TANGÓ

Ez a történet egyszerűen megíratta magát velem. Úgy kezdődött, hogy a múlt pénteken minden különösebb ok nélkül Piazzolát raktam fel a hallgatnivalók közé. Csapdának bizonyult, mert aztán folyton rákattintgattam a Libertango-ra. Aztán másnap délelőtt főzőcskézés közben Lengyel Nagy Anna rádiós műsorába csöppentem, amelyben az argentin tangóról mesélt. Miközben gépiesen kavartam a lábasban rotyogót,  egyre többet időztem egy képzeletbeli buenos aires-i tangóklubban. Rögtön hozzáteszem, hogy a valóságban soha ki nem tettem a lábamat a vén kontinensről, nem tudok spanyolul és egyszer sem tangóztam. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor már álmomban is a történetet szövögettem. Ezután fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nem kapálózom tovább,  inkább leírom. Tessék, ez a mese kerekedett belőle.

"Mi a csudát keresel Te itt?"  Ezt a kérdést magamhoz intézem miközben bizonytalan léptekkel ereszkedem lefelé a lépcsőkön az alagsorban lévő tangóklubba. Taxival és egyedül érkeztem, mert barátnőm Kata és argentin férje Miguel, a házigazdáim, az utolsó pillanatban mondták le a tervezett programot. Jólmenő reklámcégük van, de ma este  ázsiai üzletfeleik a krízisre hivatkozva, sürgős video-konferenciát hívtak össze. Én viszont holnap hazautazom. Tehát vagy egyedül jövök, vagy sehogy. Az egyedülre szavaztam és most itt billegek magassarkú cipőmben puccosan  és tagadhatatlanul berezelve. Végtelennek tűnő másodpercek telnek el mire leérek. Mély levegőt veszek és lesz ami lesz, benyitok. Félhomály, érzéki harmónika zene és összesimuló párok. Földbegyökerezett lábbal, kisebb pánikhangulatban állok az ajtóban. Úgy tűnik, mintha valaki felém sietne. Egy őszes halántékú, talán az ötvenes éveiben járó, magas, vékony férfi közeledik. Ideér és bemutatkozik.  Ő Santiago a tulajdonos. Házigazdáim a barátai és ideszóltak az érdekemben, hogy viseljen gondot a magányos magyar senorára. Istenem, milyen jól ismernek! Tudják, hogy a belevalósággal csak a velemszületett félénkségemet próbálom leplezni. Ezegyszer nagyon hálás vagyok a figyelmességükért. "Kérem hölgyem, jöjjön velem, szeretném meghívni egy italra." - mondja Santiago mosolyogva és olyan tekintettel néz rám, hogy az az érzésem akár a  világ végére is követni tudnám. Pedig nincs  két perce, hogy ismerem.

A terem bal végébe vezet, ahol egy aprócska bár is található székekkel. Santiago úgy ültet le, hogy közben a táncolókat is láthassam. Majd eltűnik és hamarosan két koktélpohárral a kezében jelenik meg újra. Az egyiket nekem nyújtja. Amikor azt firtatom hogy mi lötyög benne, titokzatosan és az elmaradhatalan mosollyal a szája szegletében csak ennyit felel: "Ez legyen az én titkom, mert csak így lehetek biztos abban, hogyha legközelebb ilyenre vágyik, hozzám fog eljönni érte." Magamban jót nevetek: "Aha, mi az nekem, csak egy óceánt kell átrepülnöm hozzá!"  Belekóstolok az opálosan zöld italba. Finoman csiklandozza a nyelvemet. Egyszerre édeskés és kissé fanyar. Az utóíze pedig egy csipetnyit kesernyés. 

Beszélgetni kezdünk. Hamarosan megtudom, hogy lovagias kísérőm annak idején (van annak már  vagy harminc éve) az apai nyomásnak engedve jogásznak készült. Látva hüledező arcomat gyorsan hozzáteszi: "Sosem lettem ügyvéd. Utolsóéves voltam az egyetemen, amikor vénkisasszony Juanita nénikém meghalt és mindenét rámhagyta. Az örökségből nyitottam ezt a klubot és vált addigi szenvedélyem a  tangó, az életemmé."

