Én és a Tai-chi

Furcsa pár vagyunk mi ketten. Van annak már jó néhány hónapja is, hogy megismerkedtünk. Most próbálunk összeszokni. Minden jel arra mutat, hogy nagy szerelem van kialakulóban. Legalábbis a részemről. Egyébként most elsősorban még Christian szavain és mozdulatain keresztül jut el hozzám. Amióta először meghallottam mesterünk borzongatóan mély hangját, azóta igyekszem megfogalmazni magamnak a gyomorbanéző tekintet audio megfelelőjét. Eleddig sikertelenül. (Ha lenne ötleted, meg ne fossz tőle!)

Óvatlanul lopakodik be a tudatalattimba, ugyanis őt nem megérteni, hanem érezni kell. Ez egy olyan többé-kevésbe nagyon is tudatos valakinek, mint amilyen én vagyok, hatalmas kaland és felfedezés. Egyre inkább gondolom úgy, hogy a régi slágerrel élve: "Nekünk találkozni kellett." A Tai-chi-nak és nekem. A korábbi testedzések jól begyakorlott, gépies és többnyire tükörből kontrollált mozdulatai után itt ez a valami, ami táncba hív önmagammal, ami lágyan ringó adóvevőket varázsol a kezeimből, hogy egy jólirányzott mozdulattal fülöncsípjék a földből áradó energiát és feltöltsék vele a testem minden porcikáját. Ez így elég hókuszpókuszosan hangzik, de én azt érzékelem menetközben, hogy a bemelegítő gyakorlatok alatt az ujjaim bizsergősen érzékennyé válnak, hogy felkészülnek a várva várt vendég, az energia fogadására. A tv régi replay felvételeihez hasonlító lassú mozdulatsorok pedig nem mások, mint a keleti harcművészetek végletesen lelassított, ám a harmóniától majd kicsattanó pozíciói. De hát nem is harcolunk mi itt senkivel, hacsak nem éppen önmagunkkal, és egyáltalán nem mellesleg pont önmagunk érdekében.

Christian jó tanító. Amúgy svájci és valószínűleg belékódoltan alapos. Fáradhatatlanul és könyörtelenül javítja ki mindenkinél a hibás tartást, mert nem hajlandó senkiről lemondani. Nem átallja az unásig ismételni, hogy: "Meg ne próbáld megérteni, érezd!" Ezzel igyekszik kiszuggerálni belőlünk a "nyugatiságunkból" fakadó agyvezérelt görcsösséget. "Maradj velem!" - szokta volt mondani akkor, ha bármelyikünknél is észrereveszi, hogy az a bizonyos fonál veszni készül. Amíg én számítottam a csoportunk benjáminjának, - már ami az érkezés sorrendjét illeti, de lehet, hogy amúgy is...- rendszeresen odajött hozzám is "igazgatni" és persze nem hagyott elbújni a hátsó fertályon, hanem rögvest az első sorba, magával szembe parancsolt. Nem tagadom, hogy némiképp megkönnyebbültem, amikor újabb versenyzők csatlakoztak és már nem én tűntem a legszögletesebbnek az alakulatban.

Ezt a bejegyzést elég régóta készültem megírni. És mégis, szinte magamnak is megmagyarázhatatlan módon, egyre csak halogattam. Pár napja jöttem rá, hogy miért. Még hiányzott valami. Egy meghatározó élmény. Hát most megkaptam. A bemelegítés után a 24 pozícióból gyakoroltunk néhány lépést, amikor megtörtént a csoda. Marionett bábu lettem a chi kezében. De egyáltalán nem bántam. Sőt! Olyan könnyűnek, már-már légiesnek éreztem magamat, mintha a vízen lebegnék. A mozdulataim szinte maguktól indultak el és a csoporttal teljes harmóniában folytatódtak. Ha néha kontrollképpen rápillanottam a mesterre, láttam, hogy jól csinálom. Rájöttem, hogy mennyire jó újra csapatban mozogni! Hogy a tai-chi-t is könnyebb így megtanulni, mert ha kell, a szent cél érdekében még az energiáink is összekapaszkodnak. Hogy a konditeremben a sortársakkal ugyan egymás mellett tapossuk a gépeket, és csurig leizzadunk, de igazából mégsem vagyunk együtt.

