni is. Szeretem, hogy kézbefoghatóak, hogy ha néha agycsikarás és ujjgörcsök árán is, de beléjük költözhetek a mondataimmal, a girbe-gurba írásommal. Néhány éve még másképpen is, mert akkor saját készítésűeket is küldtünk, ma már nem. Ellustultam, segédkék megnőttek, elunták. Tudom gyerekes a gondolat, de szeretem elképzelni, ahogyan egy kicsit odaülünk velük kandalló- vagy ablakpárkányokra, polcokra, asztalokra, komódok tetejére, azok ünnepére, akikkel nem tudunk személyesen találkozni. Idén több helyre is a szokottnál, mert lábatlankodásom okán, megszakítva eddigi hagyományainkat, most nem utazunk haza a téli szünetben. Ez lesz tehát az első. Az első belgiumi karácsonyunk. Más lesz. Hogy rosszabb, azt nem hiszem, de más. Nagyon. Félek is tőle, meg nem is. 

Kori

Kislánykoromban nagyon szerettem korcsolyázni. Alig vártam az igazi zimankókat, amikor végre fellocsolták a szomszédos iskola udvarát. Szerettem azokat a hosszú és hamar lámpafénybe burkolózó estéket. Szerettem gyorsan, féktelenül siklani és közben megfeledkezni minden másról. Annyira jó volt egy kis időre kibújni a jó tanuló unalmasan rámsimuló jelmezéből és csak hagyni, hogy a fagyos szél a sálamba kapaszkodjon és cvikipuszijaival pirosra csipkedjen. Szerettem magam körül a sapkák alól kikandikáló ismerős arcokat, az állandó zsongást, a jég sikkanását a korcsolyám éle alatt. Szerettem, hogy közben mindig szólt a zene és hogy az a zene szólt. Szerettem hogy a farmerom, hála a két vastag harisnyának, legalább ilyenkor a combomra feszült. Szerettem, miközben persze ahogyan illett, felháborodottan kértem ki magamnak, ha valamelyik fiú levadászta az usánkámat vagy derékon kapott és úgy tolt maga előtt. És ott volt a megfáradtak és elgémberedettek örök mentsvára, a melegedő, az elmaradhatatlan pirospaprikás zsíros deszkával és a mindig valószínűtlenül savanya, ámde forró citromos teával!


Régen volt. Elmúlt. Így van ez rendjén, nincs is ezzel semmi baj. A telet egy ideje már ablakon innenről élvezem jobban. Koripályán pedig azt sem tudom mikor jártam utoljára. Mindenesetre egy jelenetre máig élesen emlékszem. Nem volt sok híja, hogy egy hosszú, bukdácsolásnak álcázott lépéskombináció után ne hasaljak  nagyot a saját kiköpött tüdőmön, s mindeközben csupán egyetlen cél lebegett lelki szemeim előtt: úgy-ahogy lépést tartani a gyerekeimmel. Hitves akár egy a szokottnál vidorabb grál lovag termett mellettem e nehéz pillanatokban, amikor úgy hullott le rólam a komoly és megfontolt családanya néha egészen bosszantóan rámsimuló jelmeze, mint - kedves költőmet idézve -  "ruha másról  a boldog szerelemben".

Újra tagfelvételt hirdettünk

... a CSPMP-be (Családi Plüss Maci Párt). Ezúttal fennállásom a bejegyzés szempontjából teljesen mellékes, hogy hányadik évfordulójának az alkalmából.  A néhány héttel korábban lezajlott akció értelmi szerzői és fővédnökei a párt két tiszteletbeli, egyenjogú társelnöke: Noémi és Dávid voltak. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy bemutassam kik is ültek léptek be:

Ők ketten időközben remekül beilleszkedtek a kis helyi kollektívába. Pótolhatatlanul értékes kádereknek bizonyultak, és mint ahogyan az a képen is igen jól látható, minden tekintetben megbízható, szilárd alapokon és jó széles platformon nyugvó plüssmedve értékrenddel bírnak, így örömmel jelenthetem, hogy tagságukat titkos szavazással, ellenszavazatok nélkül, egyetlen tartózkodás mellett, ezennel véglegesítettük.

Na jó, akkor most megyek és gyorsan kitöltök egy belépési nyilatkozatot a PAV*-ba. Ha ebben a szellemben folytatom, garantáltan sokra vihetem. Fel egészen a...a addig. 

* Pihent Agyúak Világszövetsége