"Aztán  fokozatosan részese lettem az idejárók életének. Nézze csak  azt az idős házaspárt!"  És egy szikár, egyenes derekú hatvanas öregúrra mutat, aki  gyengéden és féltőn öleli át gömbölyded, vidám tekintetű hitvesét. Felénk integetnek. "Ők Rosa és Pablo.  A kezdedektől fogva járnak ide. Itt ismerkedtek össze. Tanúnak hívtak az esküvőjükre. A középső fiuknak én vagyok a keresztapja. Híres építész lett a srácból. Pablo egyszer otthagyta Rosát egy másik nőért. El is költözött. Aztán két hónap alatt belátta mekkora marhaságot csinált és visszajött. Minek új táncpartnert keresni, ha az ember egyszer már megtalálta az igazit?" Egy mosoly fut át az arcán, aztán hirtelen befelhősödik a homloka. "Rosa halálos beteg. Gyógyíthatalan. Tudja. Pablo is. Csak azt nem tudják, hogy a másik tudja. Kímélni akarják egymást és ha látszólag is, de úgy csinálni mindent, mint azelőtt. Legalább addig, amíg még lehet." Én pedig csak bámulom őket, ezt a 21. századi Philemont és Baucist, ahogyan teljes harmóniában, lágyan elsiklanak mellettünk, és magamban azt kívánom, hogy legyen erejük továbbcsinálni,  de az utolsó tangó végén tudjanak mégis színt vallani és szépen elbúcsúzni egymástól. Legalábbis egy időre.

Ahogyan fogyatkozik poharamból az ital, úgy válnak ismerőseimmé Santiago szavai nyomán a többiek is, akik a táncparkettet benépesítik. "Ott az a királynői termettel és idomokkal rendelkező, gyönyörűen sminkelt és ragyogóan szép, negyvenes asszony, ő Faustina. Fél éve még az alkohol rabja volt. Akkor kezdett el inni, amikor a férje otthagyta és lelépett egy húszéves cicababával. Az elvonókúrát követően jött el ide és lassan újra magára talált. Magára. Párra még nem. Az hosszabb időt fog igénybe venni. Egyelőre elég annyi, hogy már nem utálja a férfiakat. Legalább táncolni hajlandó velük. Aztán ki tudja, lehet, hogy előbb-utóbb észereveszi a félénk Augustot is, aki már most úgy tekint rá, mint egy istennőre."

Santiago folytatja: "Aztán itt van Diego." Azonnal megállapítom, hogy ez a huszas éveiben járó fiatalember úgy néz ki, mint egy görög isten. Nem, mégsem. A görög istenek nem néznek ki ilyen jól. "Ő az idős hölgyek bálványa. A férfi, akinek a karjaiban egy tangó erejéig újra fiatalnak érezhetik magukat. Diego egy gigolo. Majdnem olyan, mint egy prostituált. Pénzért táncol, de mindig kedves és tisztelettudó. Egyébként a tanulmányaira gyűjt. Orvos szeretne lenni. Amúgy meleg. De erről csak én tudok."

Megismerem még Vilmát, a takarítónőt, aki nem magassarkú cipőben, hanem mindig nyitott papucsban táncol. Aztán Josét a könyvelőt, aki csak pár hete kezdte el, de azóta elmaradhatalan. Rebeccát és Luigit, akik fiatal szerelmesek és bimbózó szerelmük átsüt minden mozdulatukon. 