A másfél óra végére kétlábonjáró smiley jelvénnyé váltam. Ha régebb óta olvasol, talán emlékszel arra, hogy a focis írásomban mennyire irigykedtem a fiúkra, mert a labdakergetés közben eufórikus örömben van részük. Most én is megtapasztalhattam és még csak labda sem kellett hozzá. Tudom én, hogy bőven van még mit tanulnom, és hogy nem is lesz mindig fáklyás menet, ha tényleg el akarok jutni oda, arra szintre, amit megálmodtam: árnyas fák között, halványan átszűrődő napfényben, smaragdzöld gyepen, kívül és belül teljes összhangban, egyedül tai-chizom... De hogy jó úton járok, hogy nekem negyven felett, a hajfesték alatt őszülő tincsekkel pont ebbe kellett belevágni, arra most kaptam nagyon nagy bizonyosságot.

Elismerem, ez az írás igencsak szubjektív (hogy ne mondjam ömlengősen áradozó és vállaltan elfogult), ezért ha tárgyilagos infóra is vágysz a tai-chi-ról, azt itt (magyarul) vagy itt (franciául) találod. Ez utóbbi változat az, amit én is művelni próbálok.

Az én hetem

Magdalena-tól kaptam a stafétabotot és ezeket gereblyéztem össze magamról:

1.Legnagyobb örömöm: anyának és hitvesnek lenni

2.Legnagyobb bánatom: szüleim elvesztése

3.Legjobban szeretek: szívből, könnyezve kacagni, nagyokat beszélgetni, sétálni, utazni és utána hazaérkezni, szaunázni, kopasztósan forró fürdőt venni, üres lakásban üvöltve énekelni (mások idegzetét és fülét kímélendő), esőillatot beszippantani, alvó szeretteimben suttyomban gyönyörködni, palacsintát sütni és enni...

4.Leg - : túlzott konfliktuskerülés (vénülvén mintha némiképp javulna a helyzet), figyelmetlenség, tudálékosság, vezetés közbeni majdnem non-stop kommentelés ( ezeknél vénülve sincs javulás, sőt!)

5.Leg + : odafordulás képessége, kiegyensúlyozottság, békés természet

6.Legújabb szerelmeim: versírás, tai-chi (szeretnék ez utóbbiban -ha lehet  még matróna-kor előtt- eljutni egy olyan szintre, hogy a természet lágy ölén, egyedül is csinálhassam), pilates

  

7.Legkevésbé nélkülözhetők az életemben: a családom, a barátaim, a könyvek és a belga csoki

Nem fért be a pontok közé, de azért ideírom, hogy mi az, amit nagyon nem szeretek: a hazugság, az intolerancia, és az agresszivitás.

Megköszönve Magdi felhívását a keringőre, a végén én is továbbadnám a stafétabotot sok szeretettel Szűcs Ági-nak, Gaby-nak és Bonca-nak.

Parc Paradisio

Tegnap úgy éreztük magunkat, mint a paradicsomban. Több okból is. Először, mert gyönyörű idővel búcsúzott a május (s vele együtt a kedvenc évszakom), és valljuk meg ez itt Belgiumban nem mindig evidens. Ha pedig hétvégére esik mindez, és így családi körben lehet eltölteni, netán egy jó kirándulással megspékelve, na az már a non plus ultra. Ahogyan egy belga focimamatárs foglalta össze sommásan nemrégiben: "Ez egy olyan ország, ahol jó élni. Viszont az időjárás tényleg hagy maga után némi kívánnivalót. Ám ha megjavul, az emberekből elemi erővel tör fel az életöröm, és sáskamódra rajzanak ki a zöldbe."

Reggel a felhőtlen égre pillantva mi is utilaput növesztettünk a talpunkra és elindultunk a Waterloo-tól mintegy 50 km-re fekvő Brugelette nevű kisvárosba, amely arról nevezetes, hogy a közvetlen közelében található egy gyönyörűséges park, amit nemes egyszerűséggel csak Parc Paradisio-nak neveztek el. A parkolóhoz érve nyilvánvalóvá vált, hogy jó pár ezren juthattak hasonló elhatározásra, mint mi. Ennek ellenére volt hová "kikötni" a lovakat, mert órási terület állt mindehhez rendelkezésünkre. A bejárat felé kaptatva még vagy kettő hasonló nagyságrendű létesítmény tárult a szemünk elé telis-tele autókkal. A látogatóáradat impozánsnak ígérkezett és a kasszáknál kígyózó sorok sem cáfoltak rá. Mégis viszonylag gyorsan fogyatkoztak az előttünk állók, így mintegy negyedórányi várakozás után bejutottunk.