Kiürült a poharam és nem tudom, hogy a látottak vagy a hallottak vannak-e rám ilyen hatással, netán a koktél, de habozás nélkül igent mondok, amikor Santiago táncra kér fel. Amikor magához húz, érzem a feszültséget az izmaiban, de a keze megnyugtat, ahogyan a kezemhez ér. Táncolni kezdünk. Vezet és mégsem. Nem tűnik fel, hogy uralná a mozdulataimat. Úgy irányít, hogy közben szabadnak érzem magamat. Vele egyenrangúnak és könnyűnek, mint a madár. Repülök és közben eggyé válok a partneremmel és a zenével. Ilyet még sohasem éltem át. 

Az este véget ér. Elfogynak a vendégek. Santiago udvariasan kikísér. Búcsúzóul csak ennyit mond: "Viszontlátásra senora! Ha legközelebb Buenos Aires-ben jár, keressen meg!

"Eljövök Santiago, persze, hogy eljövök!  - válaszolom és magamban így folytatom: "Azért legalább a koktélja receptjét megadhatta volna! Hiszen nem tudok róla semmit, csak azt, hogy olyan volt, mint az estém: egyszerre édes és  fanyar, kissé  kesernyés utóízzel."

IDŐ

VAN ÚGY, HOGY POROSZKÁL.

MÁSKOR MEG ELPEREG.

BARÁT VAGY ELLENSÉG?

NEKI. NEKEM. NEKED.

ENGESZTELVE GYÓGYÍT

ILYEN-OLYAN SEBET.

 MIKÖZBEN KAJÁNUL,

RÁNCOKAT FESTEGET.

ELŐSZÖR RÁDNEVET,

AZUTÁN MÁR RAJTAD.

PŐRE ARCODBA NÉZ,

S SZEMTELENÜL HALLGAT. 

KÖNNYEIDET CSALJA,

MAJD MAGA 

TÖRLI LE.

HOL BÁNT,

HOL SIMOGAT 

NAGYHATALMÚ KEZE.

HA TÜKRÉBE TEKINTESZ,

VALÓ(D)BAN MEGMUTAT.

EL NEM KENDŐZ SEMMIT,

LELKED MÉLYÉN KUTAT.

MEGELŐZNI MINEK?

ELŐLE FUTNI KÁR.

UTOLÉR MINDENKIT,

NÁLA NINCSEN HATÁR.

TELIK ÉS MÚLIK,

NÖVEKEDVE FOGY Ő.

ÉS EGYSZER ÁTÖLEL

A VÉGTELEN IDŐ.

NAGYASSZONYOK

Két asszony. Két színésznő. Két mozi ikon. Mindkettő már jócskán túl élete delén. Két párhuzamos sors. Két hasonló és mégis nagyon különböző életút. Egy magyar és egy francia. Az egyikről tegnap olvastam el egy újságcikket, a másikkal pár hete láttam egy beszélgetést a tévében. Mindketten az ötvenes években indultak és évtizedek alatt változtak át a filmvásznon és az életben is üde és hamvas, kívánatos fiatal nőkből először érett asszonyokká, majd barázdált arcú matrónákká. Gyakorlatilag a szemünk előtt vénültek meg. Mind a ketten dohányoznak és az elfüstölt bagótól  a hangjuk mára egyfomán vesztette el  bársonyosságát és vált érdessé, karcossá. Az alkatuk is rímel. Karcsúak ma is. Számtalan fesztiválon számtalan díjat söpörtek be. Meg persze buktak is. Nem is egyszer. De Cannes vörös szőnyegén mind a kettőjüket életműdíjjal jutalmazták. Testet, lelket leheltek szerepekbe. Így ismerte meg nevüket, arcukat a világ.

Eszem ágában sincs belesétálni a kelepcébe és  azt latolgatni, hogy mi lett volna a magyarból, ha pár ezer kilométerrel nyugatabbra jön világra és hogy mivé vált volna a francia, ha hagyja, hogy Hollywood beszippantsa. Én nem szeretem az olyan mondatokat, amik azzal kezdődnek, hogy mi lett volna ha. Ez legyen a megfeneklett művészek menedéke. A két színésznő életműve önmagáért beszél és remélhetőleg még mindig nem teljes.

De én itt és most mégsem a művészetüket fogom magasztalni. Arra ott vannak a mindenféle kritikusok és ítészek. És nem is állítom, hogy nekem mindig minden tetszett és tetszik, amit létrehoztak. De az lenyűgöz, ahogyan az életük filmjében alakítják, méghozzá hátborzongatóan hitelesen a lehető legnehezebb szerepet: az öregedő nőt. Egy olyan korban, amikor szinte minden azt sugallja, hogy kutya kötelesség dacolni a múló idővel. Amikor a hangsúly nem azon van, hogy hogyan öregedj, hanem hogy egyáltalán ne öregedj meg. Amikor egyre fiatalabb nők esnek a tökéletesség és a plasztikai sebészet bűvöletébe. Amikor  a negyvenesek (magamat is beleértve) kétségbeesve tapasztalják ráncaik szaporodását és előfordul, hogy rosszabb napokon az önértékelésükön és a magukba vetett bizalmukon pillanatok allatt keletkeznek repedések pusztán attól, hogy a reggeli tükör olyan kíméletlenül mutatja meg  a valóságot. És ez az érzés teljesen független attól, hogy az illető boldog párkapcsolattal és családi háttérrel van-e felvértezve. Ott és abban a percben ő akkor is úgy érzi, hogy nincs nála nyomorultabb a világon, mert menthetetlenül öregszik. 

Kérdem én: tényleg olyan rettenetes megöregedni? Azt gondolom, hogy nem könnyű és persze azt is, hogy attól függ. Egy valaha sugárzóan szép nő számára maga lehet a golgota. Míg annak, akivel a sors a kezdetekben kevésbé bánt bőkezűen, talán nem ennyire drámai. De mindenképpen nehéz és küzdelmes, bár talán mégis könnyebb akkor, ha elfogadjuk az idő múlását és nem az ellene való harcra, hanem a vele való kibékülésre fordítjuk az energiát. Ha sikerül megszeretni magunkat így és ilyennek. Én még az út elején járok és nem tudom, hogyan kell ezt egyáltalán jól csinálni, de ha lehet, nagyon szeretném megtanulni. És úgy érzem ez a két színésznő tud valamit. Ahogyan az anyukám is tudta, csak neki nem volt ideje végigjátszani a partit. Hogy a szépség és az öregség nem feltétlenül egymást kizáró fogalmak. Hogy igenis léteznek szép öregasszonyok. Olyanok, akik annyi tartást, derűt, harmóniát, belső békét és pozitív energiát sugároznak, hogy sikerül vele önbizalmat csöpögtetni a csüggedőkbe, hogy igen, így is lehet. Amikor az idős magyar színésznő mosolya és kuncogása pillanatok alatt megidézi a hajdani copfos lányt a Körhintából, vagy amikor a francia a "Jules et Jim"-ből megismert huncút és csillogó tekintetével nyolcvanévesen is az ujja köré csavarja nemcsak a riportert, de szerintem mindenkit, aki csak látja. Ilyenkor tényleg úgy érzed, hogy megáll az idő...

Két nő. Két asszony. Két nagyasszony. Vagy ahogyan a francia mondja: grande dame. Két méltóságot árasztó és tiszteletet ébresztő fehérszemély. Nagyon örülök, hogy vannak. Hogy itt vannak közöttünk. 

Törőcsik Mari és Jeanne Moreau.

TÉLI BLUES

ESIK ÉS HIDEG VAN.

HARMADNAPJA.

FÁZOM.

KÍVÜL ÉS BELÜL IS.

MELEGEDNI VÁGYOM.

AZ EGÉSZ NEM KEREK,

A PUZZLE NEM TELJES.

NEM ÁLL ÖSSZE A KÉP,

MINDEN KÉRDŐJELES.

A SZÍNEK KOMORAK,

HALVÁNYAK A FÉNYEK.

NEM SZÁRNYAL,

BOTORKÁL ILYENKOR

A LÉLEK.