Belépvén, a helyet első pillantásra akár egy szimpla állatkertnek is nézhetnénk. De tényleg csak a legelsőre. Nem is szaporítom tovább a szót, beszéljenek helyettem a fotók. Remélem képesek lesznek valamennyit visszaadni a park fantasztikus hangulatából. Tarts velem, indulunk!

Háztáji farm. Állatsimogató is volt egyben. A vietnami csüngőhasú egyenesen ki is követelte magának a hátvakarást. Ezesetben kifejezett előny, hogy szagot nem közvetít a blog.

Pelikán eskem-beskem szökőkútba álmodva.

Ez a klasszicista épület rejti a vízivilágot. Belépve Nemo kapitány Nautilusának belsejében találod magadat és a tenger páratlan gazdagságát mintegy hajóablakból kitekintve csodálhatod meg.

Nagy kékség kis medúzákkal.

Kínai harcos és egy mai matador.

A kínai kert vízesése. Ha rákattintasz, láthatod, hogy mögé is lehetett bújni.

Függő gyaloghídon. Kényszeredett mosollyal próbálom leplezni a berezeltséget.

Kukucs!

Mászik I.

Mászik II.

Segítség, tapír(ok) a vízben! A párocska általunk hölgynek vélt tagja alighanem bevágta a durcit, mert ha őurasága a közelébe úszott, tengeri malacszerű visítást hallatva zavarta el.

A kihalás szélén álló fajoknak szentelt Noé Bárkája.

Zöld lépcsők a Ganésa szentély lábainál.

Vízköpők ugyanott.

Szamárfüles, jobbradőlős.

Dávid művészi koncepciójának megfelelően.

Pancs.

A sasok birodalma.

Papagájváros. A permanens csivitelést és rikácsolást tessék odaképzelni!

Szívünk csücskei (Noémié és az enyém): a vörös pandák. Szieszta után, korgó gyomorral ébredezve.

Az egész napunkat itt töltöttük. Térdig lejártuk a lábunkat. Jöttünk, mentünk, gyönyörködtünk. Néha meg-megálltunk egy kis falatozásra, hogy aztán újult erővel vessük bele magunkat a felfedezésbe. Hullafáradtan érkeztünk haza. Vacsora-rittyentés után gyakorlatilag beestem az ágyba. Még egy skype-randit is mára halasztottam az egyik szívbéli barátnémmal. Szerencsére nagyon megértő. Egy kicsit neki is készítettem ezt a bejegyzést. Meg a másiknak, aki szintén lelkes állatkertbe járó és ráadásul vörös panda rajongó. Meg a harmadiknak felüdülésképpen, mert fárasztó költözködéssel töltötte a hétvégét. Meg mindenkinek, aki szeret kirándulni és szép dolgokat látni. Meg magunknak, hogy emlékeztessen rá milyen jó volt itt. Először jártunk a Parc Paradisio-ban, de nem utoljára.

Csak a boríték

Ül a beszélgetős műsor stúdiójában. Ő az egyik vendég. Megsaccolni sem tudom a korát. Szelíd szeme nevet, a szája pedig egyfolytában mosolyog. Amikor közelről veszi a kamera, látszik rajta, hogy nehezére esik nyelni. Nekem meg eleinte ránézni. Ha az utcán találkoznék vele véletlenül, először biztosan megrettennék, aztán sürgősen meg kellene csodálnom a járdán egy érdekes formájú kavicsot vagy esetleg pont akkor kellene rákukkantanom a karórámra. Rögvest el is szégyellem magamat, bár azt hiszem a reakcióm teljesen emberi. Ösztönösen a szép dolgokat, a harmóniát keressük a szemünkkel is, s megriaszt, ha annak hiányával ilyen fokon találkozunk. De mégsem váltok csatornát, mert valami pontosabban valaki nem ereszt. Az első percben még menekülni akartam és a könnyebb utat választani. De most már maradok, mert kíváncsi lettem a történetére. Nem borzongani szeretnék én, csak olyan jó lenne megfejteni vagy legalább megérteni ezt a kétlábon járó mosolyt. Mert ha valakinek, hát neki aztán tényleg meg lenne minden oka rá, hogy fasírtban legyen az egész világgal.