JÓKEDVEM MERRE VAGY?

GYERE VISSZA ÚJRA!

ÁBRÁNDOK

TÖRÉKENY

TÜKRÉBE 

BÚJVA

KERESLEK.

NEM LELLEK.

PEDIG JÁROK S KELEK.

ODABENT S IDEKINT.

AZ ABLAKHOZ MEGYEK.

EGY ÁGACSKÁT LÁTOK

S VALAMI ÁTÖLEL:

TOLLRUHÁS TRUBADÚR

TAVASZRÓL ÉNEKEL.

KÖZÉPISKOLÁBA SORSHÚZÁSSAL

Azt mondod lázálom? Azt mondom valóság. Azt kérdezed hol? Azt felelem Belgiumban. Itt ugyanis nincs felvételi vizsga, sem körzetrendszer, hanem a középiskolába készülőket túljelentkezés esetén úgy szűrik meg, hogy kisorsolják azokat a szerencséseket, akik felvételt nyernek. Természetesen az eseményt nem kíséri csinnadratta, ez itt kérem nem a Lottóshow. Zárt ajtók mögött történik minden és elutasítás esetén maximum egy rideghangú levélben közlik, hogy fel nem vettek ugyan, de 19. vagy a várólistán.

Ezek után talán meg sem lep a következtetésem, miszerint a bölcs vezérek elmebeli állapotát megkérdőjelezni korántsem országspecifikus. És ez a felfedezés egyáltalán nem lelkesítő, sőt sokkal inkább lehervasztó. Pláne, ha azt is hozzáteszem, hogy az itteni illetékesek már a visszaesők kategóriájába tartoznak. 2007-ben még mint nem érintettek csak csendben szörnyülködtünk azon az ötleten, hogy a középiskolába jutásról a kérőlapok műintézménybe érkezésének időpontja döntsön. El lehet képzelni milyen volt egyes gimnáziumok környéke már egy nappal az ominózus dátum előtt. Nagyjából mint a könyvesboltok az utolsó Harry Potter piacradobásakor. Persze olyanok is akadtak, akik bérsorbanállókat vettek igénybe. Micsoda leleményesség!

Az nyilván sovány vigasznak tekinthető azok számára, akik ebbe az áldatlan helyzetbe belekényszerültek, hogy a fiaskó után valami felelős felállt a székéből. Nem hiszem, hogy miniszer lett volna, mert az országnak akkor éppen nem volt kormánya. Ó, az interregnum apró örömei! Bár ha belegondolok, legalább volt aki belátta a helyzet tragikomikumát és magára vállalva a felelősséget és következményeket, vette a kalapját. Na ezek után már azt gondoltuk, hogy érdemi változás lesz, de nem lett. Úgy tűnik, hogy a képregények hazájában szükségszerű a vonzódás a karikaturisztikus helyzetek iránt. Igy történhetett meg az, hogy ismét csak hatalmasat szárnyalt valaki elméje. Persze ha a mi szemszögünkből nézzük, akár mélyrepülésnek is nevezhetnénk.

Mert sajnos ezennel mi is szenvedő alanyokká váltunk. A sorsolással a rövidebbet húztuk és vigasztalhattam az elutasítástól elkeseredett kislányomat, hogy ettől azért még nincs vége a világnak, és hogy a B terv szerinti suliban is megtalálja és megállja majd a helyét. Igenám, de befelé én is úgy bőgtem, mint a csacsi, mert nagyon szerettem volna, ha odakerül, ahová menni szeretett volna és ahová az összes barátnője bejutott. Szívesen megkíméltem volna attól, hogy a kapcsolatépítést két év után újra a nulláról kelljen kezdenie. Ugyanakkor tudom, hogy intelligens, talpraesett és értelmes gyerek és meg fogja oldani, de megértem a csalódottságát, mert lehetősége sem volt arra, hogy rajta múljon bármi is.

Megtépázott lelkivilágunkat némiképp rendbetette egy múlt heti eligazítás a leendő gimnáziumban. Két nagyon szimpatikus nő, az igazgató és helyettese tartották. A közönség soraiban vegyesen a felvettek és a várólistások. Ugyanis a rendszer szinte törvényszerű velejárója, hogy vannak, akik egy fenékkel akár több lóra is felülhetnének, míg mások akár három szék mellett is a pad alá esnek. Ez utóbbiak indulatai teljesen jogosak és ezt az intézmény vezetői is nagy empátiával és türelemmel kezelték, holott nem őmiattuk alakultak így a dolgok. Az esemény a végefelé spontán tüntetésre agitálássá alakult. Mint megtudtuk: aznap Manif. (manifestation=tüntetés) á 16 heures á Bruxelles á la Place de la Liberté! Stílusosan a Szabadságtéren akkor, amikor döntési szabadságodat a vakszerencse egy húzással alááshatja. Szívem szerint elmentem volna, de már nem akartam lemondani a randevút a fogszabályzóval. De jó volt érezni, látni, hogy milyen sokan megmozdulnak.

Ezek után félreértés lenne azt gondolni, hogy most visszasírom az otthoni felvételi rendszert. Szó sincs róla. Azt is legalább ennyire visszatetszőnek tartom a "na lássuk csak, hogy mit nem tudsz" követelményrendszerével, ami pusztán csak a szűrést szolgálja, és sok esetben köszönő viszonyban sincs sem az általános iskola, sem a célzott középiskola valódi oktatási színvonalával. Nem értek egyet azokkal, akik azt az elvet vallják, hogy úgy kell neki, tanulja meg az a büdös kölök ne csak a leckét, de azt is, hogy az élet nem habostorta. Én meg úgy vagyok vele, hogy nem feltétlenül született mindenki versenylónak, és ráér még az a gyerek, hiszen előbb-utóbb úgyis meg fogja tanulni. A rendszer pedig csak látszólag kezel mindenkit egyformán, mert a felvételi pontszámok nem nyilvánosak, ezért óhatatlanul kinyílnak a kiskapuk az egyenlőnél is egyenlőbbek, a retyék és a rutyák előtt. Szerintem mindannyian ismerünk ilyen történeteket.

Visszatérve hozzánk. A látottak és hallottak alapján Noémi egyre inkább úgy véli, hogy jó helyre fog kerülni. Az iskola modern és az összes közül a legközelebb van a házunkhoz, önállóan buszon utazva is percek alatt elérhető, hatalmas zöld terület veszi körül, angolul, spanyolul és németül is lehet tanulni. Néhány mostani osztálytárs is itt folytatja, köztük egy kislány, akivel pillanatnyilag ugyan nem puszipajtások, de ki tudja, hogyan alakul később. Egyébként az osztály minden szempontból legjobb sráca is idejön. Micsoda húzóerő! Ezért még azt a békát is hajlandóak vagyunk lenyelni, hogy kötelező az uniformis. Na ne olyat tessék elképzeni, mint Angliában, itt csak a színt írják elő. Persze ez is épp elég egy tinilánynak, akinél a színpompás öltözködés az önkifejezés egyik hatásos eszköze. Szóval, szükség lesz ugyan némi rafinériára, de őt ismervén nincsenek kétségeim, hogy ezt is megoldja. Azt pedig már korábban észrevettem, hogy a jobb ruhaüzletek külön sötétkék-világoskék szekciót tartanak fenn a Berlaymont-osoknak. Legalább nem kell lejárni a lábunkat a göncök után.