Amikor a történetmesélésbe kezd, olyan szenvtelenül és egyszerűen teszi, mintha egy teljesen átlagos, hétköznapi sztoriról lenne szó. Hamarosan megtudom, hogy 24 éves volt, amikor a sors megpróbálkozott vele, hogy egy pillanat leforgása alatt tragédiába fordítsa élete forgatókönyvét. Munkahelyi baleset következtében a szerelmével összeházasodni készülő, sármos fiatalember végtelennek tűnő hosszú hónapokra a kórház égési osztályának a betege lett. Testfelületének 92 százalékán szenvedett nagyon súlyos égési sérüléseket. Amikor bevitték a mentők, az orvosok nem sok esélyt láttak az életbenmaradására. Az tűnt az egyetlen reménysugárnak, amit a családjától hallottak: "Ce garçon est un véritable battant. Il n'abandonnera pas." Azaz: Ez a fiú vérbeli küzdő. Nem fogja feladni. Ő pedig egy pillanatig sem cáfolt rá erre. Élni akart mindenáron. Még így is. A tűz által megrabolva, de élni.

Rövidesen meg is fogalmazza a hitetlenkedő műsorvezetőnek s persze mindannyiunknak, hogy számára ez így volt természetes. Az csak a "boríték" volt, (hozzáteszem nem akármilyen boríték!) amiben a lángok helyrehozhatatlan kárt tettek, a lényeg, hogy ami belül van, a "levél" az sértetlen maradt. Ezt az erőt, ezt az óriási hitet kellett, hogy megérezze a menyasszonya is, aki miután felkínálta neki a másként döntés lehetőségét, feleségül ment hozzá pedig tudta, hogy az egykori bájos arc már csak fényképekről mosolyoghat vissza rá.

Mindez immár 8 éve történt. Azóta túl vannak számos operáción és két angyalarcú szöszke kisleányt nevelnek nagy szeretetben. Sébastien nem él remeteéletet. Rendszeresen jár az emberek közé és nem neheztel rájuk, még ha legelőször iszonyodva fordítják is el a tekintetüket róla. Megérti őket, de teljes szívéből hisz benne és mindent megtesz érte, hogy mosolyán, csillogó tekintetén és tiszta, őszinte szavain keresztül a sértetlen és nemes belső énjét is megmutathassa nekik. Azt kívánom, hogy minél többször kapja meg a lehetőséget rá. Pedig tudom, hogy a külcsín és a "csomagolás" túlzott fontosságától megszédült világunkban nincs könnyű dolga. Lásd az én első, szinte reflexszerű reakciómat. De akiben ekkora belső tűz ég, annak akár még ez is sikerülhet. Sőt talán még az is, hogy erőt adjon azoknak, akik vele ellentétben az élet nagyszínpadán kapott kisebb-nagyobb pofonoktól sírig tartó, súlyos lelki sérüléseket szenvednek.

Örülök, hogy az előbb mégsem nyúltam a távirányító után. Hogy láthattam és hallhattam. Ahogy mesélt. Magáról. Magukról. Életről. KO utáni talpraállásról. Önmagába vetett hitről. Egymás iránti szeretetről és bizalomról. És én most ezzel a bejegyzéssel szeretném jelképesen megköszönni neki azt, amit kaptam tőle. Nem is keveset. Kimondatlanul, de egész lényével próbált emlékeztetni arra, amire a Róka tanította a Kis Herceget. Hogy jól csak a szívével....

Női szakasz

Kettesben mentünk moziba. Anya és leánya. Egy anya-lánya filmre. Mi másra? A LOL-nak az adott pikantériát, hogy a 16 éves lányát imádó, tőle rendszeresen kiakadó és érte egyszer okkal, máskor ok nélkül aggódó édesanyát a három évtizede a Házibulival berobbanó Sophie Marceau alakította. Nem tudom és nem is akarom véka alá rejteni, hogy mennyire kedvelem ezt a színésznőt. Szeretem a ráncfelvállaló természetességét, a szinte védjegyes női báját, a letisztult és allűröktől mentes eszköztárát, a hitelességét. 

De ezt a bejegyzést most mégsem neki vagy a filmnek szentelem. Már csak azért sem, mert szerintem nem durrant akkorát, mint anno a Házibuli, meg aztán ki tudja felkerül-e valaha is a hazai mozik programjára. Helyette inkább arról szólnék, amit kiprovokált belőlem. Azt, hogy ezt a szerelmetesen konfliktusos viszonyt szemlélve akaratlanul is eltöprengtem azon, hogy milyen a kapcsolatom a lányommal, aki egy  12 éves és 9 hónapos nőci palánta.