Most hogy így kifüstölögtem magamat és Téged is belerántottalak olvasóként, meg kell állapítsam, hogy még mindig nem találtam föl a spanyolviaszt, nincs ötletem az egyedül üdvözítő megoldásra. De ez nem is az én dolgom, mert ha tudnám, akkor nyilván nem itt ücsörögnék a gépemet püfölve. Vannak azonban erre érdemesebbek, akiket ezért fizetnek. Ezért is tartom különösen bosszantónak, ha csak ennyire telik tőlük. Most ugyan némileg leamortizálódtunk az izgalmaktól, és ha így folytatódik, három év múlva Dávid révén ismét elébük nézünk. Már előre félek, hogy nehogy legyen a majdani tótumfaktumok között valaki a Négyszögletű kerekerdőből. Tudod, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű...

ŐK ÉS ÉN

Ez az írás most más lesz.

Azért, mert egyszerűen nem lehet másmilyen, csak ilyen.

De ez is én vagyok. Pontosabban mi.

Szombat, vasárnap, hétfő.

Három beszélgetés.

Mély.

Igaz.

Értő.

Mindhárom mással.

Máshogyan.

Másról.

Kicsiről,

Nagyról.

Életről,

Halálról.

Porszemről,

Világról.

Munkáról,

Családról.

Édesről,

Keserűről.

Nevetve,

Komoran.

Könnyedén,

Komolyan.

Róluk,

Rólam.

Kérdeznek,

Mesélek.

Kérdezek,

Mesélnek.

Hallgatom,

Hallgatnak.

Hallom,

Hallanak.

Kinyílok,

Kinyílnak.

Értem,

Értenek.

Érzem,

Éreznek.

Figyelek,

Figyelnek.

Rezdülök,

Rezdülnek.

Örülök,

Örülnek.

Ismernek.

Elfogadnak.

Szeretnek.

Felemelnek.

Kellenek.

Ők.

Nők.

BARÁTNŐK.

HULLOTT A PELYHES

Azon meg sem lepődtünk, hogy hullott, hiszen nem a Bahamákra költöztünk úgy másfél éve. Na de arról nem volt szó, hogy ennyi, arról meg pláne nem, hogy még meg is marad! Elkényelmesedve első itteni telünktől, mert tavaly maguk az őslakosok beszéltek le a téligumik beszerzéséről - megjegyzem akkor teljes joggal - a karácsonyi szünetet követő, amúgyis nyűgös hétfő reggel voltunk kénytelenek szembesülni a valóval, hogy az éjszaka Holle anyó kitartóan fáradozott, és Waterloo-t 20 centis hó lepte be. Istenem, mit nem adtunk volna érte, ha mondjuk 10 nappal korábban jön az égi áldás és Szilasligetre? Milyen jókat szánkózhattunk volna a szomszédos lankákon! Na de, hogy ide és most?

Fölocsúdva az első sokkból, rögvest készen állt a haditerv: téli lábbeli híján kisautómat szigorú garázsfogságra ítéljük és hitves jóféle magyar zimankókra felkészített kocsijával furikázunk. Ehhez azonban előbb ki kellett ásni a paripát a hó alól. Kellő eszközök híján csak úgy kézzel-lábbal, de sikerült. Elindultunk. Először az iskola felé. Feltűnően sokan voltak az úton és feltűnően nem felkészülve a hóhelyzetre, így aztán feltűnően lassan haladtunk. Ettől a hátsó üléseken apróbb pánik jelei mutatkoztak: Jaj, el fogunk késni a suliból! Mire a sokatpróbált szülék csak ennyit tettek hozzá: és a jelek szerint nem mi leszünk az egyetlenek... Ezután némiképp csitult a harctéri idegesség.

Az iskola utcájába fordulva azonban újabb adrenalin dózist kaptunk. A szomszédos sávban elegáns Porsche-ját próbálta az úton tartani egy úrvezető, szemmelláthatóan csekély sikerrel. Eléggé el nem ítélhető kárörvendezésünket csak az zavarta meg, hogy úgy tűnt megállíthatalanul belénk csúszik. A mennybélinek hála, a sofőrnek az utolsó pillanatban sikerült úrrá lennie az elszabadult lóerőkön, ezt megúsztuk.

Mikor odaértünk, a suliban már javában zajlott az első óra. Mindenkinek ugyanaz. Környezetismeret a szabadban: hógolyózás, némi futkározással egybekötve. Régen láttam már a gyerekeimet ilyen kedvvel besietni az iskola kapuján... Hát igen, a tél örömei! A közlekedési káoszt előidéző fehér valamiből így lett egyszerre varázslatos játékszer. Ezek az itteni gyerekek nem most láttak először ennyi havat - itt is szokás síelni járni - de hogy ez a pihe-puha fehérség idejön és nem kell érte százkilométereket utazni, na ez már valami! Sose felejtem el azt a kis krapekot, aki szkafanderre emlékeztető anorákjában, szétterpesztett lábakkal a földbe gyökerezve, szélesre tátott szájjal bámult az égre, és várta: na nem a sültgalambot, hanem a hópelyheket...

Miután a vasútállomáson elbúcsúztam életem párjától, aki ezúttal vonaton próbált meg eljutni anderlecht-i munkahelyére, az irányt kedvenc áruházam felé vettem, hogy a két heti távollét után kongó hűtőszekrényünket némiképp feltöltsem. Az épület előtt vígkedélyű ám jócskán alulöltözött és alulfelszerelt alkalmazotti csapat próbálta elkotorni az időközben újra megindult havazástól egyre csak hízó hóréteget, melyen valóságos vitustáncot jártak a bevásárlókocsik. Nagyjából félóra alatt sikerült végeznem a bevásárlással és bőszen toltam kifelé kocsimat, benne -egyebek mellett- vágyam tárgya, legfrissebb szerzeményem: egy hólapát!

A rendületlen havazás láttán a korábban oly lelkes hókotró brigád feladta az egyoldalú küzdelmet és dolga végezetlenül levonult a harctérről. Ennek egyenes következményeként a hó fogságában minduntalan elakadó kocsimat csak szumósokat megszégyenítő taszigálással sikerült célbajuttatnom. Ha ezt sejtettem volna, biztosan közelebb parkolok. És még nekem volt lelkiismeretfurdalásom, hogy ma reggel kihagytam a tornát!

Hazafelé hajtatva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy errefelé egészen furcsa módját választják a hóval szembeni harcnak az utakon. Itt nem zavarják meg a forgalmat lomha hókotrók, ugyan! Helyettük fürge sószóró autók járnak. Csak sajnos, ami hatásosnak bizonyul pár centis hóval szemben, mit sem ér a féllábszárig érőnél... Egy idő után az emberben óhatalanul megfogalmazódik a gondolat: Országomat egy hókotróért!

Azért valahogy csak hazaértem és nemsokára felavathattam vadonatúj, kék hólapátomat. Egykedvűen hánytam a havat és úgy éreztem, hogy a helyzet valamitől furcsa. Kis idő múlva rájöttem mi zavar. Hát persze, attól érzem magam ilyen furán, hogy tök egyedül lapátolok. Bezzeg odahaza! Az első hólapát kapirgáló hangja úgy hat a szomszédságra, mint hívőkre a misére hívó harangszó. Nem telik bele öt perc és már mindenki hányja, közben pedig szidja vagy az időjárást, vagy a rendszert, vagy valamelyik szomszédját. Mert az egyszerűen elképzelhetetlen hogy X-nél szebben és gyorsabban legyen megtisztítva a járda, a kocsibejáró, a mittudomén.

Nosztalgiám lenne? Nem tudom. Lehet. A hóhányás is csak jobban megy kalákában. No, de azért arra büszke vagyok, hogy miközben rendíthetetlen buzgalommal vívtam a waterlooi hócsatát, két autójában ülő szomszéd is lelassított megkérdezni, hogy honnan szereztem hatékony munkaeszközömet. Hát persze, azért nem jöttek, mert nem volt mivel! Tényleg most már emlékszem, hogy reggel is láttam valakit jobbhíján szeneslapáttal próbálkozni.

Ujjé! Lesz itt még közös lapátolás!

És lőn.