Ha hasonlattal kéne éljek, leginkább egy hajóhintával tudnám leírni azt, ami közöttünk van. Csak ez a miénk gyakran kiakad a fenti tartományban, hogy aztán -nehogy már elkényelmesedjünk- néha-néha  alá is szálljon. Amikor fent repülünk az maga a csoda. Olyankor egy kicsit már  a barátnőm, a cinkosom. Hálás vagyok érte, hogy őszintén megbeszél velem sok mindent. Nyilván meg is tart magának dolgokat, de ez is rendjén van. Nem akarok minden titkáról tudni. De örülök neki, ha érdemesnek tart rá és beavat, hogy például kinek tetszik az osztályban. Talán egyszer majd azt is megtudom, hogy neki ki tetszik. Csodálom a nyitottságáért, a talpraesettségéért. Elvarázsol és büszkeséggel tölt el a bontakozó nőiessége. A könnyedség ahogyan ruhát választ magának és amivel viseli. Nem gondolkodtam még el rajta, de lehet, hogy az ő szárbaszökkenését is látva  élem meg könnyebben a saját hervadásomat? 

A hajóhintánk mélyrepülésekor meg egyenesen összezuhanok. Ilyenkor úgy érzem, hogy  egy idegennel van dolgom, aki megrémít azzal, ahogyan páncélt növeszt, amiről aztán lepattan minden észérv. Ő meg gondolom nem lát mást, csak egy sárkányt, aki külsőre ugyan az anyjára hajaz, ám meggyőzhetetlenül és igencsak emelt hangon hajtja a magáét. Pláne, ha még azt is tudnád, hogy milyen "komoly" dolgokon borul ki a bili! Legutóbb például attól paprikásodott föl a hangulat, hogy vajon zuhogó esőben és alig öt fokban  az all stars vászoncipő-e a legmegfelelőbb viselet. Én próbára tettem a hangszálaimat, ő pedig az immunrendszerét, mert nem lehetett eltántorítani az ötletétől. Amikor  érte mentem a suliba, már dideregve várt a kerítésnél és csak ennyit mondott: igazad volt, mama. Nem éreztem elégtételt, sőt! Nagyon vigyáztam, hogy ott helyben el ne bőgjem magamat, mert annyira megsajnáltam és nem láttam benne mást, csak a kismadaramat, aki a szárnyait szeretné néha kipróbálni. Döntést hozni és akár meginni a levét, ha úgy adódik. Persze egy édesanya meg inkább szeretné megspórolni a gyerekének a "léivást". Lehetetlen vállalkozás?

Még sokat kell tanulnom. Meg kell tanulnom néha már elengedni a kezét. Nem pedig mindig kényszeresen ott topogni a nyomában,  mint amikor még járni tanult és képes volt egy hajszálnyira tőlem úgy elvágódni, mint a liszteszsák. Azok a kiadós puklik a homlokán már régen begyógyultak, és egy náthától sem dől össze a világ. Félre ne érts, nem akarom magára hagyni ennyi idősen a kis-nagylányság határmezsgyéjén. Csak egy kicsit a háttérbe húzódni, onnan szemlélni és nem rögtön mindenbe beleszólni, még ha az olykor-olykor rettenetesen nehéz is. Olyan jó lenne, ha ezt sikerülne úgy tenni, hogy egy pillanatig se legyen kétsége afelől, hogy mindig mindenben számíthat rám, hogy történhet bármi, az én vállam mindig ott lesz, hogy ráhajthassa a fejét. Éppen mint a moziban.

APRÓCSKA GYÖNGYSZEM AZ ATLANTI PARTON

Szeretnélek megismertetni egy hellyel. Itt töltöttem február utolsó hetét a gyerekekkel. Nem volt szó sem igazolt, sem igazolatlan hiányzásról az iskolából, ugyanis az intézmény síszünetelt. Mi nem. Helyette lenyúltam hitves GPS-sel felszerelt szekerét és a lovak közé csapva - egy tankolást leszámítva - meg sem álltunk az Óceán partján fekvő breton kisvárosig. Le Croisic-nak hívják. Azért mutatom be, hogy ha egyszer eljutnál a közelébe, ki ne hagyd. De ha a látogatás mégsem jönne össze, tekintsd úgy ezt a bejegyzésemet, mint virtuális idegenvezetést. És nehogy rosszul érezd magadat attól, hogy még sose hallottál róla, mert én is így voltam vele egészen addig, amíg életem párjának nem választottam valakit, akinek ott él a családja. Tulajdonképpen nászajándékba kaptam a lehetőséget, hogy ideszokjak. Élek is vele rendszeresen.

Nem árulok zsákbamacskát, ezért rögtön elmondom, hogy a nyári vakáció idején érkező jobban teszi, ha nem a tengerparton való heverészést és a fürdőzést állítja programjának középpontjába. Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy fürdővendégként azok érzik majd úgy, hogy az ígéret földjére érkeztek, akik rozmár felmenőkkel rendelkezvén megcsömörlöttek a kontinentális, gatyaülepszaggató kánikulától és frissebb fuvallatokra vágynak. A jó időt nem lehet garantálni, és szebb napokon is csak 25 fok köré kúszik a hőmérő higanyszála. Az pedig már valóságos ünnepszámba megy, ha a vízé eléri a 20 fokot. Ettől eltekintve a tengerpart mesésen gyönyörű, a várostól kiindulva a félszigeten váltakoznak a homokos, dűnés, lankás partszakaszok és a sziklás öblök. Autóba ülve, biciklire pattanva, vagy akár gyalogosan sétálva is lélegzetelállítóan szép élményben lehet részünk. Apálykor nagyon sokan szerelkeznek fel vödrökkel és indulnak kagyló és rákgyűjtő portyára, hogy pénztárcakimélő módon szerezzék be az ebédre vagy a vacsorára valót. Aki nem rajong eme tengeri herkentyűkért, a szép kagylóhéjakból gyűjtögethet magának.

A tengeri levegő étvágyat csinál, és ha megéhezvén helyi specialitásokra vágynánk, a legjobban tesszük, ha egy crepêrie-be, vagyis palacsintázóba térünk be. A mi kedvencünk a régi városházával szemközt található és Duc d'Aiguillon-ról nevezték el. A menüsor galette-ből (hajdinalisztből készült sós palacsintából), crêpe-ből, (ami édes palacsintát jelent) áll. A nagyétkűek még mindezt fagylaltkehellyel is megkoronázhatják. Az ételek mellé nagykorúaknak habzó almabor vagyis cidre dukál, amit fületlen tálkából kortyolgathatunk.

A kiadós ebéd után városi sétával folytathatjuk. A klausztrofóbiásoknak nagy kihívás ígérkezik, mert turistaszezonban egymás sarkát tiporják itt a népek. Ennek ellenére mindenkit rábeszélnék arra, hogy araszoljon végig a kikötői parton, ahol legelébb is, a régi halpiac felújítottt épületében, helyi képzőművészek kiállítását nézegethetjük meg. Ezután célszerű a kis butikok mentén elballagni a kb. 200 m-re fekvő Place Dinan-ig, amelyet a breton építőművészet remek példáiként számontartott többévszázados, színes ablaktáblás és kőkapufélfás házak öveznek. Csütörtökönként itt van a nagypiac és kéthetenként vasárnap a bolhapiac, ahol a sok lim-lom mellett szép régiségekre is bukkanhat a gyűjtőszellemmel és vággyal megáldott turista. Innen toronyiránt elindulva 5 perc alatt a XVI. századi templomhoz érünk. Órájához mindig bátran igazíthajuk a sajátunkat. Egyébként minden egész órakor harangütéssel is jelzi az időt azoknak, akik nem láthatják. Az épület a szomszédvár, Batz sur Mer templomának mintájára készült, a rossznyelvek szerint egyszerűen lekopírozták. Való igaz, hogy a félszigethez autón közeledve, mintegy 10 km-es távolból az első pillanatban tényleg elbizonytalanodik az ember, hogy melyiket is látja. Ettől függetlenül megnézésre mindenképpen érdemes, és a gyönyörű üvegablakok mellett kuriózum még benne az oltár fölött függő, fából készült hajó, amely a város tengerhez való kötődésére utal.

A templom után célszerű útbaejteni az Estacade-ot, ami nem más, mint egy furcsa ötvözet a moló és a ponton között, és ahol a kisebb hajók szoktak kikötni. Itt adódik lehetőségünk arra is, hogy vezetett horgásztúrára induljunk. Persze csak az, akinek bírja a gyomra a hullámok fölötti zötykölődést. Nálunk kizárólag a fiúk vannak erre hitelesítve. Aki nem rendelkezik saját pecabottal, a hajón bérelhet magának. A tulajdonos kedves, szolgálatkész és mindig tuti helyekre kormányozza az alkalmi horgászokat. Amúgy családtag: ő a sógorom...

Ha gyerekekkel járunk Le Croisic-ban, ideális célpontnak ígérkezik - főleg esős napokon - az Océarium felkeresése. Ebben az óriási akváriumban megtekinthetőek az óceán flórájának és faunájának jeles képviselői. Színpompás díszhalak, kagylók, rákok, korallok és Ausztráliából idehozatott cápák is. Garantált a többórányi felhőtlen szórakozás. Az Océariumtól pár száz méterre egy csiganeveldét is megnézhet az, akinek erre támad gusztusa. Megjegyzem, hogy mi még nem tettük be a lábunkat e műintézménybe, hiszen otthon a kertben ingyen "gyönyörködhetünk" bennük. Én amúgy is biztosan irtó szándékkal közelednék feléjük. Tavaly szétlegelték az összes petúniámat. Persze nyilván más szemmel nézegeti a csigucit az, aki fokhagymásan álmodja a puhatestűt a tányérja közepére és a látogatás végén zacskóban viszi haza, mint főznivalót.

A középkorban a várost és a környező településeket, nevezetesen a 15 km-re eső és várfallal körülvett, történelmi központtal rendelkező Guérande-ot is a tengeri só tette gazdaggá. Marais salant-nak hívják azt a két város között elterülő, szárazon leginkább a Hortobágy szikeseire emlékeztető helyet, ahová a tenger vizét sekélyen bevezetik és ahol aztán a nap párologtató hatásának köszönhetően végül fogatlan gereblyére hasonlító eszközzel kupacba gyűjtik a fehér "aranyat". A "sóföldek" mentén most is a kétkezi termelőtől (paludier) vásárolhatjuk meg zacskókba csomagolva nemcsak a nagyszemcséjű durva tengeri sót, hanem azt a finom aprószemcséset is, amit nagyon kifejezően "fleur de sel"-nek, azaz a só virágának hívnak. Persze a mai paludier-k már csak hobbiként és turistacsalogatóként űzik a tevékenységet, hiszen manapság csak ebből megélni, egyszerűen lehetetlen.

Mielőtt végleg búcsút vennénk Croisic-tól, mindenképpen térjünk be két üzletbe. Egyik sem szuvenírbolt. Azoktól itt is kiráz a hideg. Ez az én két boltom helyi specalitásokat árul. A Belle-Iloise tengeri halakból készült kenőkéket, melyeket apró konzervdobozkákból rendeznek szemetgyönyörködtető kompozíciókba. Némelyeket ajándékcsomagba, másokat kiskosárkákba. Ha valaki biztosra akar menni, mindig van kóstoló, így ki lehet választani mi ízlik a legjobban. Senkit nem akarok befolyásolni, de az én kedvencem a zöldcitromos-makrélás és a whisky-s szardíniás. Hmm. A másik bolt a Trinitaine. Itt vásárolhatsz - a teljesség igénye nélkül - mindenféle apró vajassüteményeket gyönyörűséges pléhdobozokban vagy szimplán zacskóban, sós karamell bonbonokat (bizarul hangzik, de nagyon finom), cidre-et a hozzávaló kerámia tálkával, parányi recepteskönyvet, amiből aztán otthonodban készítheted el a galette-eket és crêpe-eket szeretteid és a magad gyönyörűségére.

Le Croisic-ból elmenni nehéz. Alig lehet megállni utasként, hogy távolodva az ember ne forogjon minduntalan hátra megkeresni szemével a környezetéből kimagasló templomtornyot. A romantikusabbak kis kerülőt téve, a sziklás partszakaszt, a côte sauvage-t útba ejtve búcsúzhatnak el a végtelen víztől és a szilaj tengeri széltől, aki versenyre kelve a négyüteművel még jó darabon szegődik kísérőül.

BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET(ek)

A kíváncsiság ültetett le a képernyő elé vasárnap este. A francia tévé tűzte műsorára a Jane Austen remekművéből 2005-ben készült mozifilmet. A premierjekor még annyira el voltam telve a BBC 6 részes tévésorozatától, hogy semmi pénzért be nem ültem volna rá. De ha  most "per gratis" iderakják elém, akkor miért ne? Legalább tudjam, hogy miről alkottam summás véleményt, mielőtt még egyáltalán belekukkantottam volna. Mondanom sem kell, hogy még el sem kezdődött, de  én stílusosan már tele voltam előítéletekkel.  Létezhet egyáltalán Mr Darcy Collin Firth után? Megkedvelhetem itt is a főszereplőket? Hogyan lehet ezt a történetet másfélórába sűríteni úgy, hogy ne érezzük összecsapottnak? Lesznek-e majd itt is kedvenc jeleneteim? A brit konkurrensnél egyébként a Pemberley-beli látogatás volt a szívem csücske.  Nos, nagyjából ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor elkezdett peregni  a film.

Már az első percekben az volt az érzésem, hogy különös szemüvegen keresztül látok mindent és egymásra vetítem a két alkotást. Kicsit olyan volt ez, mint amikor síversenyeken összejátsszák a két legjobb futását. Véletlenül pont aznap volt egy ilyen élményem a Val D'Isère-i alpesi vb utolsó versenyszámánál. Na de vissza a film(ek)hez.

Ahogy haladt előre a történet úgy nőtt bennem a várakozás, hogy na majd most. Most majd felfedezek  valami eredetit. Próbálkozások persze voltak. A rendező, mintha érthetően és tudatosan igyekezte volna elkerülni az elkerülhetetlent, mármint az összehasonlítást. Kihasználta a technika adta lehetőségeket és csodálatos tájképekkel is gazdagította a látnivalókat. Ezenkívül  más, meglepő helyszínt keresett néhány jelenetnek. Így mosta el például Mr Darcy első szerelmi vallomását a zuhogó eső. Szó szerint, mert azon kaptam magamat, hogy már nem is a párbeszédre figyelek, henem az foglalkoztat, hogy sikerült-e megúszniuk a színészeknek a kísérletet egy szimpla náthával. A Pemberley látogatás számomra maga volt a csalódás. A klasszicista enteriőrnek köszönhetően a kastélyban erős kriptahangulat uralkodott. A szoborgyűjtemény pedig még rakott is rá néhány lapáttal. Mr Darcy márványba álmodott mása természetszerűleg képtelen volt melegséget árasztani és inkább a történelemkönyvek antik hőseit idézte. Nekem rögvest Julius Ceasar mellszobra ugrott be  a gimnázium első osztályából, akire anno galád módon cerkával körszakállt és szemüveget rajzoltam, majd így írtam alá: a prof. Ezért aztán nem csoda, ha hiányérzetem belekarolva nosztalgikus hangulatomba elő is hívta a tévéváltozatbeli festményt, amely a házvezetőnő elbeszélésével egybecsengve  megsejteti Lizzy-vel a büszke főnemes valódi, szeretetreméltó énjét és felkelti benne a vágyat, hogy majd egyszer ennek a helynek az úrnője legyen.

A főszereplőválasztással sem tudtam megbékülni. Lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba és hiányzott belőlem a kellő akarat, de nem bírtam Keira Knightley-ban észrevenni Elizabeth Bennett-et. Nem láttam benne mást, mint egy durcás és jobbára búval bélelt, ritkábban kedvesen mosolygó fiatal lányt. Hiányzott a durci mögül az a huncútul  élénk, évődő tekintet és az életkedv, ami Jennifer Ehle alakítását annyire hitelessé tette.  Knightley-t az alkata is hátráltathatta abban, hogy életre keltsen egy 18. század végén élő fiatal nőt. Már csak azért is, mert a zörgő csontok helyett akkortájt a teltebb idomok voltak divatban. Mily boldog idők! A Mr Darcy bőrébe bújó színészt nagyon jelentéktelennek éreztem. Olyan letargikus arckifejezéssel csinálta végig, hogy még csak az az illúzióm sem lehetett meg, hogy  az unalmas felszín alatt egy vulkán fortyog, és bármelyik pillanatban kitörhet.

Csalódottan ültem végig boldog egymásratalálásukat is, és a tévéváltozatnál gyorsabban kikerekedő happy end nem kárpótolt az akkori lágyan hömpölygő történetszövés elvesztéséért. Ekkor még nem sejtettem, hogy majd az utolsó percekben kapom meg a jutalmamat azért, hogy egyáltalán végignéztem a filmet. Mégis lett  kedvenc jelenetem, amely szerintem ebben a verzióban a csúcspontot jelenti. Ezzel is ér véget a film. Donald Sutherlandnek emelek kalapot érte. Ez az öregedő színészóriás a cinikus és a nőuralom elől a könyveihez menekülő karakterből olyan szívet-lelket melengetően és annyi szeretettel varázsolta elő a kedvenc lánya boldogságáért őszintén aggódó édesapát, hogy sikerült vele felkavarni és meghatni.

Végezetül nem szeretnék arra vetemedni, hogy ajánlgassak egy filmet, amin majdnem végig fanyalogtam, de a végén mégis meghatódtam. Én nem bántam meg, hogy végigültem, de  egyáltalán nem biztos, hogy mindenki így járna vele. A BBC filmje számomra ezután is a Nr 1, ha a Büszkeség és Balítéletről van szó, és remélem, hogy még sokszor lesz módom megnézni, de nem fogok csodálkozni, ha Mr Bennett jeleneteinél majd szememre csúszik az a különös szemüveg.